Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Igen gyorsan, 1997 végéig szeretnék befejezni a privatizációt. Csakhogy a gyorsaság és az átláthatóság nehezen fér össze, mert utólag nehéz ellenőrizni és különösen visszacsinálni az ügyleteket. Az ÁVÜ ténykedését az előző kormány alatt is lassította, hogy mint jó hivatal előre ki akarta védeni az őt érő támadásokat.

Módszertanilag természetesen igaz, hogy a gyorsaság és az ellenőrzés ellentétben áll egymással. De abban, hogy a privatizáció lassú volt, fontosabb szerepet játszott két másik ok: az, hogy az előző kormányzat nem igazán tudta eldönteni, mit, hogyan és kinek akar magánkézbe adni, és az, hogy – részben ideológiai, részben koalíciópolitikai okokból – belement olyan ügyekbe, mint a kárpótlás és a kisparcellás földtulajdon-rendezés. Ezek az ügyek olyan mellékvágányokra terelték a politikát és a törvényhozást, amelyekről nagyon-nagyon nehéz lesz visszakecmeregni.

Mire alapozzák azt a számításukat, hogy van elég készpénzes vevő, aki hajlandó kockáztatni az eddig még nem privatizált – tehát elég rosszul működő – vagyonokért?

Ma nem ugyanaz a vagyoni helyzet, mint három-négy évvel ezelőtt. Elég gyors vagyonkoncentráció ment végbe, ma már van komoly vásárlóerő. Nagyon sok ezer, sok tízezer ember gazdagodott meg olyan mértékben, hogy igenis képes tíz-húsz-ötven-százmilliókat mobilizálni, különösen, ha több ember összefog. Megerősödtek a kisbankok is. Másrészt úgy gondoljuk: célszerűbb a jövőben olyan konstrukciókat választani, amelyekben alacsonyabb a vételár, mint olyanokat, amelyek magas vételárat hitellel, munkavállalói részvénytulajdonosi programmal, lízinggel tesznek látszólag olcsóbbá. Utóbbi esetben ugyanis eleve működésképtelenné tesszük a magánkézbe adott vállalatot: az ilyen céget eleve jelzáloggal terhelik meg, nem tud több hitelt fölvenni, nem tud beruházni.

A készpénzes vásárláshoz is nyilván sokaknak hitelt kell fölvenniük, és az ilyen esetekben megint a privatizált vállalatot nyomja a visszafizetés terhe.

Ez igaz. De ekkor a hitelezőnek és a vállalkozónak reálisan fel kell mérnie, hogy a megvásárlandó cég mekkora kamatterhet bír el, és kiderülhet, hogy piaci kamatozású hitelből senki nem hajlandó megvenni a vállalatot. Innentől kezdve pedig tiszta a verseny.

A kis- és középvállalati körben közzéteszik a limitárat, amelyen a vállalat elkelhet. Ezt hogyan határozzák meg?

Minden cégnek van egy könyv szerinti értéke, mi el tudjuk dönteni, hogy ez reális-e. De ma már a vevők is pontosan tudják, mi mennyit ér. Ha a közzétett limitár túlságosan alacsony, többet fognak ajánlani. Nekünk nem az lesz a célunk, hogy nagy bevétel folyjon be, hiszen ezeknek a vállalatoknak a piaci értéke általában nulla körül mozog. Viszont igen sok cég rohan a felszámolás felé, és ezt szeretnénk megakadályozni. Nem egy vállalat pedig azért értéktelenedett el, mert nagy az adóssága, bár jelentős értékű vagyonnal rendelkezik. Az ilyen esetekben olyan konstrukcióra kell törekedni, amelyben a vevő vállalja a tartozás törlesztését, nem pedig csak a vagyont viszi, hátrahagyva az adósságot és a munkanélkülieket.

Erről minden esetben igyekeznek gondoskodni?

A készpénzes adásvételnél nem: ott jön a vevő, és viheti a boltot, adóssággal együtt. Ilyenkor egyedül a készpénzfizető kockázatvállalása jelent biztosítékot a csőd és az elbocsátások ellen. Azokban az esetekben viszont, ahol nincs készpénzes vevő, tehát részletfizetési technikát kell alkalmaznunk, szerződésekkel kell biztosítani az adósság visszafizetését, a foglalkoztatást. E feltételek kialakítását a vállalat menedzsmentjére kívánjuk rábízni.

Hallani lehet arról, hogy a szaktárcák (az ipari és a közlekedési tárca) igényt tartanak némely nagy közszolgáltató vállalat tulajdonjogára. Mi erről az álláspontjuk?

Azok a vállalatok, amelyek tulajdonosi jogát eddig is a tárcák gyakorolták (MÁV, hadiüzemek, vízügy), ezután is odatartoznak majd. A többiek, amelyek eddig az ÁV Rt.-hez tartoztak, az összevont vagyonkezelő szervezet tulajdonába kerülnek.

Az állami tulajdonban maradt kisebbségi részvények közül a jobbakat a befektetők terepéül szolgáló „országalapokba”, a rosszabbakat a kárpótlási alapokba vinnék be. A részvények, amelyeket a kárpótlási jegyekért lehet venni, nyilván nem vagy alig hoznak majd osztalékot, a kárpótlási jegyek árfolyama zuhanni fog (mint ahogy már zuhan is), tulajdonosaik nagyot veszítenek…

Úgy gondolom, ezt az ügyet nem szabad az árfolyam oldaláról megközelíteni. A magyar társadalomnak tudomásul kell vennie, hogy az egész kárpótlási koncepció közgazdaságilag, politikailag, erkölcsileg elhibázott volt, és ezért annak a kormánynak kell viselnie a felelősséget, amelyik ezt elkezdte. Aki a kárpótlási jegyén Egis-részvényeket vett, az jól járt; aki még csak ezután kapja meg a kárpótlási jegyét, az rosszul jár – de erről nem mi tehetünk. Természetesen meg kell próbálnunk a lehető legkisebb veszteséggel lezárni az ügyet. Továbbra is lehet kárpótlási jegyért önkormányzati lakást, földet venni, lehet életjáradékra váltani. Viszont nem lehet közvetlenül jó részvényekre cserélni: ez korrupcióhoz vezet. A kárpótlási jegyeket kamattal növelt névértéken fogadjuk el, olyan részvényekért, amilyenek vannak, és nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy a Rákóczi út sarkán mennyit adnak a kárpótlási jegyért.

Azt is hallani, hogy ugyanebbe a kárpótlási kalapba akarják tenni a társadalombiztosítás 300 milliárdos vagyonkövetelését is.

Ez ma még tisztázatlan kérdés. Személyes véleményem, hogy a parlamentnek felül kell vizsgálnia korábbi döntését, mert nem reális és nem is helyes a 300 milliárdos vagyonátadás.

Mekkora privatizációs bevételre számítanak?

Évi 100-150 milliárd forintra.

’92-ben 63 milliárd, tavaly (a Matávval együtt) 133 milliárd forintnyi készpénz folyt be, az idén mindössze 53-60 milliárd várható…

Ha komolyan gondoljuk, hogy gyors privatizációt akarunk, és teljes lendülettel csináljuk a nagy közszolgáltató cégek magánkézbe adását, akkor az említett összeg nem irreális.

A szakszervezetek követelik, vehessenek részt nagyobb erőkkel a privatizációs folyamatban. Mi az álláspontjuk erről?

A koalíciós megállapodás is, a kormányprogram is rögzítette, hogy a privatizáció kérdése alapvetően a parlament és a kormány kompetenciájába tartozik, és nem lehet témája a szociális partnerek megállapodásának. Helyi szinten kell biztosítani, hogy hallgattassanak meg a munkavállalók is, amikor az ő üzemük, üdülőjük, bölcsődéjük sorsa dől el. Ez alapelv, de azért a most készített törvényjavaslatunk tartalmazza azt az elgondolást is, hogy az állami privatizációs szervezet igazgatótanácsába a munkavállalók is delegálhassanak egy tagot. Nagyon hibás volna azonban, ha a privatizációt kitennénk az érdekképviseletek alkujának.

• Gazdaság és társadalom