Skip to main content

Beszélő-beszélgetés Duray Miklóssal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy évvel ezelőtt vizsgálati fogságban voltál[SZJ] a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában kifejtett tevékenységed miatt. Mivel foglalkozott ez a bizottság?

A csehszlovákiai magyar kisebbség szociális, gazdasági, jogi, kulturális és oktatásügyi helyzetének a vizsgálatával. Pontosabban, annak felmérésével, hogy milyen hátrányos megkülönböztetésekkel sújtja a hatalom a magyar kisebbséget.

Összefoglalnád a vizsgálat eredményeit?

A csehszlovákiai magyarok nem egyenjogú, nem teljes jogú állampolgárai a köztársaságnak, és ennek a helyzetnek lélektani következményei is vannak. A hatalom diszkrimináló és elnyomó szándéka legnyilvánvalóbban és legerőszakosabban az iskolapolitikában jelentkezik.

1918-tól, tehát a Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta a magyar kisebbség elnyomására és felszámolására tett kísérleteknek legfőbb célpontja az oktatásügy és a nyelvhasználat. Már a köztársaság fennállásának első tíz évében – 1918–1928 között – harmincezerrel csökkent a magyar iskolákba járó tanulók száma, részben azért, mert az egzisztenciális kényszer következtében a magyar lakosság kezdett eltelepülni, részben azért, mert az állami igazgatásba került iskolákban felszámolták a magyar nyelvű oktatást. Az 1945–49 közötti időszakban nem csupán a magyar iskolákat zárták be, hanem büntették a magyar nyelv nyilvános használatát is. Az 1948 februárjában bekövetkezett kommunista hatalomátvétel viszont pozitívnak tekinthető fordulatot hozott a háború utáni jogfosztottság állapotában. Például 1951-ben már 600 általános iskolában oktattak magyar nyelven.

Minek köszönhető ez a fordulat?

Leginkább párttaktikai okai vannak. Az internacionalistának mondott kommunista párt az 1940-es évek első harmadától, elsősorban a moszkvai emigrációban, szélsőséges nacionalista álláspontra helyezkedett. Nacionalizmusa a második világháború végén és az azt követő négy-öt évben volt a legnyíltabb. Például a magyar nemzetiségű kommunistákat kizárták a pártból, csupán azért, mert magyarok voltak. A kommunista párt lett a legfőbb szószólója a csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására törekvő erőknek, melyek a náciktól kölcsönzött „Lebensraum”[SZJ] elvét alkalmazták, csehszlovák körülmények között. Azzal érveltek, hogy a Csehszlovákia területén élő magyarság jogtalan területbitorló, betolakodó és tulajdonképpen nem is magyar, hanem elmagyarosított szlovák. Ezt 1945 februárjában dr. Gustav Husák, Csehszlovákia mai köztársasági elnöke a politikai stratégia rangjára emelt agresszív, áltörténeti hipotézisben így fogalmazta meg: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akit kiszorítottak a gazdag déli területekről, és a hegyek között századokon át elnyomtak, ismét meg kell kapnia a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Ezt követően sok százezer csehszlovákiai magyar vált hontalanná, jogfosztottá, vesztette el lakását, kényszerült elhagyni szülőföldjét, megtagadni nemzetiségét. Sokan belehaltak a testi-lelki szenvedésekbe.

Az 1948 utáni türelmesebb nemzetiségi politikát elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a párt – szovjet parancsra – így próbálta megnyerni akkori politikájának a már internacionalista elvekben sem hívő magyar tömegeket. Tehát a fordulat csupán párttaktikai megfontolásnak köszönhető, nem alapvető irányváltoztatásnak. Amint ez a taktikai szempont kezdett háttérbe szorulni, ismét jelentkezett a nemzeti türelmetlenség a párt nemzetiségi politikájában.

Miben mutatkozott meg a romlás?

Minden csehszlovákiai magyar a saját bőrén érezte. Azonban leginkább a gazdaságpolitikában – azaz Szlovákia déli, magyarok által lakott területének fékezett fejlesztésében – és az iskolapolitikában nyilvánult meg. A mai napig a magyar kisebbség által lakott területen a legkevesebb a munkaalkalom, itt van a legtöbb ingázó, a magyarságnak a legalacsonyabb a szociális státusa stb.

