Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A történelmi irodalom rendszeres és intézményes termelési folyamatába csak az ’56-os forradalom került bele (hála az ’56-os Intézetnek), más nem. Nemhogy irodalma, egyetlen leíró monográfiája sincs a Kádár-korszaknak, nincsenek politikai életrajzok a korszak főszereplőiről, máig Gyurkó László kincstári életrajza az egyetlen Kádár-könyv (talán már nem sokáig), lapzártáig az Aczél-jelenség leírásával sem foglalkozott komolyan senki, nem próbálkozott senki azzal, hogy megrajzolja a korszak gazdaságtörténetének, politikatörténetének, társadalomtörténetének az ívét, írott történelmünk negyven évvel mögöttünk végződik.

Nehéz összefoglaló művet írni, ha nincs. Az első összefoglalásnak nincs környezete, nincsenek viszonyítási pontjai, a hiány teljes súlya ránehezedik. Nehéz elfogadtatni és nehéz jóváhagyni tárgykörének lehatárolását, mert ami kimarad belőle, a történelmi irodalom egészéből marad ki. Nehéz elfogadtatni és nehéz tolerálni módszerét és felfogását, mert nincs alternatíva. Másrészt viszont az első mű automatikusan és minőségétől függetlenül kiérdemel bizonyos dicsérő jelzőket: hiánypótló és megkerülhetetlen.

Gőzhangya

Csizmadia Ervin háromkötetes műve hiánypótló és megkerülhetetlen. Az a sorsa, hogy az akadémiai kézikönyvek mellett terpeszkedjen az íróasztalunkhoz legközelebb eső könyvespolcon. Még másfél ezer oldalt összefogó fedeleit is olyan méltóságteljes ornamentikával tervezték az A. R. C. Stúdióban, hogy ne legyen kisebbségi érzése a századelő pozitivista kézikönyvei mellett.

Sükösd Mihály szerint a szerző „módszerében a filológiai gőzhangya szorgalma, a kortársaknál fiatalabb nemzedék kíváncsisága és a politológus okos elemzése alkot hármas egységet”. (Népszabadság, 1995. június 24.) Ebből a „hármas egységből” a kíváncsiságot tisztelettel kivesszük, mert az nem módszertani specifikum, hanem minden történelmi elemzés és gőzhangyálkodás lélektani előfeltétele és egyébként is magánügy. Az elemzés értékelését későbbre hagyjuk, és mindenekelőtt a gőzhangya előtt tisztelgünk. A három kötetben hatalmas mennyiségű hasznos munka tárgyiasult. Ez a munkamennyiség még ahhoz a hét évhez képest is sok, amennyit a szerző erre a kutatásra rászánt. A közelmúlt történetének leírásában, az eredeti tényfelhalmozás szakaszában vagyunk, illetve lennénk, ha a gőzhangya nem lenne oly ritka élőlény. A fölhalmozandó tények jelentős részét – különösen, ami a demokratikus ellenzék történetét illeti – csak élő, tehát szubjektív forrásokból lehet kimerni, és ez a ténygyűjtés legkevésbé szapora és legnagyobb éberséget kívánó formája. A szerző nemcsak filológiai, hanem még inkább kommunikációs gőzhangya.

A történelemtermelés vertikuma

A háromkötetnyi produktum papírforma szerint egy kötet alkotás (monográfia), két kötet alapanyag (dokumentum és interjú). Valójában mindhárom kötet alapanyag. A monográfia: eseménytörténeti alapanyag. Ez az alapanyag szétszivárog majd a magyar történetírásban, számtalan kisebb és nagyobb műbe épül bele jelölten és jelöletlenül. Jönnek majd a koncepciókovácsok, és felmásznak a gőzhangya hátára. Ez így van rendjén, a történelemtermelésnek megvan a maga vertikuma.

Csizmadia Ervin monográfiája nem adja meg a demokratikus ellenzék történetének nagyívű, átfogó koncepcióját. Mikroelemzéseket, mikroértelmezéseket kapcsol egy makrotörténet fordulópontjaihoz, de a történet egészének átfogó értelmezésétől eltekint. Ez veszteség és nyereség. Minél nagyobb ívű egy koncepció, annál inkább hierarchizálja a tényanyagot. Az eredeti tényfelhalmozásban viszont a tények közötti súlykülönbség lecsökken, az ív lelapul. Minél kevésbé markáns koncepciót szolgál egy rendezett tényanyag, annál jobb alapanyagul szolgál más koncepcióépítőknek.

