Ipolyi Lajos

Nyomtatóbarát változat

Előjegyzési naptáramba két hónappal előre bevezetem az év 38. hetének érdekesebb programjai közé: Madách-ünnepségek Nagykürtösön és Alsósztregován. Az előzetes hírt a Magyar Nemzet egyik nyári száma közölte; ott találkoztam először és utoljára a vastag betűs hírcímmel: szeptember 17. és 24. között Szlovákiában, a nagykürtösi járásban – Madách Imre szűkebb szülőföldjén s akkor még hazájában – egyhetes rendezvénysorozattal emlékeznek meg a drámaköltő születésének százhatvanadik, a tragédia első bemutatásának századik évfordulójáról.

A gondos előjegyzést régi tapasztalat indokolta. Keserű, de valós felismerés.

Évek óta figyelem: olyan rendezvényekről vagy megemlékezésekről, melyeket az érdeklődők részvétele nélkül, semmitmondó protokolláris szűkkörűségben terveznek megszervezni, a hazai sajtó kétféle módon ad hírt. Vagy hónapokkal előre beharangozza az eseményt, bízva a mindennapok zsibbasztó feledékenységében, vagy csak utólag számol be róla.

Jómagam előre felkészültem a bizonyságpróbára. Amint közeledett a túl korán beharangozott esemény időpontja, telefonakcióba kezdtem: vajon Budapesten ki és mit tud erről a rendezvénysorozatról? Elsőnek az Irodalmi Múzeumot hívtam fel. Itt gyanakvó udvariassággal a Színháztudományi Intézethez utasítottak: „Talán Kerényi Feri, az igazgató tud róla. Ő egyébként is Madách-kutató.” Az igazgató elfoglalt ember, két napig nem adott életjelt magáról, majd üzenetet hagyott a titkárságán: kérdezzem meg a Nemzeti Színházban, a hazai megemlékezéssel ott foglalkoznak, lehet, hogy tudnak valamit a szlovákiairól is. Ez újabb két nap. Eredmény nélkül. Nem is hallottak róla. De ismét kaptam tanácsot: forduljak a Madách Színházhoz, az ő névadójukról van szó, és ők már 17-én jártak kint Nagykürtösön, hátha tudnak valamit. Nem tudtak semmit. A hatodik napon a Csehszlovák Kultúrát vettem célba, majd a Cedok utazási irodát. Az utóbbi helyen kaptam a legpraktikusabbnak tűnő tájékoztatást: hívjam fel a rimaszombati vagy a losonci Cedok-irodát, az ügy az ő körzetükbe tartozik. Nem tehetnék meg Önök? – kérdeztem jóhiszemű naivsággal. Ez talán a Cedokot is érdekli. Nem tehetjük – zárkózott el a kellemes női hang –, a távolsági beszélgetés nekünk sokba kerülne.

Másnap kopott Zsigulimba szálltam, s elindultam Nagykürtösre – a program ismerete nélkül.

Egyedül az Úr szavára hagyatkoztam: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

Rövid az út, Nagykürtös a magyar fővárostól 87 kilométer, a határtól sem több harmincnál. A régi Nógrád vármegye nyugati szegletében fekszik, valaha a balassagyarmati járáshoz tartozott, a szellemi szálak is odakapcsolták. Trianon előtt kis falucska volt, vegyesen lakták szlovákok, magyarok. Megfértek egymás mellett. Az egykori pár száz házból álló település ma modern bérházakból álló bányász kisváros, járási székhely, városképét jellegtelen háztömbök formálják, akárcsak Dunaújvárosban. A városszéli domboldalakon azonban egyre bővülnek a csinos villanegyedek. Kétnyelvű helységtáblája nincs. Az egész városban sehol egy magyar nyelvű felirat.

Szomjas vagyok, betérek egy italmérésbe. Nem tudok szlovákul egy szót sem, beszéd helyett mutogatni pedig viszolygok. Magyar szóval fordulok a csaposnőhöz, üdítőt kérek, amilyen kapható. Rám néz, nem mozdul. Megismétlem. A helyiségben két pálinkától elbambult, rosszul öltözött férfi kortyolgat. A csaposnő nem fiatal, túl az ötvenen, rájuk néz, majd megszólal: „Ez jó lesz?”, és a söntéspulton sorakozó rózsaszínű üvegekre mutat. Bizonytalankodó tekintetem láttán hozzáteszi: „Van tonik is.” Tájszólás nélküli, határozott hangomból azonnal megérzi: magyarországi magyar vagyok, s valóban nem tudhatok szlovákul. Nem provokáció. De még így is töprengett, válaszoljon-e magyarul. A kocsma nyilvános hely, itt nincs helye a magyar szónak. Lehet, ha többen vannak benn, nem is mer válaszolni.

Ugyanígy járok a drogériában is, ahol filmet vásárolok. Fiatal kislány az eladó, megvárja, míg többször elmondom, mit szeretnék, oroszul próbálok nyögdécselni, végül már ujjal mutogatok a portéka felé, mire megszólal magyarul, szép, palócos kiejtéssel. A pénztárosnő szlovákul mondja a fizetendő összeget. Mellén névtálba: Terézia Vargova, Varga Terézia. Nem tud magyarul? Vagy csak nem mer tudni?

A művelődési ház hirdetőtábláján messziről rám tekint Madách bajszos arca. Program tehát mégis van. Ki van írva. A dátumon kívül azonban egy szót sem értek belőle. Szerencsémre a portás – idős ember – mindent elmagyaráz, sőt, kétnyelvű programot is ad. Ebből tudom meg a „nemzetközi és járási szintű rendezvények” menetrendjét. Ma nem lesz semmi, csak holnap.

Tapasztaltam már: kisebbség lakta területen az élőket nehéz szóra bírni. A holtak még nyugtukban is többet beszélnek. Ráérek, megkeresem a temetőt. A domboldalon elterülő temető jobb oldalán friss sírok, díszes sírkövekkel, a bal oldalra régebben temetkeztek. Az új márványköveken szlovák feliratok, rajtuk ilyen nevek: Pavel Varga, Ladislav Sárközi, Jozef Baláz, Frantisek Kádasi, Janik Ceglédy, Stefan Orlay, Stefan Nagy és Nagyová, Alzbeta Dudasova, Zuzana Gallova, Stefan Turán és sorolhatnám tovább, ha bírná a papír. Ritka kivétel és bizonnyal nagy bátorság kell egy ilyen felirathoz: itt nyugszik a felejthetetlen feleség és édesanya, Bakk Jánosné.

Van időm és benzinem, elhajtok Alsó-Sztregovára is, a Madáchok ősi fészkébe.

Nehezen találom meg a Madách-kúriában berendezett múzeumot. A régi útikönyvek még Madách Múzeumként tartják számon; a losonci Csemadok[SZJ] javaslatára létesítették, 1964-ben. 1968 után azonban átszervezték Honismereti Múzeummá. Beköltöztették a frissiben rögtönzött – relikviákat nem tartalmazó – néhány kasírozott tablóból álló Jankó Král, Horislav Skultéty és mások kiállítását. Kapott néhány tablót a szlovákká minősített Bél Mátyás is. No és a táj másik nagy magyar fiának, Mikszáth Kálmánnak is kellett szentelni némi helyet. Úgy igaz, ahogy másnap, a Madách-szemináriumon közreadott ismertetés írja: a múzeum alapítása óta eltelt „rövid két évtizedben láthatólag nem gyarapodott a Madách-mű pályafutását dokumentáló anyag, ami az elégtelen múzeumi tevékenységre enged következtetni”.

A múzeum vezetője igen fiatal ember, jóval harminc alatt. Magyarul nem tud, arra azonban készségesen vállalkozik, hogy bekapcsolja azt a magnetofont, melyen magyar nyelven ismertetik Král, Skultéty és honfitársaik pályafutását. Utoljára kerül sorra Madách és Mikszáth „hazafi”. Most már a szöveget sem értem. Vajon az ismertetés szerkesztője melyik nemzet hazafiának tekintette a magyar irodalom e két óriását?

Alsó-Sztregován senkivel nem találkoztam, akivel magyar szót válthattam volna. Kimegyek itt is a temetőbe. Az új temetőben már nincs magyar sírfelirat, csak az említettekhez hasonló nevek: Maria Vargova, Zuzana Lackóvá, Martin Baláz, Zlatica Bálintova, Pável Benő, Pavla Nagyova. A magyarság egykori jelenlétére csak az öreg temető gondozatlan sírjai utalnak.

Másnap, szombat délelőtt, Madách-szeminárium a nagykürtösi művelődési házban. Elég szűk körű, csak a járásban működő irodalomtanárok részére. Hol vannak a csallóköziek, kassaiak, pozsonyiak, losonciak, lévaiak, a Zombor-vidék, Mátyusföld? Egyedül ezé a kis nógrádi járásé lenne Madách Imre?

A szeminárium résztvevői zömmel magyarok. Megérkeznek a hazai Volgák is, a balassagyarmati és a salgótarjáni delegáció. Az asztalokon két kiadvány: a salgótarjáni dr. Praznovszky Mihály előadásának szövege és egy helyi összeállítás Madách Imre életéről és munkásságáról, ez utóbbi kétnyelvű.

