Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A fővárosban a rendszerváltás előtti utolsó évad vége felé, az 1989. május 17-e és 23-a közötti héten 25 intézmény 32 játszóhelyen 110 darabot 177 alkalommal adott elő. 1995. május 18-a és 24-e közötti héten 32 intézmény 48 játszóhelyen 139 darabot 200 alkalommal adott elő. A magyarországi színházi előadások felét a fővárosban tartják, a nézők több mint fele, kb. 55%-a fővárosi előadást néz. A színházlátogatások száma Magyarországon az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig évente öt és fél és hat és fél millió között ingadozott, 1990-re ötmillió alá esett, most négy és fél millió körül van. Tíz év alatt a mozik a látogatók négyötödét, a múzeumok a felét, a színházak csupán a harmadát vesztették el.

Normabontás

A nyolcvanas évek végén megindult a harc a bázisszemlélet ellen. Először a nézőszámhoz kötött normatív támogatással próbálkoztak, ez a kísérlet azonban két év alatt megbukott. 1991 végén Kupa Mihály kiegyezett a szakma képviselőivel, olyan támogatási rendben állapodtak meg, hogy a központi költségvetés fedezi a színházak számított kiadásainak 60%-át a vidéki színházak és a bábszínházak esetében, 50%-át a nagyobb bevételi lehetőségekkel rendelkező fővárosi színházak esetében, s ez a támogatás lépést tart majd az inflációval. Az önkormányzatok, a jegyeladás és egyéb bevételek fedezik a költségek fennmaradó 40, illetve 50%-át.

Ebből azonban nem lett semmi, mert a költségeket már eleve 1990-es adatok alapján számították ki, és a központi támogatás egyáltalán nem tartott lépést az inflációval. A vidéki önkormányzati színházak támogatása 1992 és 1994 között nominálértékben mindössze 17%-kal, a fővárosiaké 15%-kal nőtt. Az 1992-es és 1993-as költségvetési törvény indoklásában még szerepel „a színházak új támogatási rendjére”, illetve „a számított működési költségek meghatározott százalékára” való utalás, a későbbiekben azonban már nem. A Pénzügyminisztérium hallgatólagosan fölmondta az 1992-es kötelezettségvállalást. Két éve elvben sincs normatív alapja a színházak költségvetési támogatásának. Jelen pillanatban egyetlen mérce létezik: amennyi jut.

Csőd generális

A főváros 1995-ben két és félszer annyit költ a saját színházaira, mint 1992-ben. 1992-ben a fővárosi színházak fenntartói támogatásának majdnem a 90%-át a központi költségvetés adta, alig több mint 10%-át a főváros. Ez az arány ma már 20% fölött van, de még mindig sokkal alacsonyabb, mint a vidéki önkormányzatok esetében. Például a kaposvári színház fenntartói támogatásának több mint 40%-át adja a város.

A Főpolgármesteri Hivatal Sajtóirodája által kiadott tájékoztató szerint „a fővárosi színházak fenntartói támogatása 1995-ben több mint 1,2 milliárd forintot tesz ki. Ennek megfelelően pusztán a mai – jelentős zavarokkal küszködő – működés szintjének megőrzése legalább 250 millió forint többlettámogatást igényelne 1996-ban, és akkor még nem számítottuk a jelenlegi problémák korrekciójához szükséges, hozzávetőleg 100 millió forintos összeget. (Mivel a színház-támogatási összeg nagy hányada – közel 1 milliárd forint – az állami költségvetésből származik, ezért a többlettámogatás is döntően a központi költségvetés függvénye.)” A 350 millió forintos többletigény az idei támogatás nem egészen 30%-a, tehát az infláció várható növekedésével azonos. Ezek szerint ahhoz, hogy a főváros színházai a jelenlegi rendszerben fenntarthatók legyenek, „pusztán” az kellene, hogy a támogatás reálértéke ne csökkenjen tovább.

A támogatások reálértékének csökkenését eddig a jegyárak reálértékének növekedéséből származó többletbevételek, csekély szponzori támogatások, takarékossági intézkedések ellensúlyozták, illetve a produkciók támogatására szánt Színházi Alapot, amelyből 100 millió jutott a főváros önkormányzati színházainak, használták fel burkolt működési támogatásra. A tartalékok elfogytak. A tizenhárom önkormányzati színházból öt már „pirosban” van, vagyis – különböző okokból – több pénzt költöttek el, mint amennyit időarányosan elkölthettek volna.

A színházépületek rekonstrukcióját mindeddig a központi költségvetés fizette. Állami pénzből hozták rendbe szinte az összes vidéki színházat és néhány fővárosit. A rekonstrukciós programot ebben az évben állították le, amikor a Madách Színház került volna sorra. A jövőben az épületek felújítását negyedrészben az önkormányzatnak kell finanszíroznia. Ez csak a Madách Színház esetében kétszer annyi pénzébe kerülne az önkormányzatnak, mint amennyivel az összes színházát ebben az évben támogatta. És akkor még ott van a Művész Színház és az Operett, amelyek felújítása már szintén nem húzható sokáig.

A kiemelt nemzeti intézmények, az Operaház és a Nemzeti Színház nem a főváros, hanem az ország tulajdonában vannak, a központi költségvetés tartja el őket. Ez természetes. Azonban három olyan színház is a tárcához tartozik, amelyek nem nemzeti intézmények, amelyeket a fővárosnak kell átvennie. A főváros abban reménykedik, hogy ezeket a tárca úgy adja át, hogy a fővárosnak legalább egy-két évig nem kell a fenntartásukhoz hozzájárulnia. Ez azonban korántsem biztos.

A főváros az elmúlt években anyagi fedezet nélkül létesített új színházakat és játszóhelyeket. Ez a hálózat most tovább bővül, és megjelennek a rekonstrukciós kötelezettségek.

Most a következők történhetnek: 1. Nem változik lényegesen sem a színházak finanszírozásának a rendje, sem a támogatások reálértékének csökkenő tendenciája. Ebben az esetben, ahogy a Sajtóiroda tájékoztatója fogalmaz, kialakul „a számos színházra kiterjedő generális csődhelyzet, amely előre kiszámíthatatlan, drasztikus intézkedéseket indukálna”. Vagyis a színházak egy része bezár, más része kevesebb előadást és bemutatót tart. 2. Megmarad a rendszer, de megváltoznak a költségvetési prioritások, és a színház az eddigieknél lényegesen több pénzt kap. 3. Megváltozik a rendszer, megindul a színházi működés privatizációja, és ezáltal csökkenő támogatás mellett sem sorvad el a színházi élet. 4. Az előző feltételek mellett elsorvad a színházi élet. 5. Megindul a privatizáció, de mégiscsak növekednek a támogatások annak érdekében, hogy ne sorvadjon el a színházi élet.

Dr. KHT.

A főváros elképzelése, amely az MKM elképzeléseivel is találkozik, s amelyet a PM inspirált, a következő: a művészi szempontból legértékesebbnek tartott társulatok és színházak (a Vígszínház, a Madách, a Katona) továbbra is a főváros költségvetési intézményeiként működnek, a többi önkormányzati tulajdonban lévő színházépületet azonban pályázati úton ún. közhasznú társaságoknak, esetleg gazdasági társaságoknak adnák át, amelyekben vagy jelentősebb tulajdonrészt szerez a főváros (például az épület apportálásával), vagy sem. A közhasznú társaság (ami nem más, mint egy nonprofit kft., amelynek az esetleges nyereségét vissza kell forgatnia a tevékenységébe) részletes szerződés alapján, meghatározott támogatás mellett a főváros által biztosított épületben színházi kínálatot biztosít. A kht. a költségvetési intézménynél szabadabban és kisebb adminisztrációval gazdálkodhat, megszabadul a tarthatatlan rovatgazdálkodástól, szabadon alkalmazhatja a néki megfelelő formában a színészeket és a személyzetet, nem kell a közalkalmazotti státus által védett tagokkal bajlódnia. Elválik az épület finanszírozása a tevékenység finanszírozásától, a produkció támogatása az intézményi támogatástól. Nyitottabb lesz az egész színházi rendszer, mert az objektív kritériumok alapján elbírálható és utóbb szerződéssé formált pályázatok döntik el, hogy kik csinálhatnak egy épületben színházat, és nem a kinevezői önkény. A kht. könnyebben fogadhat be magánpénzeket, és sokkal szabadabban építhet a színházi tevékenység köré vállalkozásokat, mint egy költségvetési intézmény.

Az átalakulás egyébként is fokozatosan, az érdekelt intézményekkel egyeztetve menne végbe, azok fogják az új formát kipróbálni, akiknek kedvük van a kísérlethez.

Rögtön itt van az első ellentmondás. Ha közvetlenül fenyeget a „generális csődhelyzet”, akkor azon a fokozatos, fontolva átalakulás nem segíthet. Ha az az egyik cél, hogy a kialakult hitbizományokat megtörjék, akkor azt az érintettekkel, a birtokon belül lévőkkel egyeztetve nem lehet elérni. Az infrastruktúra és a színházi tevékenység finanszírozásának az elválasztását, a közalkalmazotti státus megszüntetését azok a vezetők is igénylik, akik a költségvetési intézmény státusához ragaszkodnak, azok is, akiket az önkormányzat sem akar ebből a státusból kivetni. Ezt számukra is meg kell oldani a privatizációtól függetlenül, ez tehát nem érv a privatizáció mellett.

Dőlésszög

A két tervezett privatizációs kísérlet eleve olyan, ami nem bizonyít majd semmit. A Szabad Tér Színház és a Vidám Színpad alakulna át először. Az első a szabadtéri játszóhelyeket összefogó, állandó társulattal nem rendelkező, programszervező intézmény, amely ráadásul 100%-ban fővárosi tulajdonban lévő (!) közhasznú társasággá alakulna át, a másodiknak a repertoárja pedig már jelenleg is olyan kommerciális, hogy annál kommerciálisabb már nem lehet. Egyik kísérlet sem válaszol arra, hogy mi lesz majd a privatizáció után az állandó társulattal működő, művészi értékeket (is) létrehozó színházak helyén.

Továbbá: azokat a megtakarítási lehetőségeket, amelyeket a kht.-k jogszerűen kihasználhatnak, jelentős részben már a költségvetési intézmények is kihasználták – jogszerűtlenül. Van, ahol a színészeket „bétésítették”, van ahol szabálytalanul határozott időre szerződtek velük, vagy adómentes ösztöndíjjal fizetik ki őket, a rovatgazdálkodást kijátsszák, mert muszáj stb. Nem kell tovább lopni, csalni, hazudni, de ettől „csak” tisztábbá válik a színház, ám nem válik olcsóbbá. A közalkalmazott, éppen mert védett, olcsóbb, mint a védtelen, bármikor kirúgható alkalmazott. A kht. vezetői, úgy lehet, jobban fogják a pénzt, mert a sajátjuk, és ha elbuknak, akkor nem fogja szanálni őket az önkormányzat, de a nagyobb anyagi felelősséget nem fogják ugyanakkora jövedelemért vállalni, különösen nem a kht.-k, gazdasági vezetői. A magánpénzek profitért nem mennek a kht.-be, mert abból eleve nem lehet profitot kivenni, a szponzori mecenatúra nemhogy nálunk, de Bécsben is jelentéktelen (lásd keretes írásunkat), s a szponzorokat nem az intézményi forma, hanem a szponzorálást megnehezítő törvényi szabályozás zavarja.

A kht. önmagában nem sorscsapás. Nem dől össze a színházi világ attól, ha egy részét ebben a formában privatizálják. Attól sem, ha csak a sajátos minőséget képviselő műhelyek maradnak meg állandó társulatként. Attól sem, ha nem lesz minden vezetőváltásból, színházi csődből politikai botrány. Attól sem, ha a színházon belüli munkanélküliségből színházon kívüli munkanélküliség lesz. A színházi világ akkor dől össze, ha továbbra sem lehet értelmesebben és szabályosabban gazdálkodni a költségvetési intézmények keretei között, és akkor dől össze, ha nem hosszabb távú szempontok szerint, hanem az akut pénzhiány nyomása alatt akarják átszerkeszteni.

• Gazdaság és társadalom