De maradjunk az iskolapolitikánál. Az 1950-es évek legelején megnyílt hatszáz magyar általános iskolából 1980-ra alig háromszáz maradt. Ennek természetes oka is volt: a csökkenő népszaporulat. Volt racionális adminisztratív oka is: az iskolahálózat modernizálása. Azonban az iskolaösszevonásokban a magyar nyelven való oktatás korlátozásának a szándéka is érvényesült. Két apró, de jellemző példát említhetek ennek illusztrálására. Kelet-Szlovákiában a Laborc folyó jobb partján fekvő községek magyar általános iskoláinak felső tagozatát – azaz az 5-9. osztályt – a folyó túlsó partjára körzetesítették, azonban a folyónak ezen a szakaszán sehol sem vezet híd a másik partra. Emiatt naponta kb. 40 kilométert kellett utazniuk autóbuszon a tíz-tizenöt éves gyerekeknek, ha magyar iskolába íratták őket a szüleik. A szlovák iskola azonban a szomszéd faluban volt. Ennek a rendeletnek az lett a következménye, hogy az említett falvakban megszűnt a magyar általános iskolák alsó tagozata is. Egy másik hasonló eset: a Pozsony közelében, Szene városka mellett fekvő Rété község általános iskolájának felső tagozatát nem az öt kilométerre fekvő Szenére körzetesítették, hanem a harminc kilométerre fekvő Galántára. És ez nem tekinthető csupán hivatali figyelmetlenségnek, mert a magyar iskolák összevonását minden esetben úgy végezték, hogy az utazó magyar diákok zömének könnyebben elérhető legyen a szlovák iskola, mint a magyar. Ahol pedig ez nem volt megoldható a magyar lakosság települési sűrűsége miatt, ott más elvet követtek. Például a szlovák oktatásügyi minisztériumnak az 1970-es évek közepén készített távlati terve szerint a dunaszerdahelyi járásban, ahol a lakosság 87,9 százaléka (1980-ban) magyar nemzetiségű, olyan mértékben kell visszafejleszteni a magyar iskolákat, hogy a szlovák és a magyar iskolában tanuló diákok létszáma azonos legyen.

Azonban a legnagyobb méretű támadás 1978-ban indult a magyar iskolák ellen. Ekkor álltak elő a hatóságok a magyar oktatási nyelvű iskolák átszervezésének tervével. A terv szerint a magyar általános iskolák 5. osztályától kezdve a magyar nyelv, földrajz és történelem kivételével minden tantárgyat szlovákul oktattak volna. Ez egyformán vonatkozott a gimnáziumokra, a szakközépiskolákra és szakmunkásképzőkre. A magyar iskolák tehát magyar nyelven is oktató iskolákká változtak volna. Legkevesebb hatvanezer magyar fiatalt fosztottak volna meg az anyanyelvi művelődés lehetőségétől.

Ennek következtében alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (CSMKJB).


Igen. Ezt hangsúlyoztam a bírósági tárgyaláson is. A nemzeti kisebbség számára az iskolaügy és a gazdasági kérdések a leglényegesebbek. Mert a kisebbség nemzeti identitása és társadalmi szerkezete ezzel a két eszközzel befolyásolható leginkább. Azonban az iskolaügyet érzelmi szálak is átszövik, mert az iskola az autonóm nemzeti művelődés leglényegesebb intézménye.

Úgy tudjuk, hogy a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatását nem hajtották végre.

Valóban, eddig nem, és ez elsősorban a magyar kisebbség ellenállásának, tiltakozásának köszönhető; persze a CSMKJB tevékenységének is. A hatalom bosszúja volt, hogy 1982-ben büntető eljárást indítottak ellenem.

A magyar nyelvű oktatás korlátozásával visszakoztak, téged is szabadlábra helyeztek – igaz, jogilag nem zárták le az eljárást. Remélhető-e, hogy enyhülés áll be a nemzetiségi politikában, és letesznek a magyar iskolák leépítésének tervéről?

Valóban, ezek a jelek arról tanúskodnak, hogy kissé elbizonytalanodott a hatalom, aminek egyik oka az lehet, hogy a CSMKJB tevékenysége a legérzékenyebb pontjára tapintott a szlovák etnokrata politikai vezetésnek. 1983-ban napirendre került a nemzetiségi kérdés a magyar-csehszlovák tárgyalásokon is. Ez részben a csehszlovákiai magyar kisebbség önvédelmi akcióinak a következménye, de hozzájárult a magyarországi demokratikus ellenzék nyomása is. Azonban a szlovák vezetés legmegrögzöttebb nacionalistái továbbra sem nyugszanak, újult erővel támadnak, s ha nem jön közbe valami, akkor megint veszélybe kerülnek a magyar iskolák Szlovákiában.

