Fokasz Nikosz

Nyomtatóbarát változat

Elég nevetséges ugyan nagy erőfeszítések árán oda igyekezni, ahol éppen vagyunk, legyünk mégis jóhiszeműek. Egy elcsépelt jelszó is kifejezheti abbéli elhatározásunkat, hogy csatlakozni kívánunk az európai intézményrendszerhez, s ezen belül is mindenekelőtt az Európai Unióhoz. Csakhogy ezt nálunk automatikusan a Nyugathoz való közeledésként, még inkább hasonulásként szokás értelmezni, holott az EU regionálisan ennél mindig sokkal változatosabb volt. Éppen most egészült ki az északi régióval, és Portugália, Spanyolország, részben Franciaország, valamint Olaszország, illetve Görögország jóvoltából ma már túlnyomórészt mediterrán. Ráadásul ez utóbbi révén a Magyarországon hagyományosan lenézett Balkánra is kiterjed.

Lecsúszni vagy felemelkedni?

Nincs az a magyar politikus, aki ma ne a Balkánra való lecsúszástól féltené az országot. Érthető. A volt Jugoszláviában történtek csakugyan minden aggodalmat indokolnak. A racionális érvek mellett azonban rögzült előítéletek is szerepet játszanak. Könnyen megfeledkezünk például arról, hogy történelmi, társadalmi és kulturális értelemben a mai Görögország is a Balkánhoz tartozik. Ez ugyanis megzavarná a közhelyes Balkán-képet.

Pedig a görögök messzemenően vállalják ezt a közösséget. A hetvenes években athéni rokonaim Budapestre jövet úgy érzékelték: Európába érkeztek. S hogy honnan? Hát a Balkánról! Athénban még tavaly a futball-világbajnokságon elszenvedett csúfos vereségek után is azzal vigasztalódtak, hogy ők ugyan leszerepeltek, a Balkán azonban, Románia és Bulgária jóvoltából, kitett magáért. Nem hiszem, hogy Magyarországon ilyen Közép-Európa-tudat működne.

Márpedig erre a Balkánra ma nem lecsúszni, hanem jószerivel csak felkapaszkodni lehet. A görög nemzeti jövedelem, mely a hetvenes évek végén valahol Románia és Bulgária gazdasági fejlettségi szintje között mozgott, pillanatnyilag duplája a magyarnak. A görög működőtőke-beruházások valamennyi balkáni országban jelentősek, sőt az utóbbi időben Magyarországra is eljutottak. A parlamentarizmus görögországi rendszere kiheverte a legitimációs válságokat, a kormányzati váltógazdálkodás két évtizede olajozottan működik, a pártrendszer szilárd.

Önmagában nem érdem, de az ország nemzetközi pozícióját tekintve meghatározó tény, hogy Görögország már régóta teljes jogú tagja azoknak az európai szervezeteknek, a NATO-nak és az EU-nak, amelyekbe Magyarország még csak most igyekszik. Görögországban ma valamennyi komolyan vehető politikai erő s a közvélemény túlnyomó többsége is magától értetődő természetességgel konstatálja az ország részvételét ezekben az intézményekben.

Mindez korántsem jelenti azonban, hogy a közös érdekek elismerésén s az együttműködéshez szükséges intézményi feltételek megteremtésén túl a görögök társadalmi vagy akár kulturális értelemben hasonulni szeretnének a Nyugathoz. A görög társadalom nagyon is ellenáll ennek. Másságukat, a nyugati társadalmakétól eltérő társadalmi szervezetet, vállalkozói mentalitást, politikai kultúrát vagy vallási hagyományt nem annyira elmaradottságként, mint inkább megőrzendő kulturális másságként élik meg.

Működő vagy másként működő?

Míg az elmúlt évtizedekben az elmaradott vidéki agrártársadalom helyébe egy szolgáltatásokból élő, dinamikus városi társadalom lépett, Görögország alapjában véve továbbra is megmaradt az önálló kisegzisztenciák társadalmának: jelenleg is körülbelül 250 ezer önálló bolt működik az országban, ami a családtagokkal együtt egymillió ember megélhetésének forrása egy alig tízmilliós országban. Ha mindehhez hozzávesszük az értelmiségi szabadfoglalkozásúak, ügyvédek, újságírók, orvosok seregét, az Athént elárasztó taxisokat, valamint a mezőgazdaságban domináló családi vállalkozásokat, világos, hogy a görög társadalom talán legmeghatározóbb jellegzetességével van dolgunk. A bérből és fizetésből élők aránya mindenesetre itt a legalacsonyabb Európában.

Ez lehet az alapja annak, hogy kis léptékben itt minden egész jól működik, míg a nagy, személytelen szervezetek riasztó képet festenek. A külföldről, főleg Nyugatról érkező turista ezért gyakran igen ellentmondásos tapasztalattal távozik az országból. Mindez azonban fordítva is hat: a görögökben nem kevésbé vegyes kép él a nyugati polgári mentalitásról. Idős athéni nagynéném mesélte a mintegy tíz éve történt esetet. Athénból busszal indult Londonba, a busz azonban még valahol Jugoszláviában lerobbant az országúton, minden településtől távol. Na kik oldották meg a problémát? – kérdezi nem minden él nélkül. Tudtam a választ: hát persze hogy a buszon lévő néhány görög utas. Ők telefonáltak, szerveztek, próbálták meg a lehetetlent is, s érték el, hogy másik járatot küldjenek segítségükre. S mit gondolsz, mit csináltak mindeközben a többiek? Semmit. Ültek a buszon, le se szálltak. A többségükben német, francia, holland, illetve angol utasok a fülük botját sem mozdították. Mindent ránk, görögökre hagytak…

Talán mert működő vagy inkább másként működő társadalmaikban hozzászoktak ahhoz, hogy ha valamilyen elintézendő „ügy" akad, akkor mindig van valamilyen szervezet, amelyik arra szakosodott, az a dolga, hogy a szóban forgó „zavart" elhárítsa. Ezzel szemben minden görög azzal az idővel mélységes meggyőződésévé váló tapasztalattal nő fel, hogy saját személyes hozzájárulása nélkül környezetében semmi sem működhet. Részvétel nélkül semmit sem remélhet. A politikától meg végképp nem.

Kormánypárti futballbírák?

A politikát ezért nem a közügyek intézésének eszközeként és fórumaként, hanem sokkal inkább a magánérdekek érvényesítési terepeként kezelik. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok tanúsága szerint a görög a „legátpolitizáltabb” nép Európában. Itt még az is egész oldalas, harsogó politikai vezércikk témája lehet, ha egy futballbíró beismeri kormánypárti vonzalmait, miután az a nyilvános vád éri, hogy a görög kupadöntőben azért hosszabbított a 96. percig, hogy a kormánypárti kapcsolatokkal rendelkező csapatnak módot adjon az egyenlítésre.

A fenti hagyományra épülő politikai paternalizmus nyilván tartós eleme marad a görög politikai életnek. S miközben mindenki tisztában van azzal, hogy a közalkalmazotti szférát megtöltő kliensek milyen gazdasági terhet jelentenek az országnak, az is nyilvánvaló, hogy a politikai és társadalmi stabilitás fontos, bejáratott s a verbális kifogások ellenére tulajdonképpen mindenki által elfogadott mechanizmusáról van szó. Mindez szorosan összefügg azzal, hogy a görög közfelfogás – a modern nyugati hagyománytól eltérően – a közügyek és magánszféra teljes szétválasztását korántsem tartja magától értetődőnek. Mint ahogy az állam és egyház szétválasztását sem.

Állam és egyház: együtt mindhalálig?

Világosan kiderült ez a jelenlegi kormánypárt, a PASOK által idén tavasszal felvetett alkotmánymódosítás kapcsán kibontakozott sajtóvita során. A hozzászólók többsége egyetértett abban, hogy az állam és egyház teljes szétválasztása nagyon modern és nagyon nyugati – de köszönik szépen, nem kérnek belőle.

Történelmileg ez teljességgel érthető. A bizánci birodalom, illetve a több mint négy évszázados török hódoltság következtében alakult ki az a talán legerőteljesebb hagyomány a Balkánon, hogy a vallási hovatartozás gyakran fontosabb az etnikai és nyelvi közösségeknél. (A mai jugoszláviai válságot például a Balkán népei nem csupán etnikai, de vallási konfliktusként is kezelik.)

Ami a görögöket illeti, az oszmán birodalomban, a liturgiában és igazgatásában görög nyelvű, valamint görög papi elittel irányított görögkeleti egyház a nemzetállamok kialakulását megelőzően sajátos „nemzetegyház” funkciót látott el. A török hódoltság idején az ortodox keresztény vallású minősítés hosszú ideig a görög szinonimájának számított. Kézenfekvő volt, hogy a XIX. században létrejövő s a Balkán később formálódó többi nemzetállamához hasonlóan nemzetépítő szerepbe került újgörög állam erőteljesen támaszkodjon erre a hagyományra. E tradícióval összhangban fogadták el 1975-ben és módosították 1986-ban a hatályos görög alkotmányt, amely, miközben 13. paragrafusa minden ismert vallás esetén szavatolja szabad gyakorlásának jogát, 3. paragrafusában kimondja, hogy Görögországban a görögkeleti az uralkodó vallás.

A gyakorlatban ez többek között azt jelenti, hogy az iskolákban kötelező a hittanoktatás (felmentést kérni lehet), továbbá, hogy az általános iskolákban a tanítás mindennap közös imával kezdődik. De hiszen ez elavult dolog! – csattan fel magyar szociológus kollégám, meghallván, hogy fiam, aki egy ideig görög általános iskolába járt, szintén részt vett ezeken a ceremóniákon (mellesleg ő kifejezetten örült ennek, kezdetben különösen: legalább ez a rituálé hozzáköti a számára még ismeretlen közösséghez). Hát persze, hogy nem modern dolog, de hát Görögország nem modern ország… Legalábbis ebben a tekintetben nem. Itt szinte mindenki számára nagy, családi eseménynek számít a templomi esküvő és a gyermekek megkereszteltetése. Amikor athéni egyetemi kollégámat húsvét közeledtével arról kérdeztem, hogy lesz-e tavaszi szünet az iskolákban, nemmel válaszolt. Csodálkozásomra, hogy ezek szerint nagyhéten iskolába járnak a gyerekek, magától értetődő természetességgel szintén nemmel felelt. A tudatos vallásosság egyre inkább átalakul afféle köznapi hagyománnyá, olyannyira,  hogy húsvét alkalmából még az ateista is „jó feltámadást” köszöntéssel fogadhat bárkit, függetlenül attól, hogy mit gondol a feltámadásról.

Mert a modernitás biztos, hogy nem ezen múlik. Kérdés csak az, hajlandók vagyunk-e mást is modernnek tekinteni azon kívül, ami Nyugat-Európában van, vagy továbbra is Balkánnak titulálunk mindent, ami innen délre vagy épp keletre van.

• Külföld