A magyarok győzelemre voltak kárhoztatva. Maguknak tartoztak vele? Ezzel a győzelemmel? Talán. A csapatuk gyönyörű volt. Annyira szép, mintha kizárólag bepörgött homokosokból válogatták volna össze, akik arra voltak hivatva, hogy megvédjék a nemzeti gay-klub becsületét. Testiség és hit teljes birtokában. E kettő együtt több minden reklámklipnél. Verhetetlen kettős.
Olcsó élet-metafora a foci. A foci az, amikor maradéktalanul elnyel az élet. Márpedig a magyarokat olyannyira elnyelte, hogy szikrányi transzenergiájuk se maradt. Beletemetkeztek a fociba. Beleolvadtak. Eggyé váltak a felfalt szalámiszsemlével, a mellé ivott vízzel, az előző nap elszívott cigarettával. Végleg eggyé váltak a d.-i ősszel, a magyar forradalommal, az agysejtjeiket feszítő könyvekkel. Különös immanencia tanúi lehettünk, egyszerre egymást metsző és körkörös immanenciáé: derűjük immanens volt iróniájukkal, iróniájuk a d.-i ősszel, a d.-i ősz viszont – a magyar forradalomnak, valamint a felfalt könyveknek hála – végleg eggyé vált a derűvel és e nagy általános ismétlődéssel. A foci – c’est les droits d’homme. A futball-labda birtoklása emberi jog, ami viszont a mérsékelt agresszivitás sportszerűségi alapszabályával korrelál. Ne öld meg, ne csonkítsd meg ellenfeled – de ne is játssz a kezére. Nem illik. De mért is nem illik megölni az ellenfél kapusát? Elvégre a such a murder, such a murder, such a murder révén a magyarok csillagászati arányban nyerhettek volna. Nyerés: pontos, lekerekített szó, semmi mágikus nincs benne. De történhetett volna az ellenkezője is: hogy az egész csapat a saját kapujába lövi a gólokat, amin persze a francia bíró kissé megütközött volna, ócska francia képregényekből kimásolt, bájos kacskalábain tipegve, miközben még jobban világított volna mellén a rejtélyes Zs. D. monogram, melyet (na ki) szerető cseh hitvese hímzett (na mivel) vörös fonállal.
A bíró azonban nyilván csak játszotta a megütközést. Mert különben miért súgta volna, rám kacsintva, a fülembe a meccs alatt (miközben épp oldalbedobást hajtottam végre), hogy „az önmagára eszmélő reflexió sohasem éri el Ithakát, bármily hosszan is halad célja felé”? Bármily vigasztalóan hangzott is ez a Sesztovból ismert közhely, az, hogy Zs. D. szabadidejében fekete egyenruhát öltve versenybíráskodik, merő önellentmondás volt számomra: az argumentáció minden általános szabályát megsértette. – Minden jöhet! Anything goes!
A magyarok viszont csak mentek, mentek, úgy kergették a labdát, mintha folyton cáfolni akarnának, s föltenni a kérdést: – Azt jelenti-e ez, hogy a heideggeri nagyság nem egyéb, mint hallgatni Auschwitz előtt?
S épp ez a szabálysértés volt az élvezés ama csúcspontja, amiből a magyarok kimaradtak. Mivel lopva megerőszakolták a „disszeminális” valóságot (amit a nyelvészeti fordulat megszállott harcosai mind nyelvinek tekintenek), és szigorúan ellenőrzésük alatt tartónak les effets du sens, már nem tudtak megállni. Vagy elbuknak, s ott fetrengenek a d.-i hegyekre néző pálya esőtől nedves gyepén, eleve lemondva arról, hogy akár csak meg is érintsék a labdát. Vagy legrosszabb esetben ott helyben kollektív homoszexuális aktust hajtanak végre, férfiúi testükből fűzve virágfüzért, építve pederaszta piramist, az isteni márki hazájában oly otthonosan, a Freuddal bélelt ernyőjét feledő szurkolóseregtől támogatva.
Az ész azonban, ha meg akarja őrizni legalább minimális diagnosztizáló hatályát, nem gyakorolhat totális bírálatot. Sercinteni, taknyot a láb alá lökni – tessék parancsolni, lehet. Izzadni szép férfias izzadással, majd dezodorral oldani – tessék parancsolni, lehet. De a végső dekonstrukció előtt ki kell tudni mondani a nagy magyar „nem”-et.
A magyarok mérsékelt agresszivitása egy amatőr mécsesen, mérsékelt előretöréseik, sima leadásaik, logocentrikus góljaik hegytől visszavert éljenzése az a diszkreditív jellegű életkontinuum olyan puha képzetét keltene, olyan életszövetet hozón létre, amelyen sem apró lyukat, sem apró rést nem lehetett felfedezni.
Az emberi méltóság és a szemantikai előrejelezhetőség eme maradéktalan életigenlő egybeesése aratott biztos győzelmet itt.
Hivatkozott cikkek
- Magyar tarka [7]