Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

„…Mintha valami egzisztenciális szakadék nyílnék meg előttem…” – szól Bret Easton Ellis frappánsan lényegre törő indoklása arról, vajon miért is követi el Amerikai psycho című regényének hőse, a skatulyából előhúzott Wall Street-i yuppie visszataszító és körülményes kéjgyilkosságait. Ám a rafinált masinériához – luxuséttermek, divatos ruhaneműk, kurrens fogyasztási cikkek és ördögi perverziók kényes arány-érzékkel komponált együtteséhez – mérten némileg szájbarágós a magyarázat: az egzisztenciális kiüresedés generáleszméje. De talán épp ez kell a kulcskereső olvasónak, aki imigyen nyugtázhatja, egyébként igencsak nyugtalanító, tapasztalatát: „Tuti klassz könyv. Igaz, olykor kissé tocsogós a vértől meg a mindenféle undokságtól, de hát mit tegyünk, ha egyszer ez Amerika.”

És valóban: ez (lehet) Amerika. A hon, amelybe annyi minden belefér. Például Ellis regénye is. Az Amerikai psycho számomra nem egy édesen rothadó kultúra kegyetlenül pontos és leleplező diagnózisa, sokkal inkább e kultúra egyik vonzóan bűzös gyümölcse, amely tehát nem kívülről elemez és ítél, hanem belülről táplálkozik és éltet. Csakugyan olyan fogyasztási cikk, mint az Evian ásványvíz vagy az elektromos láncfűrész. A különbség pusztán annyi, hogy Ellis regénye nem a szomjat oltja, s nem is emberi testek szétcincálását segíti, hanem, mindezeket magába foglalva, borzongva szórakoztat. Éppen ezért, miként az Újvilág oly sok egyéb termékét, Ellis regényét is távolságtartóan és fanyalogva – mi több, bevallom: időnként értetlenkedve – fogadtam. Büszke kelet-európai korlátoltságommal ezt harsogtam: „Lám-lám, ifjú amerikai szépíró, te ugyan nem etettél meg. Borzongásom nem téged, botrányt kavaró szépírói teljesítményedet, hanem a téged és művészetedet bekebelező sivár üzemet, a XX. század végi Amerikát illeti. S így, sajnos ez az ábra, munkádat bizony nem tudom önelvű művészetként kezelni. Legalábbis saját avítt kontinentális mércéimmel nem. Bocsáss meg, hiszen tudom, milyen rosszul esik ez neked, már ha jelent egyáltalán számodra valamit, de regényedet nem mérhetem Sade, Lautreamont, Kafka és mások teljesítményeihez. Világom zárt üveggömbje és a te világod zárt üveggömbje ugyan összekoccan egy röpke pillanatra, de csak annyira, hogy a koccanást követő ellenmozgás még messzebb lendítsen minket egymástól. Ezért hát, rafinált amerikai rémálom: agyő!”

Merész következtetéseim ellenére, mohó kíváncsiságtól sarkallva, mégis kézbevettem Ellis új elbeszéléskötetét, és megpróbáltam – ideológiakritikai vehemenciámat megzabolázva – tisztán esztétikai (netán narratológiai) szempontokkal közelíteni hozzá. A mérleg nagyjából ennyi: az Amerikai psycho sodró nagyformáját hátrahagyva, a szerző Az informátorokban tizenhárom elbeszélésbe tördeli mondandóját Los Angelesről. Egymás szólamait váltogató főszereplők és mellékfigurák vándorolnak egyik történetből a másikba: kiégett szülők drogos gyerekei, drogos gyerekek kiégett szülei, luxusvillák vérszívó lakói, luxusvillák vérszívó lakóinak fiatalkorú áldozatai, szétment rockzenekar lekoszlott énekese, szétment rockzenekar lekoszlott énekesének dörzsölt menedzsere, szétment rockzenekar lekoszlott énekese dörzsölt menedzserének butuska cicababája szilikonmellekkel és így tovább… A könyv visszatérő motívuma továbbá a Los Angeles-i kőrengetegben vagy éppen a Las Vegas-i homoksivatagban vándorló, egyesült államokbeli szelek fútta száraz ördögszekérkóró. A szuggesztív látvány azonban mindig csak azt az egyvalamit sugallja, amit időnként a szerző is kinyilvánít, például A szigeteket! című elbeszélés egyik szereplőjének bőrébe bújva: „Csak kiment a fejemből – mondja, és nagyot ásít. – Hogy nincsen semmi… csak a semmi.”

Tehát újfent csak a Nagy Amerikai Undor bántó didaxisával, az ellisi szájbarágással állunk szemközt: ilyen és ilyen világban élünk, aminek ez és ez az oka. Noha az amerikai szerző mindezt tudja kissé irodalmiasabban, szereplői sajátos viselkedéséhez igazítva is mondani: „Még arra se vagyok képes, hogy végiggondoljam legalább, hogyan is történt, hogy Péter beállított, és mindent elszart nekem, mert tulajdonképpen az az igazság, hogy eleve el volt szarva ez az egész, és ha Péter nem jön most, ezen a héten, akkor jött volna a jövő héten vagy jövőre…” (Az ötödik kerék) Ellis legszerencsésebb fogása talán, amikor vízióját szenvtelen, ám annál hatásosabb párbeszédekbe vagy mellérendelő leírásokba gyömöszöli. Szadisztikus novelláinak legerősebb pillanatai is azok, amelyekben sikerül kilépnie agyműködésének nyomasztó és körmönfont, s nem egyszer bizony unalmas világából – mégpedig az aprólékos tényközlések metsző ironizálásával: „Azért végül mégiscsak megpróbálom megdugni, de nagyon szűk meg száraz is neki, úgyhogy bele is fájdul a farkam, és erre abbahagyom egy kicsit. De még mindig be vagyok nagyon gerjedve, megpróbálom rávenni, hogy csinálja szájjal, de elalszik közben, és akkor megpróbálom a falnak támasztani és szájba kúrni, de az se megy, és a végén aztán én verem ki magamnak, de még az se sikerül.” (Szintén Az ötödik kerék.) Magyarán Ellis műve számomra ott igazán (vagy legalábbis valamelyest) lenyűgöző, ahol a szerző nem tetszeleg a sokkolva leleplező fenegyerek-író olykor ízlés-sértő, olykor csupán andalító szerepében, de ahol a beszélő ironikus stilizálással figyeli – mind írásainak tárgyát, mind pedig saját magát.

Az informátorok fülszövege szerint Ellis „segítségével egy kicsit mélyebben értjük és érezzük ezredvégi világunkat és önmagunkat. Mert, ha úgy tetszik, mi is Ellis Los Angeles-ében élünk.” – No jó, nincs kizárva, hogy tényleg Ellis lidérces világában élünk vagy fogunk élni nemsokára. Ám azt bőszen remélem, hogy irodalmunk és irodalomértésünk nem válik pusztán e sivár valóság rafinált kiszolgálójává, álkritikai támaszává. S így talán nem lesz többé szükség az enyémhez hasonló ideológiai-kritikai olvasatra sem, amely ugyanakkor nem kerülheti el Bret Easton Ellis művészetének zsákutcáját: végzetes ráutaltságát választott tárgyára, az amerikai életérzés szépirodalommá bűvölhető vulgárpszichológiájára.

Bret Easton Ellis magyarul – Amerikai psycho és Az informátorok (Bart István fordításai, Európa 1994, 650 Ft, Európa 1996. 598 Ft)

• Magyar tarka