A megnyitó beszédet a járási könyvtár vezetője tartja. Középkorú nő; tud-e magyarul vagy sem, meg nem ítélhetem, mert szlovákul beszél.

Az első előadó dr. Garay Ludovit pozsonyi tanár. Magyarul jelenti be, hogy közel egyórás előadását szlovákul fogja felolvasni. Az elnökségben helyet foglaló magyar küldöttek, nógrád megyei funkcionáriusok, rezzenéstelen arccal, üveges szemmel ülnek, s várják az előadás végét.

Praznovszky, mielőtt hozzákezdene tanulmánya felolvasásához, egy papírról néhány percig tagoltan, botladozva szlovákul üdvözli az elnökséget és a megjelenteket. A szlovák rendezők magától értetődőnek veszik ezt az udvariassági gesztust, elvégre ők a vendéglátók. De hasonló gesztussal nem viszonozzák. Szlovákiai, még ha magyar is, hivatalos rendezvényeken magyarul nem beszél, nem beszélhet. Még egy udvariassági gesztus erejéig sem.

Ebéd után a szeminárium résztvevői Alsó-Sztregován megkoszorúzzák a drámaköltő sírhelyét és emlékművét, majd meglátogatják az albérletté minősített Madách Múzeumot. A bejáratnál a helyi nemzeti bizottság elnöke fogadja a csoportot. Rövid szlovák beszédet tart, mellette fiatalasszony fordítja magyarra a szöveget. A nemzeti bizottság elnökét Balázsnak hívják.

Aztán végigvonulunk a gondozatlan parkon keresztül az emlékműhöz. Velünk tart öt, erre a célra kiválasztott szlovák úttörő is, kezükben egy szál szegfűvel. Ők képviselik az ifjúságot, nyolc-tíz évesek lehetnek, nem értenek az egészből semmit.

A koszorúzás előtt ismét szónoklatok, az első szónok a nagykürtösi nemzeti bizottság elnöke. A számomra nem érthető beszéd alatt az emlékmű körül tömörülők suttogását hallgatom. Megtudom, estére a lukanényei művelődési házban járási irodalmi vetélkedőt tartanak Madách életéről és munkásságáról. Az ipolyvidéki magyar falvak középiskolásai vesznek részt benne: Csát, Lukanénye, Ipolynagyfalu, Ipolynyék, Ipolybravó. Milyen díjak lesznek? – kérdezi mellettem Praznovszky az egyik magyar rendezőtől. – Az első díj 200, a második 150, a harmadik 100 korona – suttogják vissza a választ. – Nincs rá több. – De hiszen ez szégyen; van nálam 150 korona, ezt tegyétek még hozzá – nyúl a zsebébe a salgótarjáni Praznovszky. Elfogadják, miközben mentegetőznek: Sajnos, nem kaptunk többet a járástól.

A második szónoklatot a balassagyarmati tanácselnök mondja, illetve olvassa, kigúvadt szemmel, akadozva. Előbb egy szlovák szöveget, udvariassági gesztusként, aztán a magyart. Pufognak a frázispetárdák. A jelenlévők oda sem figyelnek. Csak a tanácselnök felesége nyüzsög a kis csoport körül. Szmenájával[SZJ] minden oldalról lekattintja a férjét, amint „történelmi jelentőségű” beszédét olvassa.

Mellettem egy fiatalember. Szemmel láthatóan nem tartozik a nógrádi küldöttséghez, de hazai lehet. A skandináv nemzetiségi politikát magyarázza valakinek, indulatosan: „Nyolc százalék, uram, nyolc! – ismétli többször is a számot –, nyolcszázalékos kisebbség elegendő a kétnyelvűséghez! Ez már kötelezi a többségi államot a kétnyelvű oktatásra, közigazgatásra és nyelvhasználatra.” Beszélgetőpartnere szomorúan elfintorodik: „Ja, uram, az Skandinávia! Itt még ennyi is ritka, amit itt lát, még ennyit sem lehet. Sorra szüntetik meg az iskoláinkat. Az ipolysági színmagyar falvak téeszeit távoli falvakhoz csatolják, odatesznek néhány nem helybéli vezetőt, és akkor már nem lehet többé magyar szót hallani. A törvény nem tiltja ugyan, de próbálná csak meg valaki! Egyébként is: hiába beszél száz közül kilencvenkilenc magyarul, ha egyetlenegy csak szlovákul tud, vagy csak úgy hajlandó beszélni, akkor mind a száznak az államnyelvet kell használnia. Skandinávia? Ez itt, uram, más: ez Közép-Európa.”

• Kisebbségben