Beszélő-beszélgetés Duray Miklóssal

Egy évvel ezelőtt vizsgálati fogságban voltál[SZJ] a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában kifejtett tevékenységed miatt. Mivel foglalkozott ez a bizottság?

A csehszlovákiai magyar kisebbség szociális, gazdasági, jogi, kulturális és oktatásügyi helyzetének a vizsgálatával. Pontosabban, annak felmérésével, hogy milyen hátrányos megkülönböztetésekkel sújtja a hatalom a magyar kisebbséget.

Összefoglalnád a vizsgálat eredményeit?

A csehszlovákiai magyarok nem egyenjogú, nem teljes jogú állampolgárai a köztársaságnak, és ennek a helyzetnek lélektani következményei is vannak. A hatalom diszkrimináló és elnyomó szándéka legnyilvánvalóbban és legerőszakosabban az iskolapolitikában jelentkezik.

1918-tól, tehát a Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta a magyar kisebbség elnyomására és felszámolására tett kísérleteknek legfőbb célpontja az oktatásügy és a nyelvhasználat. Már a köztársaság fennállásának első tíz évében – 1918–1928 között – harmincezerrel csökkent a magyar iskolákba járó tanulók száma, részben azért, mert az egzisztenciális kényszer következtében a magyar lakosság kezdett eltelepülni, részben azért, mert az állami igazgatásba került iskolákban felszámolták a magyar nyelvű oktatást. Az 1945–49 közötti időszakban nem csupán a magyar iskolákat zárták be, hanem büntették a magyar nyelv nyilvános használatát is. Az 1948 februárjában bekövetkezett kommunista hatalomátvétel viszont pozitívnak tekinthető fordulatot hozott a háború utáni jogfosztottság állapotában. Például 1951-ben már 600 általános iskolában oktattak magyar nyelven.

Minek köszönhető ez a fordulat?

Leginkább párttaktikai okai vannak. Az internacionalistának mondott kommunista párt az 1940-es évek első harmadától, elsősorban a moszkvai emigrációban, szélsőséges nacionalista álláspontra helyezkedett. Nacionalizmusa a második világháború végén és az azt követő négy-öt évben volt a legnyíltabb. Például a magyar nemzetiségű kommunistákat kizárták a pártból, csupán azért, mert magyarok voltak. A kommunista párt lett a legfőbb szószólója a csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására törekvő erőknek, melyek a náciktól kölcsönzött „Lebensraum”[SZJ] elvét alkalmazták, csehszlovák körülmények között. Azzal érveltek, hogy a Csehszlovákia területén élő magyarság jogtalan területbitorló, betolakodó és tulajdonképpen nem is magyar, hanem elmagyarosított szlovák. Ezt 1945 februárjában dr. Gustav Husák, Csehszlovákia mai köztársasági elnöke a politikai stratégia rangjára emelt agresszív, áltörténeti hipotézisben így fogalmazta meg: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akit kiszorítottak a gazdag déli területekről, és a hegyek között századokon át elnyomtak, ismét meg kell kapnia a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Ezt követően sok százezer csehszlovákiai magyar vált hontalanná, jogfosztottá, vesztette el lakását, kényszerült elhagyni szülőföldjét, megtagadni nemzetiségét. Sokan belehaltak a testi-lelki szenvedésekbe.

Az 1948 utáni türelmesebb nemzetiségi politikát elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a párt – szovjet parancsra – így próbálta megnyerni akkori politikájának a már internacionalista elvekben sem hívő magyar tömegeket. Tehát a fordulat csupán párttaktikai megfontolásnak köszönhető, nem alapvető irányváltoztatásnak. Amint ez a taktikai szempont kezdett háttérbe szorulni, ismét jelentkezett a nemzeti türelmetlenség a párt nemzetiségi politikájában.

Miben mutatkozott meg a romlás?

Minden csehszlovákiai magyar a saját bőrén érezte. Azonban leginkább a gazdaságpolitikában – azaz Szlovákia déli, magyarok által lakott területének fékezett fejlesztésében – és az iskolapolitikában nyilvánult meg. A mai napig a magyar kisebbség által lakott területen a legkevesebb a munkaalkalom, itt van a legtöbb ingázó, a magyarságnak a legalacsonyabb a szociális státusa stb.

