Nemzeti vagy privát áremelés

Villanyprivatizáció

A múlt heti, június 29-i kormányülésen – egy nappal az új ipari miniszter eskütétele előtt – igencsak megoszlottak a vélemények arról, hogy még ez évben eladásra kínálják-e az erőmű- és áramszolgáltató társaságok részvényeinek többségét. A Népszabadság értesülése szerint a többségi eladás mellett szavazott Baja Ferenc, Bokros Lajos, Fodor Gábor, Horn Gyula, Keleti György, Kuncze Gábor és Somogyi Ferenc (külügyi államtitkár) – velük szemben viszont Csiha Judit (igazságügyi államtitkár), Lakos László, Kósáné Kovács Magda, Nikolits István, a búcsúzó Pál László, Suchman Tamás, Szabó György amellett foglalt állást, hogy az első lépcsőben csak kisebbségi részesedést kellene eladni. (A Népszabadságot kiegészíthetjük azzal, hogy a közlekedésügyi tárca képviselőjeként jelenlevő Kovács Kálmán államtitkár az utóbbi táborral tartott.) A miniszterelnök ezúttal figyelembe vette a 8:7-es szavazási eredményt.

Így kompromisszumos döntés született: az idén az áramszolgáltató társaságok és az erőművek 48 százalékát, a bánya-erőmű társaságok 38 százalékát kínálják eladásra, 1997-ben pedig dobra verik a többi részvényt is, s ennek során az első körben nyertes tulajdonosok elővásárlási jogot élveznek. A két lépés között elégítik ki az önkormányzati igényeket, ugyanis a frissiben módosított önkormányzati törvény szerint a villamos közművek 25 százaléka a településeket illeti meg, amit részvényben kell számukra kiadni. Az állam tartósan csak a paksi atomerőmű és az országos teherelosztó többségi tulajdonához, továbbá a többi társaságban egy-egy „szavazatelsőbbséget biztosító” részvényhez ragaszkodik.

Ha jól számolunk, az áramtermelő, -elosztó és -szolgáltatók jegyzett tőkéjéből (ami együttvéve 545 milliárd Ft-ra rúg) 215 milliárd Ft-nyit hirdetnek meg még az idén (mármint ez a névérték), bár ki tudja, mennyit sikerül eladni belőle. Az első lépcsőben fölkínált pakett az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. tárcáját dagasztja. Tudni kell ugyanis, hogy a villamosenergia-ipar és -szolgáltatás – az 1991. december 31-i átalakulás óta – úgynevezett kétszintű társasági rendszerben működik: az állam részint közvetlenül tulajdonosszervezete révén, részint a Magyar Villamos Művek Rt.-n keresztül birtokolja a termelő és szolgáltató társaságokat. További „tulajdonos” szerv a SZESZEK (Szénbányászati Szerkezetátalakító Központ), miután mint fölszámoló szervezet, a széntüzelésű erőművekbe „apportálta” a bányákat. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy még az altársaságoknak is vannak különféle egyszemélyes kft.-ik („energetikai”, gépjavító, hőszolgáltató kft.-k). Ez a struktúra kedvez a belterjességnek (1994-ben a társaságok egymás közti hitelállománya 12,7 milliárdra rúgott, ami persze, ismerjük el, javulás az egy évvel korábbi 13,3-hoz képest), és valósággal bebetonozza az adott status quóba az ágazatot. A „szakmának” – a vállalatvezetőknek és az őket képviselő ipari tárcának – mindig is érdeke fűződött az állami tulajdon fönntartásához.

Velük szemben vonult föl még múlt év decemberében a pénzügy „abszolutizmusa”. Az akkor meghozott kormányhatározat egy olyan struktúrát jelölt ki végcélként, amelyben a privatizálandó társaságok kikerülnek a kétszintű társasági irányítás alól, s így megtörténhet részvényeinek eladása (a nem privatizálandók viszont teljes valójukban kétszintű tulajdonlás alá kerülnek). Ez azonban részvénycserét kívánt volna meg a két fölső szint – az állami vagyonkezelő és az MVM Rt. – között, ami állítólag hosszadalmas eljárást igényel. Az ellentábor épp erre hivatkozott, így aztán bele sem fogtak a részvénycsere-műveletbe. Maradt a kettős pókháló. De, ami ennél is fontosabb, a decemberi kormányhatározatot azért sem hajtották végre, mert nem, vagy csak részben születtek meg a privatizációhoz szükséges piaci, ám különleges ár- és ellátási szabályok. Pál László szerint ilyen szabályozást nem is lehet alkotni, a privatizációval mindenképp veszélybe kerül az egységes hazai árrendszer, sőt az ellátás biztonsága is (Beszélő, 1995. április 20.). Pál és sok „szakmabeli” szerint csak az egységes nemzeti tulajdon szavatolhatja, hogy ne kérjenek többet az áramért az ország egyik felében, mint a másikban, és hogy ne vigyék ki az országból az áramot, vagy netán az ágazatban fölhalmozott tőkét.

A privatizációpárti érv ezzel szemben az, hogy nem volna helyes a fölajánlott tulajdonrészek korlátozásával szűkíteni a vevőnek jelentkező tőkepénzesek körét; vevőkre márpedig szükség van, mert az államnak nincs pénze az elavult vagy avulófélben lévő erőművek felújítására. Ebben a szellemben nyilatkozott hivatalba lépésekor az új ipari miniszter, Dunai Imre is, lojalitását hangsúlyozandó. (Másrészt a Horn bizalmi emberének tartott Dunai „filozófiája”, mint mondotta, eltér Bokrosétól, szerinte például igenis hasznosak a minisztérium által kezelt pénzalapok.) Pál azonban még ragaszkodott az áramszolgáltatók állami többségéhez, legföljebb a leromlott műszaki állapotú kisebb erőműveket engedte volna át magánkézbe. Suchman privatizációs miniszter tekintettel volt rá, a június 22-i kormányülésre szánt „kompromisszumos” javaslata szerint az állam első lépcsőben az áramszolgáltatók és az alaperőművek (Duna-menti, tiszai, mátrai) részvényeiből 25%+1-et ajánlott volna föl. Pál – mint ő maga és Suchman lapunknak egybehangzóan állította – belement volna ebbe a kompromisszumba, ámbár más információnk szerint az előterjesztéshez az ipari miniszter egyet nem értését tartalmazó különvéleményét mellékelték. Ám – épp 22-én – közbejött Pál menesztése, s ebben a pillanatban a pénzügy megvonta támogatását Suchman kompromisszumos javaslatától. Pál lapunknak elmondta, aznap reggel 8-kor (vagyis minden bizonnyal Dunai után) hívta föl a miniszterelnök; a szakítást Pál nem az önkormányzatoknak juttatandó részvények ügyében elfoglalt külön álláspontjával magyarázza. Az önkormányzati törvénymódosítás ugyanis eredeti változata szerint nem tartalmazott volna villamosrészvény-juttatást, ezzel Pál nem is értett egyet, s megbízottja e véleményét képviselte a parlament gazdasági bizottságának előző napi ülésén is. (Ennyiben módosítanunk kell a két héttel ezelőtt, a Beszélő 5. oldalán írt cikkünket: csak Kuncze belügyminiszter egyezett meg az önkormányzatokkal a belterületeken lévő villamosközművek tulajdonukba adásáról. Később azonban a megegyezésben foglaltak helyett az összes villamosközmű 25%-os önkormányzati tulajdonhányada került be a törvénybe.)

Az egy héttel később meghozott döntés szerint, mint láttuk, nem 25%+1-et kínálnak eladásra még az idén, hanem mindjárt az egész ÁPV Rt.-portfoliót. Ez azonban továbbra is: kisebbségi tulajdonhányad. Annyiban sem változott a Suchman-féle elképzelés, hogy a magánkézbe adást két szakaszban tervezik, azaz a második eladási hullám előtt az illetékesek megint megfontolhatják: vajon megértek-e a föltételek a privatizációra, nem kellene-e mégiscsak elhalasztani?

Az MSZP parlamenti frakciójából Nagy Sándor MSZOSZ-elnök és Kósa Lajos, a postásszakszervezet villamosenergia-ügyben érzékenyen érintett vezetője elégedetten nyilatkozott lapunknak a kormánydöntésről. Szerintük az államnak a két eladási akció között van módja a megfelelő árszabályozási, ellátás-felelősségi, környezetvédelmi garanciák megteremtésére. (Ámbár – kérdezhetjük – miért nem csinálta meg eddig?) Kósát különösen az nyugtatja meg, hogy a mostani vevőknek csupán elővételi jogot – nem pedig opciót – ajánlanak föl a második fordulóra: így ugyanis az állam nem köteles megvételre ajánlani a második részletet!

Ám a fő érintett szakszervezet, a Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége nem MSZOSZ-es, hanem autonóm egység, nem feltétlenül követik Nagy Sándort. Gál Rezső elnök elmondta, július 17-e körül megtartják a beharangozott, de egyelőre még ki nem tűzött 2 órás sztrájkot, ha nem sikerül megállapodni Suchman miniszterrel némely humánpolitikai garanciákban. A VDSZSZ azt szeretné elérni, hogy ne mondják föl a kollektív szerződést a privatizálandó társaságokban, szólhasson bele a szakszervezet az esetleges létszámleépítések konkrét tervezésébe, és a társaságok ne adják el a jóléti intézményeiket, amelyek együttvéve 6 milliárdos vagyont jelentenek.

Egyelőre nem tudjuk, milyen árfolyamon lehet eladni az erőmű- és áramszolgáltató részvényeket. Annak idején a vagyonértékelés nem piaci, hanem bekerülési értéken, azaz a berendezések műszaki állapotának figyelembevételével készült, bár még így is a könyv szerinti érték háromszorosát vették figyelembe (Beszélő, 1992. február 15.). Kétséges, vajon lehet-e, illetve mely társaságoknál lehet megúszni „érték alatti” (azaz a névérték 100%-nál kisebb árfolyamú) privatizáció nélkül. Tény, hogy tavaly az áramszolgáltatók összesen 6,6 milliárd Ft veszteséget produkáltak, az erőművek pedig (Paksot nem számítva) 5,1 milliárdot, miközben maga az MVM mínusz 2,7 milliárddal zárt. Igaz, ezen a helyzeten segített az idei év eleji 50 százalék körüli áremelés.

S ez a másik, amiről a privatizációpártiak mélyen hallgatnak: még ha sikerül is az egységben tartani a hazai árrendszert, alighanem elkerülhetetlen az árak újabb drasztikus emelése. Legalábbis így vélekedett a napokban, a Magyar Hírlapban annak a német nagyvállalatnak képviselője, amely három magyar gázszolgáltatót szeretne megszerezni.