Váncsa István

Nyomtatóbarát változat

Gyöngyélet


Megteremtette az Úr a böglyöt, és láthatólag igen elégedett volt vele, majd teremtett hozzá marhát is, amit a bögöly szuricálni és gyötörni fog. Hogy azonban a bögölynek se legyen annyira jó, az Úr hosszú, hajlékony, ügyes függelékkel – farokkal – látta el a marhát, melynek birtokában a derék állat viszonylagos sikerrel hajkurászhatja, sőt akár agyon is csaphatja a böglyöt, hogy az Úr végtelen bölcsességét és könyörületességét ily módon is megtapasztalja.

Az Úr mindezt a természet dialektikájának nevezte, és kurva büszke volt rá.

Teremtett továbbá csótányt, poloskát és egeret, majd megteremtette az embert, hogy az – orcájának verítékével – házat építsen, otthont adván benne egérnek, csótánynak, poloskának, és mellesleg megegye a marhát, továbbá teremtett az Úr babérlevelet, borsot, cseresznyepaprikát, fokhagymát, gombát, gyömbért, karalábét, kardamont, lestyánt, póréhagymát, sáfrányt, sárga- és fehérrépát, snidlinget, szegfűborsot, szerencsendiót, zellert, hogy okszerű felhasználásukkal az ember a marha fent említett – és immár többcélúnak tekinthető – farkából levest főzzön, teremtett ezenkívül brokkolit, karfiolt, kelbimbót, spárgát és zöldborsót, hogy az ember ezeket – vagy legalább közülük néhányat – külön kifőzvén, levesét tovább gazdagítsa.

Mindeme intézkedések eredményeképp a természet az eddiginél is dialektikusabbá vált, az Úr jogos büszkesége pedig nem ismert határokat. Sikereitől felbuzdulva rengeteg mindenféle dolgot teremtett még az Úr, a világ így egyre bonyolultabb, áttekinthetetlenebb és irracionálisabb lett, mind több és több valószínűtlen és abszurd entitás tűnt fel benne, egyidejűleg Magyarországról eltűnt a marhafarok. A magyar ember – aki esetünkben e sorok írójával azonos, de ez nem lényegi, hanem akcidentális és múlékony sajátossága nekije – utoljára valamikor a nyolcvanas évek legelején (úgy tizenöt éve) a csarnokban látott marhafarkat, ott lógott ez az ígéretes hentesáru a magyar ember orra előtt egy kampóról lefelé, ám ő nem tépte le onnét azonnal, nem vetette rá magát, hogy entestével óvja meg minden gonosztól, hanem higgadtságot mímelve vásárolgatott, mint egy világpolgár, aki akkor vesz marhafarkat, amikor jólesik; közben egy másik vevő mélyen egy másik hentes szemébe nézvén a marhafarokra mutatott, kifizette, és elhurcolta.

A magyar ember lelkében, ha ez az eset eszébe jut, még ma is megsajdul valami.

Azóta, persze, minden megváltozott, romba dőlt egy világ, és épülőben van az új, a marhafarok sajátos ontológiai státusa – transzcendens létezési módja – pedig alkalmat kínál ahhoz, hogy e nagy horderejű történelmi változás húsipari aspektusát közelebbről szemügyre vegyük. E sorok írója egy alkalommal már szerény kísérletet tett a rendszerváltozás szubsztanciális mineműségének sütőipari szempontú megközelítésére, jelen igénytelen munkája így nem előzmények nélkül való, hanem része egy átfogóbb szellemi nekibuzdulásnak, amely a legalapvetőbb társadalmi folyamatok megértését célozná, tehát heroikus és abszolút reménytelen.

Még mielőtt a böllérkedés nemes művészetének mélyebb analízisébe bonyolódnánk, rá kell világítanunk, hogy a marhafarok igazi természete többsíkú. Egyfelől mitikus fogalom éppúgy, mint a Grál kelyhe, az egyszarvú vagy Omphalé rokkája, másfelől pedig empirikus létező, amennyiben változatlanul ott lóg minden szarvasmarha végén, hogy a teremtésben számára kijelölt szerepet betöltse (ellenkező esetben ugyanis valamennyi ökör hátáról Istennek kéne elhajtania a legyeket), viszont – legalábbis a magyar marhánál – nem az állat anyagi valójához tartozik, hanem a halhatatlan szellemtest része, s mint ilyen, a barom lelkével együtt hagyja el az árnyékvilágot, hogy más létformákban egzisztáljon tovább. Vannak ugyanakkor okkult erőkkel felruházott embertársaink, akik nemcsak kanalakat tudnak hajlítgatni, mint az Uri Geller-féle sarlatánok, hanem arra is képesek, hogy az elhunyt marha farkát, ezt a par excellence spirituális létezőt materializálják, sőt levest főzzenek belőle. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a kijelentést minden józanul gondolkodó ember eszelősségnek minősíti, magunk is így volnánk vele, ha a Török utcai Pincecsárdában módunk nem lett volna hamisítatlan ököruszálylevest élvezni több alkalommal is.

Miután a magyar marha magyar farkának metafizikai lényegiségét ekként körvonalaztuk, vessünk egy pillantást az egypárti diktatúra és a parlamenti demokrácia közötti antagonisztikus ellentmondásra, ahogy az a hentesipari orientáltságú szemlélő számára megmutatkozik.

Milyen volt, kérdjük tisztelettel, egy húsbolt a kommunista elnyomás idején?

Ronda volt. Szakszerűtlenül bontott, saját büdös levükben tocsogó, zsíros, állott húsok a nem működő hűtőpultban, hátul a munkaasztalon nagy halom légy járta csont. Az áru hatvan-hetven százaléka emberi fogyasztásra alkalmatlannak mutatkozott, de csak azt nem rakták ki, ami a felbomlás rendkívül előrehaladott stádiumában lévén mozgathatatlanná vált, azaz egyszerűen szétmállott, ha a hentes megfogta.

Nyugati országokban kószáló és húsipari érdeklődésű honfitársaink épp ezért sóbálvánnyá dermedten álltak egy-egy ottani hentes kirakata előtt, minthogy valami olyat láttak az üveg mögött, ami korábbi élettapasztalataiknak és egész világképüknek mindenestül ellene mondott. A sokkhatás elmúltával ezen honfitársaink racionális magyarázatot próbáltak keresni a csodára, amelyet színről színre látniuk megadatott, s végül kikötöttek az univerzális varázsigénél: piacgazdaság. Igen, ahol hiánygazdaság van, ott a marhahús faggyús, állott és büdös, a piacgazdaságban ugyanez a hús letisztítva, a sütni való darabok formásan körülkötözve, mindegyik előzetesen lemérve, árcímkével ellátva, üde zöld fűszernövények társaságában ékeskedik egy patika tisztaságú környezetben.

Igen, ez az.

Piacgazdaság.

Telt-múlt az idő, és egyszer csak nálunk is felütötte a fejét a piacgazdaság és valamennyi hozadéka, mint arra már sütőipari tárgyú szakdolgozatunkban is rámutattunk. Lemegy az ember reggel a boltba, húszféle kenyér, tizenötféle olajbogyó, tízféle francia mustár, igazi frankfurti virsli, schwarzwaldi sonka, miegyéb.

Húsospult.

Milyen egy magyar húsospult vagy egy magyar hentesüzlet a magyar piacgazdaság hatodik esztendejében?

Ronda. Szakszerűtlenül bontott, saját büdös levükben tocsogó, zsíros, állott húsok a nem működő hűtőpultban, hátul a munkaasztalon nagy halom légy járta csont. Az áru hatvan-hetven százaléka emberi fogyasztásra alkalmatlannak mutatkozik, de csak azt nem rakják ki, ami a felbomlás rendkívül előrehaladott stádiumában lévén mozgathatatlanná vált, azaz egyszerűen szétmállik, ha a hentes megfogja.

Húst e sorok írója mindig maga vásárol, mert csak önmagában és sok évtizedes gyakorlatában bízhat. Ő ki tudja szúrni az árunak azt a harminc százalékát, ami még megehető, s azon belül többnyire találni szokott egy-egy jobb darabot. Ha mégsem, akkor marhafarok iránt érdeklődik, ezzel rabelais-i kacajra készteti a hentes úr őkegyelmességét, aki hirtelen támadt fergeteges jókedvében a pult alá nyúl ilyenkor, és kivesz onnan valamit. Az friss szokott lenni, és gusztusos.

E sorok írója tehát nem hal éhen, kutatásaiban így nem önös érdek, hanem a tiszta megismerés vágya vezeti. Ahhoz a felismeréshez vezeti, hogy igenis vannak alapvető, mindenfajta politikai-gazdasági-társadalmi változással szemben irreleváns értékek, amelyek a kultúra, a nemzetkarakter vagy a néplélek archaikus és infernális mélységeiben gyökereznek, a rögvalóságban benne. Esetünkben ilyen a böllérkedés nemes művészetének sajátosan magyar irányzata általában, és a magyar marha posztumusz farkatlansága különösen. Ez utóbbinak mellesleg teológiai vonzatai is vannak, amennyiben megváltoztatják – szimplifikálják – a magyar ember üdvtörténeti szerepkörét. Ez utóbbi – a bevezetésben leírtaktól eltérően – a marhafarok megfőzésének bonyolult feladatát nem tartalmazza, a magyar ember teendője csupán annyi, hogy egérnek, csótánynak, poloskának otthont adjon. Amennyiben és ameddig módjában áll.

• Magyar tarka