De maradjunk az iskolapolitikánál. Az 1950-es évek legelején megnyílt hatszáz magyar általános iskolából 1980-ra alig háromszáz maradt. Ennek természetes oka is volt: a csökkenő népszaporulat. Volt racionális adminisztratív oka is: az iskolahálózat modernizálása. Azonban az iskolaösszevonásokban a magyar nyelven való oktatás korlátozásának a szándéka is érvényesült. Két apró, de jellemző példát említhetek ennek illusztrálására. Kelet-Szlovákiában a Laborc folyó jobb partján fekvő községek magyar általános iskoláinak felső tagozatát – azaz az 5-9. osztályt – a folyó túlsó partjára körzetesítették, azonban a folyónak ezen a szakaszán sehol sem vezet híd a másik partra. Emiatt naponta kb. 40 kilométert kellett utazniuk autóbuszon a tíz-tizenöt éves gyerekeknek, ha magyar iskolába íratták őket a szüleik. A szlovák iskola azonban a szomszéd faluban volt. Ennek a rendeletnek az lett a következménye, hogy az említett falvakban megszűnt a magyar általános iskolák alsó tagozata is. Egy másik hasonló eset: a Pozsony közelében, Szene városka mellett fekvő Rété község általános iskolájának felső tagozatát nem az öt kilométerre fekvő Szenére körzetesítették, hanem a harminc kilométerre fekvő Galántára. És ez nem tekinthető csupán hivatali figyelmetlenségnek, mert a magyar iskolák összevonását minden esetben úgy végezték, hogy az utazó magyar diákok zömének könnyebben elérhető legyen a szlovák iskola, mint a magyar. Ahol pedig ez nem volt megoldható a magyar lakosság települési sűrűsége miatt, ott más elvet követtek. Például a szlovák oktatásügyi minisztériumnak az 1970-es évek közepén készített távlati terve szerint a dunaszerdahelyi járásban, ahol a lakosság 87,9 százaléka (1980-ban) magyar nemzetiségű, olyan mértékben kell visszafejleszteni a magyar iskolákat, hogy a szlovák és a magyar iskolában tanuló diákok létszáma azonos legyen.

Azonban a legnagyobb méretű támadás 1978-ban indult a magyar iskolák ellen. Ekkor álltak elő a hatóságok a magyar oktatási nyelvű iskolák átszervezésének tervével. A terv szerint a magyar általános iskolák 5. osztályától kezdve a magyar nyelv, földrajz és történelem kivételével minden tantárgyat szlovákul oktattak volna. Ez egyformán vonatkozott a gimnáziumokra, a szakközépiskolákra és szakmunkásképzőkre. A magyar iskolák tehát magyar nyelven is oktató iskolákká változtak volna. Legkevesebb hatvanezer magyar fiatalt fosztottak volna meg az anyanyelvi művelődés lehetőségétől.

Ennek következtében alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (CSMKJB).

Igen. Ezt hangsúlyoztam a bírósági tárgyaláson is. A nemzeti kisebbség számára az iskolaügy és a gazdasági kérdések a leglényegesebbek. Mert a kisebbség nemzeti identitása és társadalmi szerkezete ezzel a két eszközzel befolyásolható leginkább. Azonban az iskolaügyet érzelmi szálak is átszövik, mert az iskola az autonóm nemzeti művelődés leglényegesebb intézménye.

Úgy tudjuk, hogy a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatását nem hajtották végre.

Valóban, eddig nem, és ez elsősorban a magyar kisebbség ellenállásának, tiltakozásának köszönhető; persze a CSMKJB tevékenységének is. A hatalom bosszúja volt, hogy 1982-ben büntető eljárást indítottak ellenem.

A magyar nyelvű oktatás korlátozásával visszakoztak, téged is szabadlábra helyeztek – igaz, jogilag nem zárták le az eljárást. Remélhető-e, hogy enyhülés áll be a nemzetiségi politikában, és letesznek a magyar iskolák leépítésének tervéről?

Valóban, ezek a jelek arról tanúskodnak, hogy kissé elbizonytalanodott a hatalom, aminek egyik oka az lehet, hogy a CSMKJB tevékenysége a legérzékenyebb pontjára tapintott a szlovák etnokrata politikai vezetésnek. 1983-ban napirendre került a nemzetiségi kérdés a magyar-csehszlovák tárgyalásokon is. Ez részben a csehszlovákiai magyar kisebbség önvédelmi akcióinak a következménye, de hozzájárult a magyarországi demokratikus ellenzék nyomása is. Azonban a szlovák vezetés legmegrögzöttebb nacionalistái továbbra sem nyugszanak, újult erővel támadnak, s ha nem jön közbe valami, akkor megint veszélybe kerülnek a magyar iskolák Szlovákiában.