Szimfonikus hiány

A recenzens zavartan viszonyul a saját hiányérzeteihez. Egyrészt lefegyverzi őt a munka nagysága, az anyaggyűjtés kiterjedtsége. Másrészt minden dimenzióban érzékeli a hiányt. Például az ellenzék vezetői mögött az ellenzék tevékenységét szervező, az ellenzéki tevékenység infrastruktúráját működtető emberek világát. Hogy egyetlen, a recenzens számára különösen fájdalmas példát mondjak: Égető Péter neve (Isten nyugosztalja) egyetlenegyszer elő nem fordul a három kötetben. Aki ismerte őt – márpedig akinek valami kis köze volt a demokratikus ellenzékhez, az ismerte –, érzi ennek a ténynek a súlyát, hogy megszületik az első nagy összefoglalás a demokratikus ellenzék történetéről Égető Péter neve nélkül.

Továbbá: a demokratikus ellenzék története nem érthető a közeg nélkül, amelyből táplálkozott és amelyben a hatása továbbgyűrűzött. Nem érthető „vízgyűjtő területének”, a teaházak, diákkörök világának leírása, hatókörének bemérése nélkül. Az, hogy a politikai véleményformáló értelmiség legfontosabb képzőhelyén, a pesti bölcsészkaron a KISZ-tagok aránya a hetvenes évek végén néhány év alatt 90%-ról 4%-ra csökkent – a monográfiában egy odavetett, súlytalan megjegyzés. A közegre érzékeny leírásban ez a tény kiemelkedik, hiszen azt jelzi, hogy a totalitárius szervezeti háló egy kiemelkedően fontos ponton kiszakad.

Továbbá: hiányzik a demokratikus ellenzék históriájának társadalomtörténeti háttere, például a diktatúrán belüli polgárosodás összefüggése a demokratikus ellenzék élet- és hatáslehetőségeivel. Ezért van az, hogy Csizmadia a demokratikus ellenzék történetének és a hivatalos ellenzékpolitika történetének fordulatait csak külhoni, lengyelországi, csehszlovákiai, romániai, moszkvai eseményekkel, az ellenzék belső eszmetörténetével és az uralkodó párteliten belüli átrendeződésekkel tudja összefüggésbe hozni, a magyar társadalom átalakulásával egyáltalán nem. Nem ellenkezem Sükösd Mihállyal, aki szerint ezek az elemzések okosak, csupán azt mondom, hogy vékonyak, hiányzik mögülük a szociológiai háttér.

Ezeket az amúgy nagyon is indokolt bővítési igényeket nyilvánvalóan nem lehet fenntartani egyetlen egyszemélyes művel szemben, mert szétfeszítenék annak kereteit és túlmennek egy szerző kapacitásának határain. Hogy visszautaljak a kopfra: egyetlen trombitán nem lehet elfújni az egész szimfóniát, de ettől még a szimfonikus hangzás hiánya valóságos hiány.

A rendszer mint a rendszerellenesség feltétele

Az időbeli keretekkel már nem egészen ez a helyzet. A kötet címe és szerzője szerint a demokratikus ellenzék története 1968-tól 1988-ig, pontosabban a Kádár-korszakot lezáró májusi pártkongresszusig tart. Ehhez a határjelöléshez komolyabb indoklás kellene, mint amit a monográfia megad. Mert igaz, hogy 1968-ban pattant szét az az illúzió, hogy a hatalom képes alapvetően megreformálni magát, és az is igaz, hogy az 1988-as pártkongresszus tekinthető a rendszerváltó átmenet kezdőpontjának, de a demokratikus ellenzék története attól és addig tart, amikortól és ameddig a rendszer ellenzéke volt. Ez a periódus pedig a kádári konszolidáció kezdetétől, a hatvanas évek elejétől 1990-ig húzódik.

