Skip to main content

Londoni színházi körkép

Vissza a főcikkhez →


A brit fővárosban és közvetlen környékén a múlt héten 150 darabot játszottak: a színházi negyedben, a West Enden továbbra is nagy sikert arat Andrew Lloyd Webber négy zenés darabja (Sunset Boulevard, Starlight Express, The Phantom of the Opera, Cats), még mindig megy a Miss Saigon és a Les Miserables, néhány hét óta Arthur Miller-darab is fut (Pillantás a hídról), és immár ötödik évtizede játsszák Agatha Christie Egérfogóját.

A Nemzeti Színház és a Royal Shakespeare Company Euripidész- no meg természetesen Shakespeare-darabokat tart műsorán, miközben a West Endtől távolabb stúdió- és peremszínházak kínálnak számtalan kísérleti és alternatív előadást. Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az angol színházi élet teljesen dichotóm szerkezetű: a sikeres – főként zenés – darabokat producerek mutatják be saját pénzből, illetve vállalkozói tőkéből, míg az igényesebb szórakoztatás (klasszikusok, illetve kísérleti darabok) finanszírozása az államkasszából történik. Valójában a kép bonyolultabb. A dotált színházak sikerdarabjai átvándorolhatnak a West Endre, ahol immár teljesen üzleti alapon állítják színpadra őket, illetve a dotált színházak működésébe is szükségképpen beépülnek üzleti megfontolások, mivel a pénzbeli támogatást nyújtó testület, az Arts Council elvárja, hogy az adott színház fenntartási és működési költségeinek legalább fele a jegyeladásokból származzék.

Az állami költségvetés 1994–95-ben 920 millió font sterlinget költ a kultúrára (ez a bruttó hazai termék kb. 0,15 százaléka), ennek jelentős hányadát a központi, illetve a regionális Művészeti Tanácsok osztják el. Az Angol Művészeti Tanács ’94–95-ben 186 millió font fölött diszponál, ebből körülbelül 20 százalékot fordít a színházak támogatására. A 40 millió fontot a helyi önkormányzatok hasonló nagyságrendű összeggel pótolják ki. A száznál is több londoni színház közül 15-nek van állandó, állami támogatásban részesített társulata (a legismertebb ezek közül a Royal National Theatre, a Royal Shakespeare Company és az English Stage Company). Angliában ezenkívül 50-60 vidéki társulat kap támogatást (Skócia, Wales és Észak-Írország más keretből gazdálkodik).

A jegyárak szóródása igen nagy: a londoni West Enden 10 és 30 font közötti összegért kapható a jegyek többsége (viszonyításul: a Burger King-hálózat közmondásosan rosszul fizetett, szakképzetlen alkalmazottja 3 font fölött keres óránként; takarítani, vasalni 5 fontért járnak az asszonyok, a heti átlagkereset adózás után jelenleg 180 font körül van). A West Endtől távolabb 5-10 fontért válthatók jegyek, ez megfelel a bemutató mozik árainak.

Az angol színházi élet egyszerre viseli magán a kirobbanó – és hosszan tartó – sikerből fakadó prosperitás, illetve a recesszióból – azon túlmenően pedig a kormányzó konzervatív párt politikájából – adódó válság jegyeit. Miközben a producer, Cameron Mackintosh heti nyolc előadást alapul véve 70 ezer fontot is kereshet egy hét alatt a Miss Saigon musical jegyeladásaiból, a vidéki, dotált színházak kétharmada anyagi gondokkal küzd, és nem egy esetben arra kényszerül, hogy szélnek eressze társulatát, és csupán vendégjátékoknak adjon otthont. A dotációban részesülő nagy társulatok támogatásának összegét évek óta nem emelik (az infláció így csökkenti annak értékét), a színházépületek felújítására sincs mindig elegendő pénz.

Ezen a területen áttörést jelenthet, ha megindul a lottójátékból származó nyereségek kiutalása, ugyanis ezeket a pénzeket kizárólag beruházásra – színházépítésre, illetve -felújításra – lehet fordítani. Az Arts Council drámaosztályára még januárban befutottak a pályázatok: az egyiket VIII. Henrik és Boleyn Anna adta át. A történelmi figurák jelmezébe öltözött színészek 200 ezer fontért folyamodtak, hogy felépülhessen az az új londoni színház, amire 650 ezer fontot már sikerült más forrásokból előteremteni. A jó partnerséget talán nem éppen VIII. Henrik és Boleyn Anna jelképezi, kérésük mindenesetre eltörpül a Royal Opera House által igényelt 50 millió font mellett: az igazgató, Jeremy Isaacs szerint ennyi pénzre lenne szükség ahhoz, hogy elvégezhessék az Opera felújítását és bővítését.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon