Váncsa István

Nyomtatóbarát változat

Tulajdonképp nem volna rossz étel, de az asszociációk, amelyeket ébreszt, kecs és elegancia híján valók. Menza, üzemi konyha, özvegy Blasek Jenőné Csollák utcai kifőzése, legénységi étkezde a valahai néphadseregben. A vadasmarha + zsemlegombóc fogalomkör valamiképp alumínium evőeszközöket, zsírfoltos asztalokat, sőt kelkáposztaszagot involvál, noha az utóbbihoz végképp semmi köze sincs. Egyszerűen csak összenőtt a tulokarcú szocializmussal, mert akkoriban olcsó volt a marhahús.

Most már drága.

Évente egyszer azért elő lehet adni egy vadasmarhát, fehérpecsenye a legjobb hozzá, lehártyázom, olajjal, gorombára tört borssal és angol mustárral megkenem, pár napig állni hagyom a hűtőben, minél tovább, annál jobb. Gondosan meg szoktam tűzdelni, elősütöm, itt vigyázni kell, valódi kéreg süljön arra a húsra, de el ne égjen az olaj, a többit tudja mindenki. Hagyma, zöldség, babérlevél, fehérbor, csontlé, citromhéj, kakukkfű, szalonnabőr, a végén tejfeles habarás, mustár, kapribogyó, pici cukor, citromlé, tejszín. Lehet tovább komplikálni, de nem biztos, hogy attól jobb lesz. A lényeg úgyis a konyhatechnológián múlik, például a pároláson, de a fölhasznált csontlé tartalmassága is jelent valamit. A kész sült mártása sűrű, pikáns, de nem savanyú, a hús nem esik szét a tányéron, viszont szinte elolvad a szájban. Évente egyszer, mint mondtam. Gyakrabban azért nem, mert a marhahús, ezen belül a fehérpecsenye is hihetetlenül sokféleképp készíthető el, az élet pedig rövid.

És gyötrelmes.

Saját magának az ember nem főz. Sőt az ember általában nem főz, hanem dolgozik, például cikket ír a Beszélőnek, közben nem forgat fekete vaslábosban fehérpecsenyét, hanem kivesz valamit a mélyhűtőből, és beteszi a mikroba. Normális körülmények között a termék dobozát se nézi meg.

A körülmények ritkán normálisak.

Fölhevített táplálékom alulról ostromolja a hatvanas évek népkonyháinak színvonalát, s ez elégséges oknak látszik közelebbről tanulmányozni, mi az, ami ellen a szervezetem oly hevesen protestál.

Vadasmarha zsemlegombóccal.

Fene hitte volna.

TÁLALÁSI JAVASLAT A FOTÓ SZERINT / SERVING OFFER ACCORDING TO PHOTO – áll a dobozon, de most hagyjuk a nyelvészkedést. A képen ábrázolt dologi létező csakugyan kísértetiesen hasonlít a vadasmarhára (+ zsemlegombóc), s mint ilyen, a göngyöleg tartalmával semmifajta kapcsolatban nem áll. Árcímke is van a dobozon, rajta bizonyos forintösszeg, ezért a hatvanas években adtak volna egy komplett ökröt nyárson, két hordó bort plusz három nőt másnap reggelig.

Gyártó az Andreoli Kft. (Bigatton csoport) 950. sz. Gasztrofol Üzem.

Igazából a termék nem a hatvanas, hanem a nyolcvanas évek önkiszolgáló éttermeivel kompatíbilis. Akkor már közvetlenül az ember tányérjából loptak, pillanatra félrenézett a polgár, mire visszafordult, kelkáposzta-főzelékjéről eltűnt a fasírt. Mármost az Andreoli Kft. (Bigatton csoport) 950. sz. Gasztrofol Üzem vadasmarhájával igen ráfaragott volna az elkövető, az ebben található hús ugyanis rághatatlan. A gonosztevő kiragadja a tányérból, emésztőcsatornájának bemeneti nyílásába tömi, rágóizmai emberfeletti teljesítménnyel dolgoznak, de semmi haszna; ott áll a szerencsétlen, duzzadó pofazacskókkal, és sóbálvánnyá dermedten nézi, ahogy a károsult fölemeli a zsemlegombócot, az ősi Kelet harcművészeinek e gyilkos dobófegyverét, melynek tulajdonlását igazából erkölcsi és pszichológiai alkalmassághoz kellene kötni, céloz vele, elhajítja – a többi már a kórbonctan és az eschatologia tárgykörébe tartozik.

Gyanítom egyébként, hogy az Andreoli Kft. (Bigatton csoport) 950. sz. Gasztrofol Üzem nem azért gyárt golyóálló vadasmarhát faltörő zsemlegombóccal, mert jobbat nem tud, hanem azért, mert ez a jobb. Attól jó, hogy pont olyan, mintha a Kádár-érából maradt volna itt, ez maga a konyhakész béke és szocializmus, s így mindazt jelentheti, ami számtalan polgártársunk számára oly elmondhatatlanul becses, jelentheti az esztékát, az üzemi négyszöget, a fradi kolbászt, a nő-tanácsot, az ifjúsági törvényt, a Kőbányai Világost, a brigádmozgalmat, a foxi-maxit, Kádár apánkat, a hokedlit és a grízes tésztát és hasonló entitások további, csaknem végtelen sokaságát. Bennem ezek olyan undort keltenek, ami mélyebbről jön, mint az Apenta ásványvíz, némelyeknek viszont ugyanez maga a biztonság. Arra pedig csak most kezdek rájönni, hogy a biztonság tíz emberből kilencnek mindennél fontosabb.

Nyolcvankilenc előtt a népek szidták a rendszert, ebből arra lehetett következtetni, hogy helyeslően fogadnák azt, ami a tulokarcú szocializmussal polárisan szemben áll. Piacgazdaságot, a polgári demokráciát, a jogállamiságot meg hasonlókat.

A szabadságot, hogy ne sokat bonyolultkodjunk.

Azóta mindezt árnyaltabban látjuk kicsit. Hovatovább úgy tetszik, nincs ember Magyarországon, aki csakugyan a szocializmus leváltását áhította volna, leszámítva néhány szerencsétlent, akiknek a nonkonformizmusa vélhetőleg genetikai eredetű, s ekként gyógyíthatatlan. A többiek apró módosításokat akartak, például hogy az addigi elvtársak húzzanak el, és okosabb elvtársaknak – nekik – adják át a helyüket, a másik (főleg kocsmaasztal mellett forradalmárkodó) fél pedig inkább az oroszokat kifogásolta, és az orosz nemzeti gőgöt. Magyar nemzeti gőgöt akart a helyébe, és magyar szocializmust. Magyar nemzeti szocializmust.

Most is ilyet akar.

A szabadság fogalma pedig, azóta végképp kiderült, nem jelent semmit senkinek. Rémlik, hogy említették az iskolában, olyan szavakkal együtt, mint anybeszélet, berzegenység, fővalóló gondtőkelet, hemzserde, külketudákság, szorgszerény, vimály, meg a többi, a XIX. század fura szövegeiben gyakran előfordul, értelme nincs. Természetesen az intellektuel ezt is másképp látja, pláne a sajtóban dolgozó intellektuel, az ilyen él-hal a szabadságért, kivált a sajtószabadságért, olyan az neki, mint egy falat kenyér.

Mi a sajtószabadság?

Sajtószabadságról akkor beszélünk, ha nekem, Dezső Dezső újságírónak van állásom, és így mindig megírhatom azt, amit mondanak; teljes a sajtószabadság, ha két állásom is van, és emellett rendszeresen adok el anyagokat további három lapnak, plusz a rádiónak meg néha a tévének is. Kinyitom az újságot: Dezső Dezső, bekapcsolom a rádiót vagy a tévét: Dezső Dezső. Bankszámlámra rendszeresen érkeznek honoráriumok, nem nagy összegek ugyan, de jönnek mindennap.

Ez sajtószabadság.

Sajnos, nem mindig volt ez így, a magyar művelődéstörténet egy szégyenletes periódusában állás nélkül tengődtem, míg egy bizonyos Jenő Jenő két státust foglalt el egyszerre, s ugyanakkor a rádióban és a tévében is ott pöffeszkedett, ez nyilvánvalóan gyalázat, a sajtószabadság megcsúfolása és lábbal tiprása mindannak, ami szent.

Így látjuk ezt a dolgot manapság.

Mindazonáltal ismerek néhány embert, aki a sajtószabadság fogalmát ennél valamelyest absztraktabb módon értelmezi, viszont, amennyire képes vagyok megítélni, egyik se teljesen normális.

Itt tartunk.

Gyakorlatilag az egész ország, az értelmiség zömét is ideértve, szeretné újra felépíteni azt a szűk, lábszagú, klott-gatyás paradicsomot, amely az egyetlen lakható világot jelentette a számára, ezt a többség persze szégyelli is – joggal –, tehát semmi pénzért be nem vallaná. Önmaga előtt is letagadja.

Persze mindegy.

Visszafelé nincs út, előre sincs – de ezt e sorok írójával nem valamifajta kiábrándultság mondatja. E sorok írója egyáltalán nem kiábrándult, nem csalódott, nem pesszimista, sőt. Jövőnk ugyan setét és bizonytalan, a politikai élet szereplőinek egy része elvtelen karrierista, más része középszerű hivatalnok, a többi pedig gyakorló elmebeteg, de hát ez így rendjén való. Az ország helyzete vigasztalan, viszont lehetne sokkal rosszabb is. Épül visszafelé a tulokarcú szocializmus, de csak úgy, mint Déva vára. Az emberek éheznek, de mert önkiszolgáló népetetők nincsenek többé, a drága és rághatatlan marhahúst senki sem lopja ki a tányéromból, ottan hever ez a páratlan mechanikai szilárdságú anyag, benne a vérzivataros magyar múlt, a könnyáztatta jelen és a kérdőjelekkel terhes jövő. Továbbá vékony szalonnacsíkok is kellenének bele, de azokra már – úgy látszik – nem volt keret.

• Magyar tarka