R. S. [Révész Sándor]

Vissza a főcikkhez →

– A főváros illetékeseinek azzal kellene foglakozniuk, hogy megszerezzék a kulturális intézményeik fenntartásához szükséges pénzt, és nem azzal, hogy háromszázmillió forint miatt szétverjenek egy kulturális intézményrendszert, amely működik, amely nagyon komoly értékeket teremt évente kétmillió néző számára. Mi ez a rongyos háromszázmillió a bankkonszolidáció tükrében?! Mi ez ahhoz a 34 milliárdhoz képest, amennyi támogatás a BKV-nak kell? Semmi. Aprópénz. Akkor, amikor a főváros a 13 színházára és az egész alternatív hálózatra összesen kétszázmilliót költ, miközben Kaposvár az egyetlen színházára 75 milliót! Itt egy súlyos budapesti alulteljesítésről van szó, aminek az az oka, hogy a város vezetésében nem működik az a tulajdonosi tudat, nem működik az a lokálpatriotizmus, ami működik Soprontól Nyíregyházáig mindenhol, ahol egy színház van, és arra büszkék, és fontos nekik. A fővárosnak nem azzal kell fáradoznia, hogy a kormányt tehermentesítse, hanem azzal, hogy a központi hozzájárulást szinten tartsák, ő meg adjon többet. Ha a fővárosnak csak megközelítően olyan fontos lenne a színház, mint a kaposvári önkormányzatnak, akkor semmiről nem kellene beszélnünk.

Rosszak a prioritások. Oktatásellenesek és kultúraellenesek. S amikor ennyire rosszak, akkor szétvernék azt is, ami működik, ami miatt Budapestet világszerte irigylik, ami miatt a magyar rendező a világ színpadain keresett árucikk, hogy még egy-kétszázmillióval kevesebbet költsenek arra, amire sokkal több juthatna, ha a prioritások nem volnának ennyire rosszak?!

És ha ennyire nincs pénz, és ha nem akarnak a prioritásokon változtatni, akkor miért hoztak létre felelőtlenül az elmúlt években új színházakat? Ha a gróf szegény, akkor ne fogadjon fel több zenészt! Mindig azt mondták, hogy ezeket az új színházakat majd egyéb forrásokból tartják fenn. Nincsenek egyéb források. Emiatt van baj. Ezért sorvad most az egész. Most pedig az előző ciklus hibasorozatát megfejelik egy másik hibasorozattal.

Ebben a közhasznú társasági rendszerben egyrészt értékek pusztulnak el, másrészt állítom, hogy nem kerül kevesebbe! Minden, ami új, drágább, mint a régi. Mi éhbérért dolgozunk. Ki fog egy közhasznú társaságban ennyiért dolgozni?! És amikor az kiderül, hogy a kht.-vel nem lehet semmit megtakarítani, sőt, akkor mi lesz?! Egy történelmileg kialakult érték elpusztul, és bezárt színházak lesznek az út végén, mint Prágában és Varsóban.

Továbbá: A fővárosi színházépületek jelentős része az összeomlás szélén van a raktárakkal, a nedves műhelyekkel együtt. Azonnal fel kell újítani az Operettet, a Madách Színházat, fejleszteni kell a Katona József Színházat stb. Hogy lehet erre az épületállományra komoly partnerekkel szerződéseket alapozni?! Mi itt a Madáchban rengeteg pénzt herdálunk el azzal, hogy nyomjuk bele az olajat abba a több mint harmincéves fűtőberendezésbe, amellyel nem lehet szabályozni a hőmérsékletet! Képzelje el! Gondolja, hogy egy kht.-vel több pénzt lehetne megtakarítani, mint ha rendbe hoznák a fűtést?!

Minket már éppen eléggé rákényszerített a szegénység arra, hogy átvilágítsuk magunkat. Mi tudjuk, hogy a színházaknál nincsen pazarlás, és nincsenek kirívóan magas kiadások. Ezzel szemben vannak mérhető és normázható költségek, fűtés, áram, lakbér stb., és vannak másmilyenek. Ami normázható, azt normázni kell, és ennek a normának az árak alakulásával együtt kell alakulnia. A működési költségeket el kell tehát választani a művészi költségektől, és be kell majd építeni az államháztartási törvénybe, mint ahogy a városháza és a minisztérium fűtése is be van építve. Ki fog derülni, hogy a művészi tevékenységet magát a magyar állam alig támogatja.

• Gazdaság és társadalom