Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Meglepő lesz a történet. Természetesen nem az van, hogy énrólam szólna, énáltalam, énvelem – bármi is. A rólam, az általam, a velem: ilyen nincs. Csak az én.

Az én: rejtelem. Már Pilinszky mondta: e világ nem az ő világa, csupán a teste kényszere, hogy mint a féreg egyre beljebb furakodik beleibe. Ennél erősebben nem beszélhetünk. Ehhez képest tényleg mi az, hogy „éltem, mert néha éltem másnap”, ellenben most, hogy a kedves közönségnek írok, olyan másnakos vagyok, jelek szerint. Vagy hogy az emberek istene, szerintem nem Teremtője az állatoknak. Ezt csak mi fogjuk a két félre. S hogy én, ha azt érzem, „minden és mindenki: tégla, és az isten se kivétel”, mert a Mindenható is oda akar hatni, hogy engem kifaggasson, hát nem valószínű, hogy csak a hamarosan – talán, Uram, talán? – megjelenő Töredék Hamletnek című kötetemet élem át előre, hanem például túl szeretném élni valahogy becsülettel a madaraim halálát. Ez csak akkor lehetséges, ha azt kell mondanom, mint Mr. Orange-nak Tarantino Reservoir Dogs-jában: „Pardon. Madár”, mármint hogy az voltam, „sorry, I am so sorry”. Nem ennek az Úrnak a teremtménye vagyok, nem is szaporítottam az emberi fajt, fogalmam sincs, milyen madár-céllal rakott ide a Királyság, a Veréb-Royal, de – Weöres – nem kell ismernem a célomat, mert célom ismer engem. Teljesen felesleges engem az Úrnak, ki nem biztos, hogy az én Uram, zaklatnia, mondjuk, az úgynevezett képességeimmel, azzal, hogy folyton föl kell jegyeznem valamit etc. Most hard rockot hallgatok walkmannel, próbálok az örökös valami-eszembe-jut ellen tenni. „Épületesek vagyunk: csupa tégla.” Ez is egy ilyen mondás. Mit firkáljak én efféléket? Vagy: „Kétszer bosszantanak az evidenciatörténetek. Először mikor folyton-folyvást az eszembe jutnak. Másodszor: mikor el akarnám mondani őket, de egy se jut az eszembe.” Ami volt, nem volt. Olyan. Csak emlékezünk, de sosem történt semmi. S én nem is akarok átverni senkit azzal, hogy szerintem bármi is történik a világon. Semmi se történik; őrültek volnánk hát, hogy azt hisszük? Igen, mindnyájan őrültek vagyunk. S miért mondom, hogy mindnyájan? Mert nem létezik, hogy én lennék az egyetlen kivétel.

Folyton ilyeneket kell felirkálnom. Ehhez jött Londonban a lóiroda. Még úgy. De…!

Ez most az ittlét negyedik napján hosszabb időre abbamaradt. Ez a meglepetés. Mik vannak, nem? Az epsomi Derby napjával. Kész. Hetedik napja be se mentem az irodába, azaz háromszor: tollat vételezni. Ahogy Párizsban 1993. március 16-án, De Staël festő öngyilkosságának évfordulónapján életmentően elhagyott a szesz, most – nem életmentően, csak úgy – a lóirodázás. Végre valami nem De Staël öngyilkosságának évfordulóján történt.

Azzal együtt beszereztem a Suicidal Tendencies nevű popegyüttes kazettáját, de, mint egyebütt is írom, a Corrosion of Conformity a csúcs. Meg a Pantera, a Senser, a Jane’s Addiction, és a Pulp Fictionnél sokkal előbb volt már a Jarvis Cocker és Candida Doyle dominanciája alatt álló Pulp együttes. Mostanság erről, a Splash-klubról, a Kis Vízipatkányról, a svéd Whale együttesről és effélékről tőlem – „én”! – sokat lehet majd olvasni. Lóirodákról semmit. Egy évig mindenesetre nem. Pályákra ki fogok járni. Sőt, itthon társnémat is kiviszem. Már megegyeztünk.

Rengeteg hard rockot fog hallgatni társném. Vagy sem. Az epsomi Derby is ilyen vagy-avagy-sem dolog. Sokak szerint hanyatlott a presztízse. Én két nappal előtte jöttem ki Londonba, és hullámzó szerencsével egy cipő árát nyertem első délután, úgy, hogy Szpéró-Kicsiny-Sasmadár alapon egy Henry The Hawk nevű lóval este, az utolsó pillanatban e pluszba mentem át. Mínuszból. Sétáltam utána a Martin-negyedben, fölfedeztem a Koh Samui divatboltot, nem Samuról van a neve, nem is héber jegyű, hanem egy thaiföldi szigetről! Ah! E’! Mint Jarvis Cocker kiáltja néha. Valamint: szegény Icsike meghalt, széncinegénk, nem megyek fenyőmagért neki a Charlotte Streetre. Ellenben tegnapelőtt fényes délután két színes bőrű egy titkárnőt, kisgyerekes mamát, a Charlotte Streettel szomszédos Cleveland Street sarkán körülbelül vagy ötszáz métert kísérték, olvasom, járókelők és autósok szeme láttára az újabban a közönség előtt is megnyitott Regents-Park-közepibe, ott két órán át kínozták, megerőszakolgatták, a szegény folyton elájult, meg is késelték, kirabolták, ájultra verték. Valaki tíz óra után támogatta el egy rendőrőrsre, de lelépett. Keresik. (Maury!)