1979-ben még visszakozniuk kellett a tömeges tiltakozások miatt, pedig akkor már készen állt a magyar nyelven való oktatás felszámolásának ütemterve is. A visszakozás után azonban továbbra is melegen tartották a tervet. 1980-ban a szlovák oktatásügyi miniszter a CSEMADOK gombaszögi dal- és táncfesztiváljának ünnepi fogadásán kijelentette, hogy megvalósítják a magyar iskolák nyelvi átszervezését. Ugyanebben az évben, decemberben az oktatásügyi minisztérium kollégiuma a legnagyobb titokban ismét megtárgyalta a tervet. 1981 februárjában pedig a minisztérium által felbuzdított személy – a rimaszombati magyar és szlovák oktatási nyelvű gimnázium szlovák nemzetiségű igazgatója – a központi pártsajtóban követelte, hogy a magyar nyelvű oktatást változtassák szlovákra. 1982 telén a pozsonyi városi ügyész az ellenem beadott vádiratban úgy állította be, mintha ez csupán az én koholmányom lenne. Állítólag az volt a célom, hogy rossz fényben tüntessem fel a szocialista rendszer nemzetiségi politikáját. A tanúkihallgatások során azonban beigazolódott, hogy valóban létezett a magyar nyelven való oktatás részleges felszámolásának terve. Ezért, meg a szabadlábra helyezésem miatt is úgy gondoltuk, hogy talán mégis letett a hatalom a terv megvalósításáról. Ám nem! 1983 őszén ismét napirendre került a kérdés.

A magyar nyelven való oktatás felszámolása?

Nem, most már a teljes felszámolást vették tervbe. Új oktatási törvény lépett életbe 1984-ben, és ennek keretén belül, az oktatás nyelvéről szóló paragrafus alatt akarják törvényerőre emelni a magyar nyelvű iskolák fokozatos, de végleges eltörlését.

A törvényjavaslat ezen paragrafusának több változata létezett: az utolsó kettő a legfigyelemreméltóbb. A korábbi fogalmazványok szerint az oktatásügyi minisztérium, az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottsággal[SZJ] folytatott tárgyalás nyomán, engedélyezheti, hogy némely iskolában egyes tantárgyakat az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak, valamint, hogy az oktatás nyelve szlovák legyen, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiségi nyelvet is. A javaslat alkotmányjogi elemzése során rádöbbenhettek, hogy ez a megfogalmazás ellenkezik az alkotmánnyal, ezért a párt KB ideológiai titkára kiegészítő javaslatot terjesztett elő. Átfogalmazták tehát a törvényjavaslatnak ezt a részét, melyet új változatában elfogadott a szlovák kormány alkotmányjogi bizottsága is. Eszerint az oktatásügyi minisztérium az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottság javaslatára – a szülőkkel folytatott tárgyalás után – engedélyezheti, hogy némely iskolában az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak egy-két tantárgyat, valamint, hogy a tanítás szlovák, illetve cseh nyelven folyjék, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiség nyelvét is. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy ha a javaslat törvényerőre emelkedik, fokozatosan megszűnne minden magyar nyelvű iskola, s csupán olyan iskolák lennének, amelyek egyes osztályaiban oktatnák a magyar nyelvet és irodalmat. A törvényjavaslat, amennyiben a szlovák kormány jóváhagyja, valószínűleg 1984 januárjában kerül a Szlovák Nemzeti Tanács elé.

Hogyan viszonyul a javaslat az alkotmányban lefektetett elvekhez?

Az 1960-as úgynevezett szocialista alkotmány 25. cikkelye – első ízben a második világháború vége óta – kimondja, hogy az állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz szükséges összes lehetőséget és eszközt. De csak az ukránok, lengyelek és magyarok számára. 1968 óta a nemzeti kisebbségek alapvető jogait – most már beleértve a németeket is – az 1968/144. sz. alkotmánytörvény határozza meg. Ennek a törvénynek a 3/a cikkelye biztosítja a nemzeti kisebbségek számára a saját anyanyelvükön való művelődés jogát. A nemzetiségi alkotmánytörvény ugyan szerényebben és kevésbé egyértelműen fogalmaz, mint az 1960-as alkotmány, de elvileg ugyanazt állapítja meg: jogot az anyanyelven való oktatásra és művelődésre.

Az 1960/186. sz. iskolaügyi törvény az 1960-ban lefektetett alkotmányból indul ki; az anyanyelvi oktatásra vonatkozó része az 1978-as törvényújítás után is érvényben van. Ez a törvény 29. paragrafusa alatt kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek számára létesített iskolákban az oktatás nyelve a nemzeti kisebbség anyanyelve. A törvény azonban hatályát veszti, miután a mostani javaslat törvényerőre emelkedik.

