Bashkim Shehu, Fokasz Nikosz

Nyomtatóbarát változat

Ördögi kör

A görög–albán hidegháború nem új keletű, és átfogóbb okai vannak, mint a kisebbségi kérdés. A két ország a második világháború után csak 1971-ben, a katonai junta idején létesített diplomáciai kapcsolatokat: addig Görögország úgy tekintette, hogy 1940 óta, amikor az ekkor a fasiszta birodalom részét képező Albánia területéről Olaszország megtámadta, folyamatosan hadban állt északi szomszédjával. Tirana azzal vádolta Athént, hogy területi követeléseket támaszt vele szemben – a görögök által sűrűn lakott dél-albániai területre tart igényt –, ezért állandó fenyegetést jelent. 1971 után a helyzet észrevehetően normalizálódott. Az albániai kommunizmus bukása után remény volt arra, hogy a két ország végre partner lesz. Nem így történt. A kisebbségi kérdés hevesebben vetődött fel, mint valaha, és fokozatosan az eszkalálódó feszültség forrásává vált.

Nyilvánvaló, hogy a görög kisebbség több jogot élvez most, mint az előző rezsim alatt. A görögöket a kommunista rezsim nemzeti kisebbségnek ismerte el, joguk volt saját nyelvük használatára és kulturális identitásuk megőrzésére. Az általuk lakott régió legnagyobb részében voltak anyanyelvi általános iskoláik, volt általános iskolai pedagógusokat képző főiskolájuk, volt egy görög nyelvű lapjuk és görögül sugárzó helyi rádióállomásuk is. Ugyanakkor teljes egészében megfosztották őket az olyan alapvető jogoktól, mint a szólásszabadság, egyesülési szabadság, vallásszabadság és a mozgásszabadság. Ám ekkoriban ezekkel a jogokkal senki sem rendelkezett Albániában: a görögök ugyanolyan jogtalanságban éltek, mint a többiek – a rezsim totalitárius természete miatt nem érte őket „hátrányos megkülönböztetés”. Meglévő kisebbségi jogaik nem voltak veszélyesek a rezsimre: a szabadsághiány közepette ezek csak kirakatjogok voltak.

A rendszerváltás után, miként minden albán polgár, a görögök is elnyerték az alapvető szabadságjogokat, s a parlamenti képviseletük segítségével követelhették kisebbségi jogaikat. A jogrend intézményei azonban még olyannyira újak és törékenyek, hogy egyik sem érvényesül zökkenőmentesen.

Időközben Athén magatartása is jóval aktívabb és erőteljesebb lett: nyilvánvaló, hogy míg Albánia kommunista uralom alatt volt, Athén hiába gyakorolt volna nyomást Tiranára, Tirana ugyanis egyáltalán nem törődött a nemzetközi játékszabályokkal. Athént azonban – amint az albán kormány véli – nem is a kisebbségi helyzet aggasztja: ez csupán eszköz számára Dél-Albániát érintő területi követelései és hellenizálási szándékai megvalósításához. Ha ez a feltevés nem is megalapozott, annyi bizonyos, hogy Athén belpolitikai okokból visszaél a kisebbségi kérdéssel: népszerűséget remél attól, hogy az erős és elterjedt görög nacionalista érzelmekre apellál. Az is tény, hogy Athén nem utasítja vissza egyértelműen a szélsőjobb által megfogalmazott területi követeléseket. Ez a görög magatartás az albán félből makacsságot, sőt, félelmet vált ki, ami oda vezet, hogy még ellenségesebb, még rugalmatlanabb a kisebbséggel.

Tirana tehát a belügyekbe való beavatkozásként, a szuverenitás megsértéseként, az ellenséges szándékok jeleként fogja fel azt, hogy Athén támogatja a görögök kisebbség követeléseit: a hidegháborús spirálból – vagy inkább az ördögi körből – ily módon nincs menekvés.

Albán hivatalos vélemény szerint az albániai görög kisebbség helyzete kiváló, minden konfliktust Athén teremt, Athén táplál. Valójában azonban jócskán vannak megoldásra váró problémák. A görög kisebbség nemcsak a görög többségű régiókban szeretne görög tannyelvű iskolákat, hanem mindenütt, ahol elégséges számú görög anyanyelvű gyerek él. A kormány pénzhiánnyal indokolja e követelés elutasítását, ugyanakkor nem engedélyezi magániskolák nyitását sem. Az albán kormány a feszült albán–görög viszonyra való hivatkozással a görög származású tisztek eltávolítását szorgalmazza a hadseregből és a rendőrségből, ami szintén hozzájárul a légkör felforrósodásához. Ennek ellenére Athén túloz, amikor azt állítja, hogy a görög kisebbség állandó terrorban él, s az Omonia vezetői ellen indított pert a görögüldözés csúcsának állítják be. Az albán kormány ezzel szemben azt hangoztatja, hogy a per Athén agresszivitását, Albánia területi integritását fenyegető szándékait bizonyítja.

A görög és az albán sajtó – egymásnak ellentmondó tényekre támaszkodva – gyökeresen eltérően mutatja be a pert: Athén szerint törvénytelen és önkényes, és politikai célokat szolgál. Tirana erre azt válaszolja, hogy a per nyilvános, görög és más külföldi megfigyelők szeme láttára zajlik, akik maguk is meggyőződhetnek arról, hogy a vádlottak terhére rótt cselekmények kétségbevonhatatlanok.

Igaz, nem minden albán politikai erő ítéli meg a helyzetet egyformán: míg a jobboldali ellenzék túlságosan engedékenynek tartja a Görögországgal szembeni kormánypolitikát, egyes reformkommunista és liberális politikusok – igaz, nem pártjaik nevében – úgy vélekednek, hogy a görög kisebbségi vezetők elleni per igazságtalan, és hogy az igazságszolgáltatás a kormányzati politikai játék részesévé vált.

Bashkim Shehu


Újabb front?

Görögországnak a „nagy nemzeti problémák” – a ciprusi kérdés, a kisebbségi ügyek, a jugoszláv válság, a Törökországgal való viszony – szülte feszült lélektani helyzetben egyáltalán nem jött jól egy újabb front megnyitása, az Albániával való viszony elmérgesedése. Nem véletlen, hogy a jelenlegi konfliktussorozatot elindító ügyre reagálva a görög külügyminiszter, Karolosz Papuliasz kezdetben igen mérsékelt hangot ütött meg, s azonnali találkozót javasolt albán kollégájának. A találkozó egyetlen pozitívuma, hogy létrejött. Azóta a görög tömegkommunikációban rendszeresek az albániai görög kisebbség zaklatásáról, házkutatásokról, húsvéti körmenet betiltásáról, intenzív betelepítési politikáról szóló beszámolók: a kisebbségi aktivisták peréről szóló híradás csak egy volt ezek sorában.

A görög lapok szerint a görög diplomáciát meglepte a per megtartása: a külügyek irányítói azt remélték, hogy az albán kormányt a csendes rendezésre, legalábbis halasztásra ösztönzik az EU gazdasági segítségéhez szabott feltételek is. Kezdetben a görög diplomácia a nemzetközi közvélemény bevonásával próbálta elejét venni a per okozta feszültség kiterjedésének, a per előrehaladtával azonban a görög ellenlépések is szigorodtak. Becslések szerint 250-300 ezer illegális albán gazdasági menekült van Görögországban, akik ugyan turistavízummal érkeztek, de nyilvánvalóan feketemunkára. A görög vidéknek ez olcsó munkaerőt jelentett, megérte hát, hogy eltűrjék az albán maffiák tevékenységét. Augusztus végén azonban jelentősen megugrott a kiutasított albánok száma: a napi 4000 főt is elérte, sokszor még érvényes vízummal rendelkezőket is kiutasítottak.

A görög lapok magát a pert az albániai görög kisebbség megfélemlítésének újabb jeleként értékelik, a valódi indítéka szerintük az, hogy az ország déli részén található görög kisebbséget pszichológiai hadviseléssel kitelepülésre kényszerítsék. Legfontosabb célja azonban az, hogy Görögországot mint a térség stabilitásának veszélyeztetőjét bélyegezzék meg.

Kérdés persze, miért éppen mostanra időzítette Berisha a helyzet végső kiélezését. Görög megítélés szerint a nemzetközi helyzet éppen az albán szándékoknak kedvezett: Albánia most számíthatott igazán Törökország stabil támogatására és az USA passzív tűrésére. A görög fél ugyanis meg van győződve arról, hogy az USA igyekszik növelni befolyását a Balkán déli részén (Albánia, FYROM – azaz a Volt Jugoszláv Macedón Köztársaság –, Bulgária), így ellensúlyozandó a Balkán északi részén kialakult német befolyást. És mindebben az időtényezőnek is jelentős szerepe van: meg kell előzni a térségbe visszakívánkozó Oroszországot is.

Az amerikai diplomácia arra számít, hogy az albán–görög hangnemben még sokáig nem lesz változás: ezt jelzi, hogy az albán külügyminiszter a diplomáciában szokatlanul hosszú ideig nem volt hajlandó fogadni a görög nagykövetet. Albánia elutasította a közös görög–albán hadgyakorlatok gondolatát a Partnerség a Békéért keretében, csak azokat fogadta el, melyekben az USA is részt vesz. Az albán fél a határainál folyó görög csapatösszevonásokról beszél – török titkosszolgálati információkra hivatkozva –, ami a görögök szerint újabb bizonyíték arra, hogy Albánia hajthatatlansága mögött Törökországot sejtsék.

Görögország számára mindebben az a legnyugtalanítóbb, hogy nem tudja eljátszani azt a – gazdasági súlyát kiegészítő – vezető politikai szerepet a Balkánon, mely szerinte dukál neki (a közvetlen tőkeberuházások terén Bulgáriában a görög tőke az első, Romániában közvetlenül a német beruházásokat követi, s a jó államközi kapcsolatok révén kiváló eséllyel indul a háború után Szerbiában is).

A görög miniszterelnök a szövetségeseknek írt levelében hangsúlyozta, hogy Görögország támogatta az albán rendszerváltást. (Annak idején a jelenleg ellenzékben lévő Új Demokrácia párt jelentős összegekkel pénzelte Berisha pártját.) Az albán magatartás azonban nem viszonozta ezt a jóindulatot. Már eddig is sok görög kényszerült elhagyni Albániát, mivel „erőteljesen korlátozzák politikai jogaikat, oktatási és vallási szabadságukat”. A per kezdetének időzítését ugyancsak nehezményezték: augusztus 15. a keresztény világ számára Nagyboldogasszony napja. „Görögország kénytelen minden szükséges intézkedést megtenni, mivel eddigi magatartása sajnos nem talált kellő viszonzásra az albán kormány részéről” – írta a miniszterelnök a levélben.

A görög kormánynak azonban ezúttal sem sikerült meggyőznie szövetségeseit. A német külügyminisztérium szerint „a görög kisebbség túlzó támogatása Athén részéről végül is kétoldalú albán–görög problémává nőtt”; Róma még tovább ment: szerinte „a kisebbség aktivizálódása és az erősödő irredentizmus” joggal nyugtalanítja Tiranát. London szerint a per „szinte szükségszerű következménye a kisebbséggel kapcsolatos eseményeknek”.

Fokasz Nikosz

• Külföld