Lamtarra, bocsánat, Lamm, mint bárány, Lammtarra, the Epsom terror. Ez volt egy Times-cikk címe. Mert a 14/1-es Lammtarra, a Dubaiban edzett mén nyerte a Derbyt. Egy sejk-társulat lova. Nem a másik sejk-ló nyerte, hanem ez a sejk-ló. Semmi suba, becsületes, gyönyörű nyerés volt. Sej-haj Dubai. Swinburne „Wally”, aki harmadszor ült Derby-győztes nyergében, tényleg sírt a végén, felnézett az égre: ti. egy Alex Scott nevű tréneré volt ez a ló, még tavaly, emlékszik bárki kedves valaki? Írtam, ezt az Alex Scottot Newmarketben meggyilkolta egy abrakmester, mert a „régi rend híve” volt, s Alex Scott új módszereket vezetett be. Annyira hitt szegény Alex a (később Dubaiba került) Lammtarrában, hogy mikor az 33/1 állt, 1000, egyezer fonttal fogadta, tavaly szeptemberben. Az iroda, a derék Ladbrokes, bár szabálytalan, kifizeti az özvegynek a 33 000 fontot.

Én 1-1-1 fonttal tettem placcra a verseny első három helyezettjét. Tamure: a fal, tégla. Lammtarra: Szuszi pásztorkutyánk; s a Swin-burne-t nagyon kedvelem; és a Presenting nevű ló lett a harmadik, Cash Asmussen a párizsi amerikai zsoké is kedvencem, és Presenting-én, a clochard, aki nem tudok az lenni, aminek engem szeretnének, de képkivágásokat ajándékozok, filmekről s lovakról és popzenéről írok, közben „legal alien”-né léptem elő, és zagyvának tetsző dolgokat hadarok. Holott nem zagyvák! Az, hogy én egy másik Királyság-rendszerből való vagyok lelkemmel, semmivel sem ködösebb ügy, mint hogy miként alakult ki a Földön az élet, hogyan támadott az első szó egy-egy nyelvben, s a többi. Nem? Mondani bármit lehet. Minden cselekedetünk hülyeség, ezt vallom, s ha beszélünk róla, ezt a hülyeséget kettőzzük, ha kétszer beszélünk, háromszorozzuk stb., mindig 1-et kell hozzáadni. Ily hülye állagában az emberiség mégse hagyható el. Nem?

Szpéró 5-ről 6-ra halt meg, én még nem tudok az 5-ről a 6-ra jutni, és majd csak akkor, ha muszáj. Alex, tudtam, néz az égből, mondta Swinburne. Jó ég! Dubai napja arany.

Én? Rettenetes dolgokat hagytam ki. Eleve az 1-1-1 font! Mint alap. S hogy megszúrtam a hármat: így! Egy túró, bocsánat. A zsenialitásom. Meg iszonyú „hamleti” vagyok. Rengeteg tétovázás. Olyan lelki súgásaim voltak, Allesca, Allinson’s Mate, Pulpie, Itch, Heliah, Positan, Spar stb. – és nem és nem. Helyettük, én barom, játszottam Locamombo Gugut, Haresfordot, Shaldi Maint, Krangát: csak mert favoritok voltak, vagy azt hittem, velük svindliznek. Aztán nem lett baj, csak elemien elment minden porcikámig, hogy én az irodavilág beleibe tovább nem furakodom. (Másképpi a machóságom – „Mici”.) Azóta lefordítottam a füzetes regényemet, voltam én közben két Whale-koncerten, és csodás esemény ígérkezik: az egyik nagy repríz-moziban látni fogom két nap múlva a The End of the Affair című filmet. Graham Greene-nek azt a regényét dolgozza fel, melyben az „Istenem, eleget adtál, eleget elvettél, hagyj, kérlek, örökre békén”. 1977-ben, június 9-én mondtam én ezt, s erre kezdtek jönni a madarak. Ezt most én Londonban hallani fogom egy sötét moziban, és ömleni fognak a… Vagy ki tudja. Majd bewalkmanezek egy Sensert, Panterát. Akkor tuti.

• Kultúra