A kérdésre, hogy összhangban van-e a törvényjavaslat az alkotmánnyal, a válasz egyértelmű: nincs összhangban. Mégpedig a következő okok miatt:

a) kétségessé teszi az alkotmányban lefektetett elv általános érvényét és gyakorlati érvényesülését;

b) arra buzdít, hogy az illetékes hivatalok korlátozzák az alkotmány által biztosított jogot;

c) lehetőséget nyújt arra, hogy az anyanyelven való oktatást az anyanyelv oktatásával cseréljék fel;

d) lehetőséget nyújt az anyanyelven való művelődés lefokozására egészen az anyanyelven való oktatás megszűnéséig;

e) utat nyit a nemzeti kisebbség iskoláinak megszüntetéséhez;

f) olyan mértékben korlátozza az alkotmányban lefektetett elv gyakorlati érvényesülését, hogy ez már az alkotmány részleges és önkényes felfüggesztését jelenti.

A törvényjavaslat alkotmányellenes voltát megpróbálták feloldani azzal a beiktatott félmondattal, hogy az oktatás nyelvének megváltoztatása a szülőkkel folytatott tárgyalás után engedélyezhető. Ez azonban csupán alibi, áldemokratizmus. Arra szolgál, hogy megossza az alkotmányos felelősséget, és az alkotmány általános érvényű elvének a megszegését átruházza a szülőkre. Mintha a halálbüntetés eltörlésével együtt azt is kimondanák, hogy az elítélttel való megtárgyalás után az igazságügyi minisztérium mégis engedélyezheti a halálos ítélet végrehajtását – vagyis az illető saját kérésére, önkezűleg felkötheti magát.

Ha a szülő nem akar élni az anyanyelven való művelődés alkotmányos jogával, lehetősége nyílik arra, hogy szlovák iskolába írassa a gyermekét A szlovák iskolába való átlépést már most is különböző előnyökkel segítik. Tehát, ha a szülők egy része lemond az anyanyelvi művelődés jogáról, emiatt még nem kell megváltoztatni a magyar iskola oktatási nyelvét. De ha már egyszer eldöntötte a szülő, hogy gyermeke a saját anyanyelvén tanuljon, akkor miért kell kétségbe vonni ezt a döntést, miért kell ismételten rákérdezni, hogy nem akarja-e megváltoztatni a korábbi elhatározását? Ezzel a törvény által támogatott nyomást gyakorolhatnak a szülőkre; sugallnak, sőt esetenként kényszerítenek az anyanyelven való művelődés feladását Törvényen kívüli eszközökkel, az egzisztenciális és politikai megfélemlítés bevált és olajozottan működő módszereivel bírnák rá a szülőket, hogy kérjék a nemzeti kisebbség nyelvén való oktatás eltörlését Az ilyen agitációt azonban tiltja a törvény.

Abból is kitűnik a törvényjavaslat kisebbségellenes szándéka, hogy csak egy irányban ad lehetőséget az oktatás nyelvének megváltoztatására: a kisebbség nyelvét szlovák, illetve cseh nyelvre lehet cserélni. Emellett a törvényjavaslat második bekezdése diszkrimináló szándékot is tartalmaz. Ugyanis kimondja, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba a szülő vagy a törvényes gyám, illetve a gyámhatóság beleegyezésével lehet beíratni a gyermeket Az általános iskolakötelezettség értelmében az iskolaköteles gyerek beíratása nem a szülő vagy a gyám beleegyezésétől függ; a szülőnek vagy a gyámnak kötelessége beíratni a gyermeket. Érthetetlen, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba való beiratkozáshoz miért kell külön beleegyezés. Azaz érthető: csak a szülőkre vagy a törvényes gyámra lehet nyomást gyakorolni, hogy ne írassa a gyereket olyan iskolába, amelyben a nemzeti kisebbség anyanyelvén tanítanak.

Az alkotmány tehát nem korlátozza a kisebbségellenes nacionalista törekvéseket. Hát a kommunista pártok lenini nemzetiségi politikájának elvei?