1979-ben még visszakozniuk kellett a tömeges tiltakozások miatt, pedig akkor már készen állt a magyar nyelven való oktatás felszámolásának ütemterve is. A visszakozás után azonban továbbra is melegen tartották a tervet. 1980-ban a szlovák oktatásügyi miniszter a CSEMADOK gombaszögi dal- és táncfesztiváljának ünnepi fogadásán kijelentette, hogy megvalósítják a magyar iskolák nyelvi átszervezését. Ugyanebben az évben, decemberben az oktatásügyi minisztérium kollégiuma a legnagyobb titokban ismét megtárgyalta a tervet. 1981 februárjában pedig a minisztérium által felbuzdított személy – a rimaszombati magyar és szlovák oktatási nyelvű gimnázium szlovák nemzetiségű igazgatója – a központi pártsajtóban követelte, hogy a magyar nyelvű oktatást változtassák szlovákra. 1982 telén a pozsonyi városi ügyész az ellenem beadott vádiratban úgy állította be, mintha ez csupán az én koholmányom lenne. Állítólag az volt a célom, hogy rossz fényben tüntessem fel a szocialista rendszer nemzetiségi politikáját. A tanúkihallgatások során azonban beigazolódott, hogy valóban létezett a magyar nyelven való oktatás részleges felszámolásának terve. Ezért, meg a szabadlábra helyezésem miatt is úgy gondoltuk, hogy talán mégis letett a hatalom a terv megvalósításáról. Ám nem! 1983 őszén ismét napirendre került a kérdés.

A magyar nyelven való oktatás felszámolása?

Nem, most már a teljes felszámolást vették tervbe. Új oktatási törvény lépett életbe 1984-ben, és ennek keretén belül, az oktatás nyelvéről szóló paragrafus alatt akarják törvényerőre emelni a magyar nyelvű iskolák fokozatos, de végleges eltörlését.

A törvényjavaslat ezen paragrafusának több változata létezett: az utolsó kettő a legfigyelemreméltóbb. A korábbi fogalmazványok szerint az oktatásügyi minisztérium, az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottsággal[SZJ] folytatott tárgyalás nyomán, engedélyezheti, hogy némely iskolában egyes tantárgyakat az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak, valamint, hogy az oktatás nyelve szlovák legyen, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiségi nyelvet is. A javaslat alkotmányjogi elemzése során rádöbbenhettek, hogy ez a megfogalmazás ellenkezik az alkotmánnyal, ezért a párt KB ideológiai titkára kiegészítő javaslatot terjesztett elő. Átfogalmazták tehát a törvényjavaslatnak ezt a részét, melyet új változatában elfogadott a szlovák kormány alkotmányjogi bizottsága is. Eszerint az oktatásügyi minisztérium az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottság javaslatára – a szülőkkel folytatott tárgyalás után – engedélyezheti, hogy némely iskolában az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak egy-két tantárgyat, valamint, hogy a tanítás szlovák, illetve cseh nyelven folyjék, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiség nyelvét is. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy ha a javaslat törvényerőre emelkedik, fokozatosan megszűnne minden magyar nyelvű iskola, s csupán olyan iskolák lennének, amelyek egyes osztályaiban oktatnák a magyar nyelvet és irodalmat. A törvényjavaslat, amennyiben a szlovák kormány jóváhagyja, valószínűleg 1984 januárjában kerül a Szlovák Nemzeti Tanács elé.

Hogyan viszonyul a javaslat az alkotmányban lefektetett elvekhez?

Az 1960-as úgynevezett szocialista alkotmány 25. cikkelye – első ízben a második világháború vége óta – kimondja, hogy az állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz szükséges összes lehetőséget és eszközt. De csak az ukránok, lengyelek és magyarok számára. 1968 óta a nemzeti kisebbségek alapvető jogait – most már beleértve a németeket is – az 1968/144. sz. alkotmánytörvény határozza meg. Ennek a törvénynek a 3/a cikkelye biztosítja a nemzeti kisebbségek számára a saját anyanyelvükön való művelődés jogát. A nemzetiségi alkotmánytörvény ugyan szerényebben és kevésbé egyértelműen fogalmaz, mint az 1960-as alkotmány, de elvileg ugyanazt állapítja meg: jogot az anyanyelven való oktatásra és művelődésre.

Az 1960/186. sz. iskolaügyi törvény az 1960-ban lefektetett alkotmányból indul ki; az anyanyelvi oktatásra vonatkozó része az 1978-as törvényújítás után is érvényben van. Ez a törvény 29. paragrafusa alatt kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek számára létesített iskolákban az oktatás nyelve a nemzeti kisebbség anyanyelve. A törvény azonban hatályát veszti, miután a mostani javaslat törvényerőre emelkedik.