A kádári konszolidáció azt jelentette, hogy a Rendszer elkészült. A társadalmi makrostruktúra erőszakos átépítése a szövetkezetesítéssel befejeződött. A rendszerszintű perspektívák a hatalmi gyakorlatból kihúzódnak az ünnepnapi tudatba. A szocializmus alapjai le vannak rakva, a szocializmus befejezett állapot. A lojalitás ettől kezdve egy befejezett állapot, egy kialakult status quo elfogadását jelenti. A rendszerszintű perspektívában való gondolkodás ettől kezdve – hogy úgy mondjam: objektíve – ellenzéki gondolkodás, rendszerellenes gondolkodás. Ebben a pillanatban kezd el hatni a fiatal Marx, ebben a pillanatban jelennek meg a demokratikus ellenzék első nemzedékének gerincét adó évfolyamok a pesti filozófiaszakon, ekkor jelenik meg a kritikai szociológiában a befejezett szocializmussal szemben a folyamatszocializmus képzete. A demokratikus ellenzék megkülönböztető jegye az, hogy rendszerszintű perspektívát keres a létező szocializmuson túl. Különböző rétegei, különböző korszakokban, különböző irányban és különböző szinteken. Marxban, Lukácsban, Maóban, Bibóban, az univerzális emberi jogok eszméjében, a liberalizmusban, a teória szintjén maradva, a társadalomkutatásba ereszkedve, a „jogba akaszkodva” stb. Ez különbözteti meg a demokratikus ellenzéket a rendszerjavító békétlenektől és az ún. népi szárnytól, amelynek a gondolkodásában a társadalmi rendszer nem alapvető kategória.

Csak az a vég…

Csizmadia szerencsére nem köti magát az 1968-as korszakhatárhoz, és ott kezdi a demokratikus ellenzék történetének leírását, ahol kell, a hatvanas évek elején. Az 1988-as korszakhatárral sajnos nem ez a helyzet. Bizonyos pontokon ugyan ezt a határt is átlépi, de a szisztematikus leírást 1988 májusával lezárja. Így fordulhat elő, hogy egyetlen szó sem esik az 1988. augusztusi szárszói találkozóról, az utolsó nagy „népfrontos” összejövetelről néhány nappal az MDF megalakulása előtt. Ehhez fogható hiányosság, hogy a dokumentumkötet nem közli a Hálózat megalakítását megelőző felhívást, holott az a korszak egyik alapvető dokumentuma, és meglehetősen markáns különbségeket mutat a Hálózat későbbi programnyilatkozatához képest.

A monográfia három fontos szála közül egyiket sem lehet elkötni 1988 májusában. Alapvető fordulatok történtek még ezután a hatalom ellenzékpolitikájában is, a demokratikus ellenzék és a népi szárny viszonyában is és a demokratikus ellenzék felfogásában is. A demokratikus ellenzék hosszú útja Lukácstól a liberalizmusig 1989-ben záródik le. A demokratikus ellenzék csak 1989 tavaszán kötelezi el magát a liberális parlamentáris demokrácia mellett. 1988 májusával semmilyen történetet nem lehet értelmesen lezárni. Bármennyire is érthető a szerző tartózkodása a jelenkori politikai viszonyokat már közvetlenül érintő történések beemelésétől, bármennyire nehéz a szerző által elvégzett elképesztő munkát kevesellni, nem lehet a végkifejlet előtt leereszteni a függönyt. Végül is az 1989-es események leírása nélkül nemhogy megválaszolni, de feltenni sem lehet azt az alapvető kérdést, hogy volt-e koherencia a demokratikus ellenzék történetében. Ha volt, miben lehet azt megragadni? Mi köti össze a marxista következetesség kísérletét a liberális következetesség kísérletével? A szabadságszeretet vagy a doktrínaszeretet? Sükösd azt írja, hogy „a magyar értelmiség nagy többsége éveken át vagy tudomásul sem vette a demokratikus ellenzéket, vagy idegenkedett tőle. Egyrészt azért, mert érezni vélte (joggal, jogtalanul, mára egyre megy) azt a kőkemény jakobinus-bolsevik magatartást, a marxizmus–lukácsizmusnak azt a kénkőszagát, amelyet finnyás orrával kerülni igyekezett.” Akinek ez egyre megy, annak számára a magyar demokratikus ellenzék története érdektelen. És természetesen a lojális magyar értelmiség története is érdektelen. Egyre megy, mi volt és mi lett. Ha ez mára már egyre megy, akkor vajon mi az, ami a bőrünkre megy?

• Szemle