Skip to main content

Farkatlan marhák birodalma

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gyöngyélet


Megteremtette az Úr a böglyöt, és láthatólag igen elégedett volt vele, majd teremtett hozzá marhát is, amit a bögöly szuricálni és gyötörni fog. Hogy azonban a bögölynek se legyen annyira jó, az Úr hosszú, hajlékony, ügyes függelékkel – farokkal – látta el a marhát, melynek birtokában a derék állat viszonylagos sikerrel hajkurászhatja, sőt akár agyon is csaphatja a böglyöt, hogy az Úr végtelen bölcsességét és könyörületességét ily módon is megtapasztalja.

Az Úr mindezt a természet dialektikájának nevezte, és kurva büszke volt rá.

Teremtett továbbá csótányt, poloskát és egeret, majd megteremtette az embert, hogy az – orcájának verítékével – házat építsen, otthont adván benne egérnek, csótánynak, poloskának, és mellesleg megegye a marhát, továbbá teremtett az Úr babérlevelet, borsot, cseresznyepaprikát, fokhagymát, gombát, gyömbért, karalábét, kardamont, lestyánt, póréhagymát, sáfrányt, sárga- és fehérrépát, snidlinget, szegfűborsot, szerencsendiót, zellert, hogy okszerű felhasználásukkal az ember a marha fent említett – és immár többcélúnak tekinthető – farkából levest főzzön, teremtett ezenkívül brokkolit, karfiolt, kelbimbót, spárgát és zöldborsót, hogy az ember ezeket – vagy legalább közülük néhányat – külön kifőzvén, levesét tovább gazdagítsa.

Mindeme intézkedések eredményeképp a természet az eddiginél is dialektikusabbá vált, az Úr jogos büszkesége pedig nem ismert határokat. Sikereitől felbuzdulva rengeteg mindenféle dolgot teremtett még az Úr, a világ így egyre bonyolultabb, áttekinthetetlenebb és irracionálisabb lett, mind több és több valószínűtlen és abszurd entitás tűnt fel benne, egyidejűleg Magyarországról eltűnt a marhafarok. A magyar ember – aki esetünkben e sorok írójával azonos, de ez nem lényegi, hanem akcidentális és múlékony sajátossága nekije – utoljára valamikor a nyolcvanas évek legelején (úgy tizenöt éve) a csarnokban látott marhafarkat, ott lógott ez az ígéretes hentesáru a magyar ember orra előtt egy kampóról lefelé, ám ő nem tépte le onnét azonnal, nem vetette rá magát, hogy entestével óvja meg minden gonosztól, hanem higgadtságot mímelve vásárolgatott, mint egy világpolgár, aki akkor vesz marhafarkat, amikor jólesik; közben egy másik vevő mélyen egy másik hentes szemébe nézvén a marhafarokra mutatott, kifizette, és elhurcolta.

A magyar ember lelkében, ha ez az eset eszébe jut, még ma is megsajdul valami.

Azóta, persze, minden megváltozott, romba dőlt egy világ, és épülőben van az új, a marhafarok sajátos ontológiai státusa – transzcendens létezési módja – pedig alkalmat kínál ahhoz, hogy e nagy horderejű történelmi változás húsipari aspektusát közelebbről szemügyre vegyük. E sorok írója egy alkalommal már szerény kísérletet tett a rendszerváltozás szubsztanciális mineműségének sütőipari szempontú megközelítésére, jelen igénytelen munkája így nem előzmények nélkül való, hanem része egy átfogóbb szellemi nekibuzdulásnak, amely a legalapvetőbb társadalmi folyamatok megértését célozná, tehát heroikus és abszolút reménytelen.

Még mielőtt a böllérkedés nemes művészetének mélyebb analízisébe bonyolódnánk, rá kell világítanunk, hogy a marhafarok igazi természete többsíkú. Egyfelől mitikus fogalom éppúgy, mint a Grál kelyhe, az egyszarvú vagy Omphalé rokkája, másfelől pedig empirikus létező, amennyiben változatlanul ott lóg minden szarvasmarha végén, hogy a teremtésben számára kijelölt szerepet betöltse (ellenkező esetben ugyanis valamennyi ökör hátáról Istennek kéne elhajtania a legyeket), viszont – legalábbis a magyar marhánál – nem az állat anyagi valójához tartozik, hanem a halhatatlan szellemtest része, s mint ilyen, a barom lelkével együtt hagyja el az árnyékvilágot, hogy más létformákban egzisztáljon tovább. Vannak ugyanakkor okkult erőkkel felruházott embertársaink, akik nemcsak kanalakat tudnak hajlítgatni, mint az Uri Geller-féle sarlatánok, hanem arra is képesek, hogy az elhunyt marha farkát, ezt a par excellence spirituális létezőt materializálják, sőt levest főzzenek belőle. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a kijelentést minden józanul gondolkodó ember eszelősségnek minősíti, magunk is így volnánk vele, ha a Török utcai Pincecsárdában módunk nem lett volna hamisítatlan ököruszálylevest élvezni több alkalommal is.

Miután a magyar marha magyar farkának metafizikai lényegiségét ekként körvonalaztuk, vessünk egy pillantást az egypárti diktatúra és a parlamenti demokrácia közötti antagonisztikus ellentmondásra, ahogy az a hentesipari orientáltságú szemlélő számára megmutatkozik.

Milyen volt, kérdjük tisztelettel, egy húsbolt a kommunista elnyomás idején?

Ronda volt. Szakszerűtlenül bontott, saját büdös levükben tocsogó, zsíros, állott húsok a nem működő hűtőpultban, hátul a munkaasztalon nagy halom légy járta csont. Az áru hatvan-hetven százaléka emberi fogyasztásra alkalmatlannak mutatkozott, de csak azt nem rakták ki, ami a felbomlás rendkívül előrehaladott stádiumában lévén mozgathatatlanná vált, azaz egyszerűen szétmállott, ha a hentes megfogta.

Nyugati országokban kószáló és húsipari érdeklődésű honfitársaink épp ezért sóbálvánnyá dermedten álltak egy-egy ottani hentes kirakata előtt, minthogy valami olyat láttak az üveg mögött, ami korábbi élettapasztalataiknak és egész világképüknek mindenestül ellene mondott. A sokkhatás elmúltával ezen honfitársaink racionális magyarázatot próbáltak keresni a csodára, amelyet színről színre látniuk megadatott, s végül kikötöttek az univerzális varázsigénél: piacgazdaság. Igen, ahol hiánygazdaság van, ott a marhahús faggyús, állott és büdös, a piacgazdaságban ugyanez a hús letisztítva, a sütni való darabok formásan körülkötözve, mindegyik előzetesen lemérve, árcímkével ellátva, üde zöld fűszernövények társaságában ékeskedik egy patika tisztaságú környezetben.

Igen, ez az.

Piacgazdaság.

Telt-múlt az idő, és egyszer csak nálunk is felütötte a fejét a piacgazdaság és valamennyi hozadéka, mint arra már sütőipari tárgyú szakdolgozatunkban is rámutattunk. Lemegy az ember reggel a boltba, húszféle kenyér, tizenötféle olajbogyó, tízféle francia mustár, igazi frankfurti virsli, schwarzwaldi sonka, miegyéb.

Húsospult.

Milyen egy magyar húsospult vagy egy magyar hentesüzlet a magyar piacgazdaság hatodik esztendejében?

Ronda. Szakszerűtlenül bontott, saját büdös levükben tocsogó, zsíros, állott húsok a nem működő hűtőpultban, hátul a munkaasztalon nagy halom légy járta csont. Az áru hatvan-hetven százaléka emberi fogyasztásra alkalmatlannak mutatkozik, de csak azt nem rakják ki, ami a felbomlás rendkívül előrehaladott stádiumában lévén mozgathatatlanná vált, azaz egyszerűen szétmállik, ha a hentes megfogja.

Húst e sorok írója mindig maga vásárol, mert csak önmagában és sok évtizedes gyakorlatában bízhat. Ő ki tudja szúrni az árunak azt a harminc százalékát, ami még megehető, s azon belül többnyire találni szokott egy-egy jobb darabot. Ha mégsem, akkor marhafarok iránt érdeklődik, ezzel rabelais-i kacajra készteti a hentes úr őkegyelmességét, aki hirtelen támadt fergeteges jókedvében a pult alá nyúl ilyenkor, és kivesz onnan valamit. Az friss szokott lenni, és gusztusos.

E sorok írója tehát nem hal éhen, kutatásaiban így nem önös érdek, hanem a tiszta megismerés vágya vezeti. Ahhoz a felismeréshez vezeti, hogy igenis vannak alapvető, mindenfajta politikai-gazdasági-társadalmi változással szemben irreleváns értékek, amelyek a kultúra, a nemzetkarakter vagy a néplélek archaikus és infernális mélységeiben gyökereznek, a rögvalóságban benne. Esetünkben ilyen a böllérkedés nemes művészetének sajátosan magyar irányzata általában, és a magyar marha posztumusz farkatlansága különösen. Ez utóbbinak mellesleg teológiai vonzatai is vannak, amennyiben megváltoztatják – szimplifikálják – a magyar ember üdvtörténeti szerepkörét. Ez utóbbi – a bevezetésben leírtaktól eltérően – a marhafarok megfőzésének bonyolult feladatát nem tartalmazza, a magyar ember teendője csupán annyi, hogy egérnek, csótánynak, poloskának otthont adjon. Amennyiben és ameddig módjában áll.







































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon