Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Példák I. 1967, Pilinszky János

Ha a színpadi szekrény tetején, vagy hol, ugye, ott az a balta, a darab végéig valamikor le is fog az esni. Jószerén Tolsztoj időkörnyékéről ránk maradt mondás. A Holmi 1996. márciusi száma ennél az oldalpárosnál (328–329.) kihajtva időtlen ideje ott a könyvespolcomon: Pilinszky levélfogalmazványa a költő Pierre Emmanuelhez. Egyebek közt azt fejtegeti keserves elszántsággal, hogy érzései ellentmondásosak. Ám helyzete kialakult, s ezt vállalnia kell. Bár sosem keresett semmiféle szerepet, és nem is akarnak neki szerepet adni „otthon… az úgynevezett marxista-keresztény dialógusban”. Értsd: e két fél köztiben.

„A dialógushoz javarészt most gyártják a szereplőket, olyanokból”, idézem tovább Pilinszkyt, „akik nyilvánosan elárulták a kereszténységet s most mindenkinél hangosabban hitet tesznek mellette. Ez a folyamat”, teszi hozzá, „máris elindult.” Emigrációjának lehetőségét/etlenségét taglalja. Otthon az ő „aggályoskodó és pesszimista” keresztényi mivoltában kellene „ezekkel a föltétlen hívőkkel…” együtt szerepelnie, s amaz idők jellegzetességét emeli ki: „fokozott passzivitással örvendezve megtérésükön – a politika kegyelméből. Korszerűtlenségemmel segédkezve korszerűségükhöz.” Fél önmagától is, meg a külső lehetetlenné tételtől. Ember ő, költő, nem szent. Mindegy most, hogy az irományt publikáltató és kommentáló B. Á. szerint Emmanuel igencsak – s politikusan! – süket maradt költőnk szavaira. Kint idegenben Pilinszky, tudta ő maga, kénytelen lett volna „lehetőleg politikamentes megélhetést” találni. Munka után nézni stb. De „ha hazamegy… a szabadesés hűségén és Isten irgalmán kívül semmi egyebet” nem lát maga előtt.

Nem Tolsztoj okán idézem ezt a vérig szívfacsaró, remekmívűen összegyötört levelet. Hanem – mert hogy magasművészet, ez a téma, ugye. A szabadeséses és isten-irgalmas mondat magasművészet. Megváltása mintegy a Pilinszky-féle gyötrelmeknek, még ha két frank – franc – haszna sincs. A legnagyobb haszna van. Minden gyakorlati tevékenykedésünk, Európa-törekvésünk materializmusa közepette is letagadhatatlanul létező örök lelkünk üdve van benne. Nem vallásosan értem az üdvöt. De az is benne lehet. A magasművészet a sár és vér és por és kétségbeesés megváltását célozza, éri el. Ezért, persze, nem pénzkategória. De akár azt is mondhatnám: minden pénzt megér(demel). Már kulturált, nem csupán még törekvő országokban ezt tudják is.

Egészen más kérdés a mostani bécsi; J. dráma-prózaírónőtől kezdve T…ini sikeríróig, közben igazi íróig, az ottani Operaház igazgatóját át a Rex felügyelő öreg rendőréig (ez: túlélték a nácik után a kommunistákat, a gazdasági nehézségeket, az első – ?? – illetlenkedéseket a Burgtheaterben etc., túl fogják élni azt is, amitől félniök kell, vagy, teszem hozzá, azért mégsem kell? ők tudják, főleg majd ők látják) sokan nyilatkoznak a News január végi számában a kulturális várhatóságokról. De Ausztria már micsoda színvonalon aggódhat! Nem okvetlenül egy csődbe sodorható magasművészet fenyegetettségének árnyékában.

Jómagam (rossz tréfával: mi a jó, mi a rosszabb, s még)

Nem egészen áll (már?) az, amit ilyen-olyan 1996-os feldúltságomra valaki, kevéssé ismert név, de érdemben prominens, mondott. Céhembéli. Hogy: legyen rá büszke, maga a pártok közül senkinek sem kell. Goromba vigasz volt. De igaz, ami igaz, politikai szervezetekhez sosem tartoztam, nem törekedtem, világom: szakmai. Szakszerű, ahol ezt sikerül megvalósítanom, és amennyire, nos, mindig az. Nem kérdezem, „mire jó”, ha olyan halálos komolyan veszem például a novellaírást; görcsösen komolyan. Nem lankad bizonyos késztetésem: a versírásé. Igazán messzire mentem el: képversek, Duchamp és Dubuffet felfogása… sokszor azonosulás velük, másszor a hagyomány teljessége. Hosszú lenne sorolnom. Hálátlan szerep volt, főleg nekem magamnak kínlódásos, hogy annyi mindent kell összeegyeztetnem: du. 4 óra 20 perckor annak tudatát, hogy talán csináltam valamit, „érdemlegesebbet”, és sok ilyen 4 óra 20 perc volt, talán, majd másnap de. 10 óra 40-kor látni azt, „nekem sosem mérik össze a teljesítményt, nem adják össze a pontszámot, idegen maradok itt”. Az itt: rendszerektől függetlenül értendő. Persze, nagyon is igaz a másik goromba értékelés: kevés embert találok rá, hogy egyszerre túl sok minden legyen tetszésére abból, amit csinálok. Értékelésemből, abból, ahogy – magaskultúrai szempontúan, de nevetségesen mondom, egyszerűbb szívek rokonszenvével is – „vesznek” engem. Ám ez nem a piac, nem piackérdés, a kultúra sosem lehet a piac kérdése ott, ahol nincs olyan kultúraszint, nincs ilyen kialakítva, valahogy nem volt hajlam a kialakítására stb., nincs olyan, mint sok országban, mely pedig példaképünk. Ezekben az országokban a hely – jó: a „nép”, a „nemzet”, az „emberek” stb. – üdvét érthető és elemi módon elválaszthatatlannak tartották a kultúra „ügyétől”. Nem részletezem, közhely.

Ismétlem, ha igaz ez a dupla tétel: az ország meglétéhez elemien kell a kultúra, de: az emberek itt nem értik azt, nem okvetlenül értik, mi az ilyen magaskultúra, vagy annak valóban megannyi része, tehát: következtetés: nem lehet a szabadesés hűségére és isten irgalmára hagyni a kultúrát, főleg nem a magasművészetet, vagy ahogy én mondom, a művészetet és művelőjét. Hogy pénz tagadja a „pénzt”.

Jómagam; megszorítások nélküli folytatás

Magam nem lázongok. Semmiféle lázadás nem isteni eredetű, mondja Ottlik. Csak ez a birkasággal sem egyértelmű. S nem azt a mély igazságot tartalmazó, ám kicsit frázisosnak, mert tehetetlen-elvi-földközelinek ható, rangos-gangos mondást értem ezen, hogy „birka ez a nép itt?” Nem. Ki nem beszél így. De az úgynevezett írástudók – és nekem, mit tudom én, Hencze Tamás festő, Vidovszky maestro zeneszerző úr is írástudó – felelőssége nem a családi asztal, a klubhelyiség, a kocsma előtti járda, a vásárcsarnokok etc. színterén, környezetében zajlik, vagy kussol, vagy zagyvál. Az írástudó felelőssége: a legmagasabb rendű szabadesés – a művészi, etikai törvény – és a valódi isteni irgalom, e kifürkészhetetlen, de számos paraméterrel körbehatározható szerint alakul. Rezzenetlenül. Egyik első támogatóm, Kormos István idézte saját válaszát egy körkérdésre az ötvenes évek első feléből: hogyan marad az ember becsületes? Úgy, hogy becsületes marad. Lásd Pilinszky.

Nem lázongok, hanem örülök, hogy segély-nyugdíjam van az egykori Alaptól. Tisztességesnek érzem adott fura körülmények között a létminimum nevű összeget. Valakik, már a színpadról lezavaródott egyének, elsikkasztották a nyugdíjalapunkat. Ergo például én is ki lettem akkor fosztva. Sok pénzből, viszonylag.

Ösztöndíjakat keresni itthon a magamféle művész egyszerűen nem képes, nem bír. Nekem, amilyen anteuszi alkatom van, rövidebb idejű „külhon” se művészeti hon. A hetvenes évek végén „kimehettem” volna, talán Berlinbe. Megpályázhattam volna, fel volt ajánlva. Széthulltam volna! Ma már igazából senki nem is irigykedik – szembe nem teszi, mondjuk –, hogy itthon így akkor sokat dolgoztam. Nehéz éveket is éltem. De háromszor kezdtem újra. 1970-ben, a Hamlet-kötet utáni letiltástól kezdve – műfordítás, műfordítás! –, majd 1989-től, mikor egyszerre rádöbbentem, teljességgel munka nélkül is maradhatok akár, s nem a politikai rend változása miatt, de mert a kiadóügy teljesen más lett. Azt hiszem, állati szívóssággal, a bennem rejlő madár makacsságával értem el, amit azóta elértem. Értsd: volt munkám. S akkor, 1996 után, egyszerre átjárt a hideg: láttam honoráriumainkat és láttam az árakat. Még legközvetlenebb környezetemben is azt hitték: nyavalygok, „panaszkodom”. Ma már mindenki tudja, hol tartunk. S megint azt mondom: nem minden szempontból politikafüggő ez. Ez tőkésrendfüggő, még ha valakinek nem tetszik is e gyorsnézetem.

