Mink András

Nyomtatóbarát változat

A Közép-Európa Egyetemet New York államban jegyezték be, és ott is kapott akkreditációt. Miért volt erre szükség, és milyen diplomát van joga adni az egyetemnek?

A bejegyzést az tette lehetővé, hogy valamikor száz évvel ezelőtt hoztak egy törvényt New York államban, amelyik megengedi olyan egyetem felállítását is, amelyik nem ott működik. Magyarországon a felsőoktatási törvény alapján ahhoz, hogy egy intézmény egyetemi státust kapjon, alapfokú egyetemi képzést is kell folytatnia. Mivel a Közép-Európa Egyetem posztgraduális képzést folytató intézmény, így nem kaphatott egyetemi státust.

Milyen feltételeknek kellett eleget tenni?

Megvizsgálták az egyetem pénzügyi helyzetét, a könyvtári állományt. Az egyes tanszékeknek részletes akkreditációs anyagot kellett benyújtaniuk, az összes tantárgy leírásával és irodalomjegyzékével. Majd a Columbia Egyetemről, a New York Universityről, a Cornellről és a City Universityről jöttek professzorok és szakértők, akik számba vették az oktatói gárdát, elemezték a tanulmányi programot, beültek órákra, elbeszélgettek a diákokkal, javaslatokat tettek a tanulmányi program továbbfejlesztésére. Végül annyira elégedettek voltak a látottakkal, hogy a diplomákat visszamenőleg is érvényesítették. Így az általunk kiadott „magiszteri” fokozat érvényes New York államban, tehát az Egyesült Államok egész területén. Ebből nem következik az, hogy a diploma Magyarországon vagy Európa más országaiban elfogadott lenne. A külföldön szerzett diplomát, legyen az akár oxfordi vagy harvardi, mindenütt, így nálunk is honosítani kell.

Nem okoz ez problémát?

Nekünk már csak azért sem érdemes „magyar” egyetemmé válnunk, mivel a diákjaink túlnyomó többsége külföldi állampolgár, és hazájukban a magyar diplomát ugyanúgy honosítaniuk kellene.

Három év működés után milyen az egyetem nemzetközi megítélése, respektusa?

Először is ez nem egy hagyományos egyetem. A diákok nem egy országból jönnek, az oktatás angolul, tehát nem az anyanyelvükön folyik. Ha a tanárok névsorát nézzük, többségük igen komoly nemzetközi hírnévvel és tekintéllyel bíró professzor. A dolog szépséghibája az, hogy ezek a jeles személyiségek általában csak egy-két hónapot töltenek el nálunk, de rendszeresen, évről évre visszajárnak. Ráadásul ez egy több országban működő egyetem, Budapesten kívül Prágában működnek tanszékeink, és terveink szerint rövidesen megkezdi munkáját Varsóban – éppen a lengyel szociológia nagy hagyományaira építve – a szociológia tanszék. Egyre inkább látni és becsülni kezdik a világban az egyetem sajátosságaiban rejlő lehetőségeket, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy olyan szakmai elismerést vívjunk ki, mint az igazán komoly nyugati egyetemek. Ez egészen addig így lesz, amíg nem lesznek doktori programjaink. Az első lépéseket már megtettük efelé. A középkor-tudományi tanszéken már vannak ilyen hallgatóink is, de történelemből, politológából, szociológiából, közgazdaságtanból is szeretnénk rövidesen doktori programokat szervezni. Az ELTE-vel közös elméleti nyelvészeti tanszéken is van már doktori program. Ha működni fognak ezek a programok, akkor lehet majd igazából lemérni az itt folyó szakmai munka színvonalát.

Az egyik legnagyobb probléma, mint említette, hogy a tanárok jelentős része nincs állandóan itt, ami gátolja az elmélyült szakmai munkát. Ennek pénzügyi okai vannak?

Nem, az egyetem így is nagyon drága. Egy új egyetem egy beérkezett professzor számára nem nyújt elégséges presztízst és biztonságot ahhoz, hogy feladja korábbi állását. Sokáig azt sem lehetett tudni, hogy az egyetemnek mennyi ideig biztosított a jövője. Eredetileg úgy képzeltük, hogy Soros György adja az induló tőkét, és azután az érintett országok részben vagy egészben átveszik a már működő intézményeket. Ez nem ment. Ekkor Soros György úgy döntött, hogy hosszú távon is biztosítja a működés feltételeit. Már csak azért is, mert elég komoly beruházásokat hajtottunk végre. Lesz egy új campusunk a Belvárosban, lesz egy hatalmas kollégiumunk, egy sportcentrumunk, és az egyetem gyámkodása alá kerül a Szabad Európa Rádió archívuma is. Ezeket a programokat már nem lehet veszni hagyni. Ezt hívták valamikor „tervbeakaszkodásnak”. A neves professzorok tartós idekötésének másik akadálya viszont az, hogy nálunk nincsenek életre szóló kinevezések. Ezen viszont nem szeretnénk változtatni. Ha valaki nem válik be, a diákok elégedetlenek vele, akkor mást keresünk.

Mégis hogyan próbálnak egy tartós, az egyetemhez kötődő oktatói gárdát kialakítani?

A hosszú távú megoldás talán az lesz, hogy elkezdenek visszatérni azok a fiatal tehetségek, akik az elmúlt években a legjobb külföldi egyetemeken szereztek doktorátust. Ha lesz egy ilyen állandó, széles tanári bázis, akkor kevésbé lesz zavaró, ha egy-egy nagynevű professzor csak néhány hétre jön ide kurzust tartani, hiszen biztosított lesz a szakmai munka folyamatossága.

Útját lehet állni az „agyelszívásnak”?

Talán. Jövőre indul egy intézet Varsóban, amely nyugati egyetemeken végzett, de a térségből származó közgazdászok számára nyújt majd kétéves kutatási lehetőséget, olyan anyagi feltételek mellett, amelyek versenyképesek legalább egy nyugati vegyes vállalat itteni fizetésével. Abban reménykedünk, hogy ez a két év elég ahhoz, hogy ezek az emberek szakmailag és egzisztenciálisan is megvessék a lábukat. A másik mód erre az, hogy a diákok nem tandíjmentességet, hanem hitelt kapnak, ez évi 8000 dollár, amit nem kell visszafizetniük abban az esetben, ha tanulmányaik befejezése után legalább négy évre visszatérnek, és itt dolgoznak.

Nemcsak Amerika gazdasági szívóerejét kell legyűrni, hanem a helyi szakmai érdekcsoportok ellenállását is.

Nem biztos, hogy ez sikerülni fog. Rengeteg pénzbe kerül, és még nem is csináljuk igazán jól a dolgot.

Mi az, amit nem csinálnak elég jól?

Az egyetem még mindig nem igazán vonzó, élő szellemi közeg. A tanszékek előbb kezdtek működni, mint az egyetem. Így a tanszékek, bár nagyon picik, elszigeteltek egymástól, és nehéz ezekből a különálló egységekből egyetemet gyúrni. Pedig egy ilyen kis egyetem, ahol ennyire egymásra rímelnek a programok, éppen abból tudna erényt kovácsolni, ha a tantárgyak között meglévő falak leomlanának. Biztos, hogy a doktori programok beindulása vagy a tanulmányi idő meghosszabbítása ezen is segíteni fog.

Feltűnő, hogy az egyetemen azokat a társadalomtudományokat művelik elsősorban, közgazdaságtant, politológiát, szociológiát, alkotmányjogot, amelyek erősen kötődnek a politikához.

Pár éve úgy gondoltuk, hogy a régióban jelentős politikai változások lesznek, és szükség lesz olyan szakemberekre, akik majd képesek lesznek privatizálni, alkotmányozni, aktívan részt venni az átalakítás feladataiban. Ráadásul célszerűnek látszott ezt regionális szinten létrehozni, hogy az elszigetelt, sőt egymással konfliktusba kerülő országokon átívelő, kölcsönösen szót értő, regionális szakértelmiség létrejöttét segítsük elő. Másrészt olyan tudományoknak akartunk teret biztosítani, amelyek az elmúlt évtizedekben ideológiai okokból különösen hátrányos helyzetbe kerültek, ezek pedig értelemszerűen „átpolitizáltabbak” voltak. Ma már úgy véljük, hogy csak egy olyan intézménynek lehet szakmai tekintélye, ahol olyan emberek végeznek, akik el tudnak azon is gondolkodni, hogy merre tart ma ez a világ. Ezért kezdődött a művészettörténet és művészetfilozófia oktatása Prágában, ebből majd remélhetőleg ki fog nőni egy általánosabb közép-európai kultúrtudományi program. Ezért indult a mediavisztika tanszék Budapesten. A környezetvédelem sem szűken vett társadalomtudomány. Az összehasonlító irodalmi tanszéket egyelőre nem sikerült megalapítanunk, viszont működik az elméleti nyelvészeti tanszék. Arra nemigen lesz kapacitásunk, hogy modern laboratóriumokkal felszerelt természettudományi műhelyeket hozzunk létre, de szándékunkban áll egy matematikai intézet megalakítása.

Lehet, hogy ha a rendszerváltás viharai egyszer nyugvópontra jutnak, a szellemi bázist megteremteni hivatott egyetem elveszti funkcióját?

Ez egy furcsa térség. Az obskurus humán tudományokat művelő emberek társadalompolitikai érzékenysége mindig is erős volt. Szűcs Jenő jeles középkortudós volt, élete jelentős részét levéltárak mélyén töltötte, mégis igen meghatározó ideológiai és politikai szerepet játszott a nyolcvanas években. De nem szabad összekeverni az aktív politikai szerepvállalást és a társadalmi és politikai érzékenységet. Különösen ebben a térségben nem zárkózhatunk el a társadalmi, politikai és kulturális kérdések kihívása elől, de nagyon nagy veszélyt rejtene magában, ha egy egyetem tőle idegen, aktív politikai szerepet próbálna vállalni. Foglalkoznunk kell viszont olyan aktuális kérdéseket is érzékenyen érintő problémákkal, amelyek fontosak a térség számára: a középkori tanszéken indul egy program, amely kiterjeszti a kutatást a keleti egyház irányába is. Talán ez lesz a világ egyetlen komoly kutatási programja, amelyben egy alapos bizánci–nyugati összehasonlító elemzésre fog sor kerülni.

Ez az egyetem a létével is valamilyen társadalmi víziót, bizonyos értékeket jelenít meg, amelyeket mások a sajátjukkal szembeni politikai állásfoglalásként értelmeznek. Mennyire engedi a társadalmi és politikai közeg, hogy az egyetem úgymond „depolitizálja” önmagát?

Nos, az egyetem minden politikai támadás és beskatulyázási kísérlet ellenére működött. Az viszont nagy baj, ha úgy látnak bennünket, mint egy politikai intézményt, és nekünk ez ellen kell védekeznünk, vagy ezt kellene állandóan kompenzálnunk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az egyetemnek van egy általában vett elképzelése arról, hogy milyen a jó világ – egy egyetem számára. A jó világ az, ahol az oktatók, a diákok és az oktatási program is nyitottak lehetnek a tudomány újabb meglátásai, módszerei iránt. Ennek vannak bizonyos politikai előfeltételei: nevezetesen, hogy egy olyan közegben lehessen működni, ahol nem gyanús, ha egy oktatási intézmény megpróbál állandóan nyitottnak maradni. Ennél sokkal politikusabb egy egyetem nem lehet. Illetve van még egy sajátos szempont: figyelembe kell venni, hogy ide olyan országokból érkeznek diákok, amelyek súlyos politikai, ideológiai konfliktusoktól szabdaltak. Az egyetem nyíltan törekszik arra, hogy kívül maradjon ezeken a konfliktusokon. Az itt tanító tanárok többsége úgy gondolkodik, hogy a konfliktusok okai, például a nacionalizmus, rossz dolgok. Ennyiben tehát az egyetem valóban „politikus”, sőt a régió sajátos helyzetéből fakadóan „politikusabb”, vagy politikusabbnak látják, mint amilyennek egy normális, konszolidált közegben látszódna. De ha csak azt vesszük, hogy például Magyarországon a nacionalizmus váratlanul és egy csapásra kikerült a nyilvános politikai diskurzusból, vagy hogy a diákjainkat sokkal kevésbé osztják meg etnikai konfliktusok, mint akár két évvel ezelőtt, akkor bízhatunk abban, hogy ezek a problémák idővel meg fognak oldódni.

• Gazdaság és társadalom