A kérdésre, hogy összhangban van-e a törvényjavaslat az alkotmánnyal, a válasz egyértelmű: nincs összhangban. Mégpedig a következő okok miatt:

a) kétségessé teszi az alkotmányban lefektetett elv általános érvényét és gyakorlati érvényesülését;

b) arra buzdít, hogy az illetékes hivatalok korlátozzák az alkotmány által biztosított jogot;

c) lehetőséget nyújt arra, hogy az anyanyelven való oktatást az anyanyelv oktatásával cseréljék fel;

d) lehetőséget nyújt az anyanyelven való művelődés lefokozására egészen az anyanyelven való oktatás megszűnéséig;

e) utat nyit a nemzeti kisebbség iskoláinak megszüntetéséhez;

f) olyan mértékben korlátozza az alkotmányban lefektetett elv gyakorlati érvényesülését, hogy ez már az alkotmány részleges és önkényes felfüggesztését jelenti.

A törvényjavaslat alkotmányellenes voltát megpróbálták feloldani azzal a beiktatott félmondattal, hogy az oktatás nyelvének megváltoztatása a szülőkkel folytatott tárgyalás után engedélyezhető. Ez azonban csupán alibi, áldemokratizmus. Arra szolgál, hogy megossza az alkotmányos felelősséget, és az alkotmány általános érvényű elvének a megszegését átruházza a szülőkre. Mintha a halálbüntetés eltörlésével együtt azt is kimondanák, hogy az elítélttel való megtárgyalás után az igazságügyi minisztérium mégis engedélyezheti a halálos ítélet végrehajtását – vagyis az illető saját kérésére, önkezűleg felkötheti magát.

Ha a szülő nem akar élni az anyanyelven való művelődés alkotmányos jogával, lehetősége nyílik arra, hogy szlovák iskolába írassa a gyermekét A szlovák iskolába való átlépést már most is különböző előnyökkel segítik. Tehát, ha a szülők egy része lemond az anyanyelvi művelődés jogáról, emiatt még nem kell megváltoztatni a magyar iskola oktatási nyelvét. De ha már egyszer eldöntötte a szülő, hogy gyermeke a saját anyanyelvén tanuljon, akkor miért kell kétségbe vonni ezt a döntést, miért kell ismételten rákérdezni, hogy nem akarja-e megváltoztatni a korábbi elhatározását? Ezzel a törvény által támogatott nyomást gyakorolhatnak a szülőkre; sugallnak, sőt esetenként kényszerítenek az anyanyelven való művelődés feladását Törvényen kívüli eszközökkel, az egzisztenciális és politikai megfélemlítés bevált és olajozottan működő módszereivel bírnák rá a szülőket, hogy kérjék a nemzeti kisebbség nyelvén való oktatás eltörlését Az ilyen agitációt azonban tiltja a törvény.

Abból is kitűnik a törvényjavaslat kisebbségellenes szándéka, hogy csak egy irányban ad lehetőséget az oktatás nyelvének megváltoztatására: a kisebbség nyelvét szlovák, illetve cseh nyelvre lehet cserélni. Emellett a törvényjavaslat második bekezdése diszkrimináló szándékot is tartalmaz. Ugyanis kimondja, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba a szülő vagy a törvényes gyám, illetve a gyámhatóság beleegyezésével lehet beíratni a gyermeket Az általános iskolakötelezettség értelmében az iskolaköteles gyerek beíratása nem a szülő vagy a gyám beleegyezésétől függ; a szülőnek vagy a gyámnak kötelessége beíratni a gyermeket. Érthetetlen, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba való beiratkozáshoz miért kell külön beleegyezés. Azaz érthető: csak a szülőkre vagy a törvényes gyámra lehet nyomást gyakorolni, hogy ne írassa a gyereket olyan iskolába, amelyben a nemzeti kisebbség anyanyelvén tanítanak.

Az alkotmány tehát nem korlátozza a kisebbségellenes nacionalista törekvéseket. Hát a kommunista pártok lenini nemzetiségi politikájának elvei?

Miután a második világháborút követően Csehszlovákiából kitelepítettek két és fél millió németet, a magyar kisebbség – az 1980-ban tartott népszámlálás szerint közel hatszázezres létszámával – az egyedüli számottevő nemzeti kisebbség maradt az országban. A köztársaság szlovákiai részében a hivatalos szlovák nemzet-és állameszme szempontjából így egyedül a magyar kisebbség tekinthető zavaró körülménynek, amelyet mindenáron ki kell küszöbölni – azaz fel kell számolni, asszimilálni kell. A kitelepítés módszere jelenleg nem alkalmazható, mert Magyarország Csehszlovákiával szövetséges állam, és mindkét ország ugyanahhoz az ideológiai, hatalmi rendszerhez tartozik. Ezért a magyarokkal szembeni nemzetiségi politikában a fokozatos, de türelmetlenül óhajtott asszimiláció a cél. Ezt a szándékot viszont hatékonyan segíti a fennálló hatalmi, politikai rendszer. Fábry Zoltán, Csehszlovákiában élt magyar közíró 1946-ban A vádlott megszólal című művével szót emelt a csehszlovákiai magyar kisebbség jog-fosztottsága és üldöztetése ellen. Levonva a tanulságot a közelmúltból, úgy fogalmazott, hogy az egypártrendszer a fasizmus létalapja. A fasizmusnak azonban alkotóeleme az ideológiai és nemzeti türelmetlenség, a totális egyöntetűségre való törekvés is. A totális politikai rendszerek táptalajt nyújtanak más totális törekvéseknek – esetünkben a nemzetinek, így az internacionalizmusból sovinizmus lesz, a fennen hangoztatott lenini nemzetiségi politikából pedig ideológiai maszlag. De a totalitarizmusnak nem csupán a nemzeti kisebbség felszámolása a célja, hanem az uralkodó nemzet másként gondolkodó tagjait is sújtja.

Mi nyújthat védelmet a nemzeti kisebbség számára ebben a helyzetben?

Ez csaknem megválaszolhatatlan kérdés. A két világháború között működött kisebbségvédelmi rendszer megszűnt a második világháborúval. Míg az 1945 óta hozott nemzetközi szerződések rendszere nemcsak rendkívül hézagos, hanem hatástalan is, mert némely aláíró ország semmibe veszi a bennük lefektetett elveket. Tehát rendszeres nemzetközi védelemre nem lehet számítani. Ezért a nemzeti kisebbségek többé-kevésbé magukra vannak utalva. Mondhatnánk úgy is, hogy a második világháború után az európai békét alkotó győztes hatalmak kiszolgáltatták a nemzeti kisebbségeket az egyes államok jó vagy rossz szándékának. Ha a német kisebbségek háború utáni üldöztetését nem számítjuk, akkor a Magyarországgal határos országokban – főleg Romániában és Csehszlovákiában – élő magyar kisebbség szenvedett a legtöbbet az elmúlt negyven év alatt. Csoda, hogy még létezik. Az anyaország nem tud rendszeres és hathatós segítséget nyújtani. A kisebbségieknek így önmaguknak kell védekezniük, ha meg akarnak maradni. Egyénenként és csoportosan is szembe kell szállniuk a hatalom beolvasztási törekvéseivel. Természetesen csakis békés védekezésről lehet szó. A CSMKJB is ezt a célt tűzte maga elé.

Ha az államok nem nyújthatnak is támaszt – nem segíthetnek legalább társadalmi mozgalmak? Például a legnagyobb és legnemzetközibb: a békemozgalom.

Kelet-Közép-Európában csak hivatalos békemozgalom létezik; ez elsősorban hatalmi érdekeket véd, és nem a békét. Aki ettől függetlenül óhajtja kifejezni békevágyát, azt börtönbüntetés fenyegeti. Ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik a másik oldalon csak az egyik hatalmi tömb rakétái ellen tüntetnek, tiltakoznak. A rakéták telepítése elleni békemozgalmak arra a szabóra emlékeztetnek, aki egy reménytelenül foszladozó ruhát foltozgat. A fegyverkezés a második világháború utáni, rosszul megkötött békének a következménye, amely csak hozzátett az első világháború utáni békerendszer hibáihoz. Európának a keleti és nyugati térfélre való felosztása ugyanúgy ennek a rossz békének a következménye, mint pl. a csehszlovákiai magyar kisebbség elnyomása vagy az SS-20-as és a Pershing rakéták egymással való szembeállítása. A béke védelme a párbeszéd védelme, az emberi kapcsolatok és az emberi arculat védelme, a hatalmi önkény ellen való védekezés, a teljes jogú emberi élet védelme. Tehát a demokrácia védelme. A béke nem akkor kerül veszélybe, amikor kitör a fegyverkezési láz vagy a háborús veszély. Ilyenkor már régen befellegzett a békének. Béke akkor van, ha engem nem nyom el senki, és én nem nyomok el senkit. Én még nem éltem békében, pedig abban az évben születtem, amikor alkotni kezdték a második világháború utáni békét.