Ha senki nem segít azonban a dolgon, ez ott lesz politikafüggő mégis – randa szó –, ahol nem segítenek rajta, akik.

Nem vagyok a „bretli” embere. Elég volt annyi, hogy – körülbelül olyan tiszteletdíjakért, amilyenekért egy road, értjük, ugye, zenekarok úti segítője stb. a színpadi világítást nem kapcsolná fel, nemhogy egy erősítőt beállítson – bebizonyítottam magamnak, meg tudom csinálni a „szereplősdit”. De nem akarom. Nem az én dolgom. Mándy Iván mondta: tegyünk mindent – a művészetben – a tehetségünk törvényei szerint. Jó, abban az időben még tudtuk, akiknek tudnunk kellett, mit mondott Mándy, Ottlik, Pilinszky etc. Ma ez a fajta köz-tér megszűnt.

Példák; és befejezés. Vég-szó? Csak azt ne!

Kóbor Tamás, jeles írónk és gondolkodónk mondta – idézem: buda pesti negyed, 1999 tavasz, Sánta Gábor összeállítása – Az író tegnap és ma című, riasztóan aktuális beszédében, a Cobden Szövetség nevű gazdasági szervezet pódiumáról szólva arról, mi „van” és mi „várható” így, és miért, hogy a nagyot fordult világról az egykor „toronyőr”, példakép etc. írónak látnia kell, hogy „a filisztereké”. S a filiszterek, keresletük feleslegéből, mondja Kóbor Tamás, nem akarnak áldozni az íróra, a magasművészetre – egy fillért se. Sajnálatosan kritizálhatóak a „mai” művek, mondja az akkori állapotokról, és szervilizmust emleget. Ma ez kicsit másképp van, persze. Részben. De a meg nem írt remekművek száma szaporodik. A régi író ráért kialakítani világképét, abból a kiérlelt műveket létrehozni. Ma futkosás van, mondja Kóbor, s lépést kell tartani az állandóan rohanó eseményekkel. „Ez kizár minden kompozíciót”, szögezi le. Ám abbahagyom, minden idézet egyben történeti kategória is, csak egy része illik a mára, s támadható a meg nem felelései miatt.

Befejezésül a magam példáját: harmadik újrakezdésem, nekilendülésem most nemrég adódott, 1998 végén. Mert vagy gyors vagyok, vagy dermedt, elmondani sem merem, mennyi mindent csináltam e rövid idő, egy és negyed év alatt. És milyen sok időm maradt mégis az önemésztésre. Ugyanúgy félek bárminek nekiállni, mint bárki más. Vagy nem tudom. Saját magamat sem lehetek képes így megítélni. A magasabb művészetnek evidenciára van szüksége. Nem arra, hogy önemésztésbe zuhanjon; ne állandóan ínség – gyakorlatilag legyen önelemző. De hogy ez így legyen, s ez az élet gyakorlatára is üdvvel hasson vissza, az élet gyakorlatán múlik.

A magamféle művész kilátásai: végső soron robot mindhalálig. A megújulás robotja, de robot. A lelki egészség kényszere, de kényszer. A józanság gürcölése, de gürc. A tisztességes szándék tere, de csupa mocsok. Ha viszont fogy az erő, netalán még élsz s elapad mindez, nincs semmid többé, te nem leszel, magamféle művész, te nem leszel kiskapitalista. Se nagy. Nem lesz üzemed, senki se dolgozik „neked”. Vicc, hogy ne mindent magam írtam, fordítottam volna, ami alatt-felett a nevem áll. És mondom, másfélennyire is futotta volna. De nemes, nem munkajegyű idő-töltés csak akkor ér bármit, ha van munkád. Amit megfizetnek. Legalább a hazánkban őshonos eléggé hitvány módon. Ez kellene mindaddig, míg szabadeső nem leszel, úgy, hogy az se, és az eső mint az irgalom nem hull rád.

Miért tagadnám: minden lelki egészséggel, józansággal, jó szándékkal együtt úgy gondolok 2000-akárhányra, ha jót hoz, ha rosszat, hogy végre ugyanakkor közelebb leszek a megváltáshoz. Kilátásaim oly kecsegtetőek, hogy minden elért perc és eredmény a tisztességes elmúlás ígéretét hozza. Hogy ne kelljen kellenie annak, ami, lassan, végső soron, kell-e?

• Kultúra