Miután a második világháborút követően Csehszlovákiából kitelepítettek két és fél millió németet, a magyar kisebbség – az 1980-ban tartott népszámlálás szerint közel hatszázezres létszámával – az egyedüli számottevő nemzeti kisebbség maradt az országban. A köztársaság szlovákiai részében a hivatalos szlovák nemzet-és állameszme szempontjából így egyedül a magyar kisebbség tekinthető zavaró körülménynek, amelyet mindenáron ki kell küszöbölni – azaz fel kell számolni, asszimilálni kell. A kitelepítés módszere jelenleg nem alkalmazható, mert Magyarország Csehszlovákiával szövetséges állam, és mindkét ország ugyanahhoz az ideológiai, hatalmi rendszerhez tartozik. Ezért a magyarokkal szembeni nemzetiségi politikában a fokozatos, de türelmetlenül óhajtott asszimiláció a cél. Ezt a szándékot viszont hatékonyan segíti a fennálló hatalmi, politikai rendszer. Fábry Zoltán, Csehszlovákiában élt magyar közíró 1946-ban A vádlott megszólal című művével szót emelt a csehszlovákiai magyar kisebbség jog-fosztottsága és üldöztetése ellen. Levonva a tanulságot a közelmúltból, úgy fogalmazott, hogy az egypártrendszer a fasizmus létalapja. A fasizmusnak azonban alkotóeleme az ideológiai és nemzeti türelmetlenség, a totális egyöntetűségre való törekvés is. A totális politikai rendszerek táptalajt nyújtanak más totális törekvéseknek – esetünkben a nemzetinek, így az internacionalizmusból sovinizmus lesz, a fennen hangoztatott lenini nemzetiségi politikából pedig ideológiai maszlag. De a totalitarizmusnak nem csupán a nemzeti kisebbség felszámolása a célja, hanem az uralkodó nemzet másként gondolkodó tagjait is sújtja.

Mi nyújthat védelmet a nemzeti kisebbség számára ebben a helyzetben?

Ez csaknem megválaszolhatatlan kérdés. A két világháború között működött kisebbségvédelmi rendszer megszűnt a második világháborúval. Míg az 1945 óta hozott nemzetközi szerződések rendszere nemcsak rendkívül hézagos, hanem hatástalan is, mert némely aláíró ország semmibe veszi a bennük lefektetett elveket. Tehát rendszeres nemzetközi védelemre nem lehet számítani. Ezért a nemzeti kisebbségek többé-kevésbé magukra vannak utalva. Mondhatnánk úgy is, hogy a második világháború után az európai békét alkotó győztes hatalmak kiszolgáltatták a nemzeti kisebbségeket az egyes államok jó vagy rossz szándékának. Ha a német kisebbségek háború utáni üldöztetését nem számítjuk, akkor a Magyarországgal határos országokban – főleg Romániában és Csehszlovákiában – élő magyar kisebbség szenvedett a legtöbbet az elmúlt negyven év alatt. Csoda, hogy még létezik. Az anyaország nem tud rendszeres és hathatós segítséget nyújtani. A kisebbségieknek így önmaguknak kell védekezniük, ha meg akarnak maradni. Egyénenként és csoportosan is szembe kell szállniuk a hatalom beolvasztási törekvéseivel. Természetesen csakis békés védekezésről lehet szó. A CSMKJB is ezt a célt tűzte maga elé.

Ha az államok nem nyújthatnak is támaszt – nem segíthetnek legalább társadalmi mozgalmak? Például a legnagyobb és legnemzetközibb: a békemozgalom.

Kelet-Közép-Európában csak hivatalos békemozgalom létezik; ez elsősorban hatalmi érdekeket véd, és nem a békét. Aki ettől függetlenül óhajtja kifejezni békevágyát, azt börtönbüntetés fenyegeti. Ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik a másik oldalon csak az egyik hatalmi tömb rakétái ellen tüntetnek, tiltakoznak. A rakéták telepítése elleni békemozgalmak arra a szabóra emlékeztetnek, aki egy reménytelenül foszladozó ruhát foltozgat. A fegyverkezés a második világháború utáni, rosszul megkötött békének a következménye, amely csak hozzátett az első világháború utáni békerendszer hibáihoz. Európának a keleti és nyugati térfélre való felosztása ugyanúgy ennek a rossz békének a következménye, mint pl. a csehszlovákiai magyar kisebbség elnyomása vagy az SS-20-as és a Pershing rakéták egymással való szembeállítása. A béke védelme a párbeszéd védelme, az emberi kapcsolatok és az emberi arculat védelme, a hatalmi önkény ellen való védekezés, a teljes jogú emberi élet védelme. Tehát a demokrácia védelme. A béke nem akkor kerül veszélybe, amikor kitör a fegyverkezési láz vagy a háborús veszély. Ilyenkor már régen befellegzett a békének. Béke akkor van, ha engem nem nyom el senki, és én nem nyomok el senkit. Én még nem éltem békében, pedig abban az évben születtem, amikor alkotni kezdték a második világháború utáni békét.

















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon