Könyvkiadói cenzúra Magyarországon II.

„Érlelje kilenc év...”

Ma nincsenek jelentős művek asztalfiókban – írók szájából ez a legerősebb érv a kulturális élet jelenlegi szabadságának elfogadása mellett. Maga Déry fogalmazott egyszer ilyenféleképpen egy interjúban, nem sokkal a halála előtt Való igaz, olyan művek, mint a Befejezetlen mondat[SZJ] a negyvenes, az Égető Eszter[SZJ] az ötvenes években (történetesen mindkettőnek Illés Endre bújtatta a kéziratát, illetve a korrektúráját) nem várnak a megjelenést lehetővé tevő történelmi fordulatra. Az ötvenes években a hivatalos irodalom alatt elevenen élt a másik magyar irodalom, a hallgatni kényszerült népieké, újholdasoké. Bár kevesen olvashatták, sokan tudtak Tamási Áron kész önéletrajzáról, Pilinszky verseiről, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc gyarapodó életművéről. Sőt, ennél az irodalomnál mélyebben az irodalomnak egy még titkosabb rétege is létezett: Vas István azokat a verseit, amelyekben a magyar lírában elsőként örökítette meg (már 1948-ban!) mit is érez az egykor kommunista, de még mindig (és örökre) baloldali költő a vágyott Róma helyébe épülő Bizánc láttán, úgy rejtegette idegen lakásokon, ahogy a Beszélő kéziratait kell vagy kellene rejtegetnünk a közelmúlt házkutatásai után. Ma ez a földalatti kultúra nagyrészt a szamizdat kultúrája. A szamizdat irodalmát a korlátozott szabadsággal megbékélt író nem azért nem tekinti asztalfiókba szorult irodalomnak, mert a szamizdat révén mégis megjelenik, hanem mert (erről a jelen dolgozat első részében már esett szó) nagyrészt nem tekinti irodalomnak, a szűkebb értelemben vett politikai irodalom korlátozását pedig, ha nem is helyesli, az adott körülmények között természetesnek tartja. Ehhez a felfogáshoz persze egyes íróknak némi mazochizmusra van szükségük: a saját életművükből is ki kell metszeniük a politikai írásokat. Abban a házkutatási jegyzőkönyvben, amely e sorok szerzőjének lakásán 1983. március 30-án készült, 47. és 48. sorszámmal szerepel Déry Tibor 1956-ban kelt írása: felszólalása a Petőfi-körben, illetve az írószövetségben. Asztalfiókba szorult műveknek valóban nem nevezhetjük őket, hiszen a Petőfi-köri felszólalást ezrek hallották, és tízezrek hallottak róla, de nyomtatásban, legalábbis Magyarországon, nem jelentek meg, kéziratuk pedig, mint a házkutatási lefoglalás bizonyítja, ma is corpus delictinek számíthat. Van azonban Dérynék olyan írása, amelyet feltehetőleg ő maga zárt asztalfiókba. A hatvanas évek végén keletkezett, stíluseszközeit tekintve azonban lehetne akár a fiatal Déryné is. Vendég érkezik a téli Budapestre, nem tudni honnan jött (külföldről? börtönből?), az elmúlt évtizedek eseményeire kíváncsi, új magyar regényekből szeretne tájékozódni. Elsőként egy volt osztálytársát pillantja meg, békésen ballag az utcán, nyakában rozsdás kötőtű. Aztán köpenyes alak lép a vendég mellé, óriási sirály, a hátára kapja, s felszárnyal a város fölé. Az utcákon, az emberek helyén, hüllők, csúszómászók tömege. Gyíkok falják egymást, aligátorok serege támad egy hatalmas krokodilusra. A körrepülés a hírhedt háztömb közelében ér véget, amelyet a budapestiek ma is Andrássy út 60-ként emlegetnek. A kapuban fürge nyelvű kaméleon igazítja útba az érdeklődőt: az aggok menhelyére szabad a bejárás. Az emeleten elaggott krokodilok hevernek, apróbb gyíkok szolgálják ki őket, a lusta vénségek időnként bekapnak egyet-egyet közülük. A megrendült vendég egykori törzshelyét keresi fel, a Fészek klubot. Az érkezők között ismét régi barátját veszi észre, a nyaka sértetlen. A kedélyes embertömeg a jövevényt nézi döbbenten: most az ő nyakát döfi át a rozsdás kötőtű.

Az elbeszélés jelentése a hevenyészett tartalmi ismertetésből is kiviláglik. Talán éppen ez a nyilvánvaló jelentés tette aggályossá az írót – ez idő tájt elvontabban, általánosabb érvényű mondanivalót keresve szólt a világ dolgairól. Mégsem tehette meg, hogy ne vesse papírra látomását a konszolidáció Magyarországáról, kedves Budapestjéről, amelynek lágy hó borította, meghitt utcái felett 1944, 1956 emlékképei kavarognak. Nem tudni, miért nem jelent meg az elbeszélés, nem tudni, visszautasította-e valamelyik folyóirat, vagy az író el se küldte sehová, nem tudni azt se, miért nem illesztette bele életműsorozata valamelyik kötetébe. Fokról fokra visszaszerzett írói pozícióját ezzel az egy írással aligha veszélyeztette volna – talán csak a pártfogóit nem akarta irritálni vele. Pedig szeretni valószínűleg szerette a novellát: gépelt példányait legközelebbi barátainak dedikálta. Az életmű utolsó periódusának ez a kivételesen szép darabja így hosszú ideig kéziratban marad. Halála előtt Déry úgy rendelkezett, hogy hagyatéka – fiatalkori írásai, levelezése, kiadatlan kéziratai – egyelőre nem kerülhetnek nyilvánosság elé.

Amikor Déry nyilatkozata elhangzott, már évek óta készen volt Weöres Sándor történeti drámája, A kétfejű fenevad – és nem az író szándéka szerint rejtette az asztalfiók. Létezéséről Déry is tudhatott, hiszen írókörökben sokszor beszéltek róla, s több színház – a pécsi, a kaposvári és a budapesti Thália – műsorra akarta tűzni, erre azonban felsőbb közbeavatkozás miatt végül egyik esetben sem került sor. Szövege tizennégy évvel a megírás után – talán puhatolózásképpen – először a szombathelyi Életünkben, majd fél évvel később az 1983-as könyvhéten, az író drámáinak gyűjteményes kötetében jelent meg.

Elolvasván a legendássá hallgatott művet, az ember eltöpreng, vajon mi lehetett az akadálya kiadásának majd másfél évtizeden át. A kézenfekvő válasz, tudniillik, hogy a darab szkeptikus történelemképe – a két pogány közt pusztul az ország, züllik az ember – túlságosan kézenfekvő: a múltba helyezve és az ironikus általánosítás ilyen szintjén mindezt el lehet mondani, kinek inge, hogy magára vegye? Spiró György Kőszegőkje, a bizonyíték, amely néhány évvel később hasonló történelmet láttatott, és akadály nélkül jelent meg. Igaz, Weöres színjátéka talán rossz időben készült el, az undorító nagyhatalmak közt őrlődő szánalmas kisnépek tablója 1968-ban megint napra kész aktualitás lett, és a pillanat képzelt szorításában kimondott tilalom, tudjuk, többnyire évekre szól. Ez a magyarázat, ha értelme nincs is, beilleszthető valamiféle politikai összefüggésrendszerbe. A tilalmat azonban valószínűleg bárgyúbb indoklás alapozta meg. Valakik úgy vélték, hogy a darabot egyesek – nem ők persze, hanem mások! – antiszemita kicsengésűnek fogják találni, mert zsidó főhőse, Ibrahim-Ábrahám az, aki kijátszva törököt, németet, magyart, végül kimenti önmagát és pénzét a világtörténelmi felfordulásból. Effajta sustorgások már Weöres 1953-ban írott verse, a Le Journal körül is terjedeztek. Akkor a vers híres két sora adott alkalmat rájuk: „dzsiggel egy hettita király / képe alatt Kossuth Lajosnak”; a hettita királyról hogy-hogynem, mindenki Rákosira asszociált. Mindkét példa jól mutatja, hová vezet, micsoda túlérzékenységet és miféle sértő túlóvatoskodást termel az örökös elhallgatás. A kétfejű fenevad egy soknemzetiségű országban játszódik, ráadásul olyan időben, amikor óriásbirodalmak soknemzetiségű hadseregei vonulnak rajta keresztül-kasul. Az elkülönült, de egymással folyton keveredő etnikumok meg vallási csoportok a hatalmi helyzet változásaihoz igazodva folytonosan egymás ruhájában és egymás modorában alakoskodnak – erről szól a darab. Egyesek érzékenységét sértheti, engem gyönyörűséggel tölt el, hogy a zsidó szereplők, akár Mikszáthnál, Móricznál vagy Krúdynál zsidósan viselkednek, hogy „jidliznek”, mint Szomory színpadán. Ha volna efféle kategóriának egy történelmi groteszk kapcsán bármiféle jelentése, Weöres darabját magam inkább filoszemita kicsengésűnek ítélném, hisz Ábrahám – elutasítva-kinevetve a többiek aljas, barbár vagy tragikomikus cselekvésmódozatait – az önvédelem optimumát a mások iránti emberség optimumával próbálja összekapcsolni.

Akár a történetfilozófiai mondanivalótól megriadt, akár az érzékenységre hivatkozó bornírt indoklást fogadjuk is el a tizennégy éves asztalfiókfogság magyarázatául, most, hogy a darab megjelent, joggal kérdezzük: „Mi változott?” A Szépirodalmi Könyvkiadó egyik szerkesztője tette fel így a zavarba ejtő kérdést, cinikusan semmibe véve az ünnepi hangulatot, amely Illés Endre bejelentését követte: „Kilenc év után, végre, végre a legfelső fórumon engedélyezték Szász Imre regényének (Gyertek este kilencre) megjelentetését!” Mert a tilalmazott kéziratok, ha nem sértenek kikezdhetetlen tabukat, és szerzőjük nem deklarált ellenzéki, előbb-utóbb megjelennek. S megjelenésükkor sosem tör ki a félve félt botrány, a kiadás tényét egyetlen kritika sem kárhoztatja, még élesebb bírálat sem szokásos, sőt, a kritikusok egy része ravaszkásan szellőzteti, hogy régen kész művet mutat be olvasóinak. Nádas Péter Egy családregény vége című könyve a hetvenes évek prózája kiemelkedő alkotásának számít és több kiadást is megért; 1972-ben készen volt, kiadását azonban a Magvető évről évre halogatta, s végül a Szépirodalminál jelent meg, 1977-ben. Hasonló volt a sorsa Lengyel Péter Mellékszereplők című regényének: megjelenését a Cseréptörés sikere tette lehetővé, mintegy tíz évvel a megírása után. A költő halála után az irodalomtörténet hajlamos klasszikus alkotásnak tekinteni Váci Mihály Utazás Bürokronéziában című szatirikus költeményét, holott hosszú ideig nem jelenhetett meg teljes egészében, és egyes részei kéziratban, mondhatni szamizdatként terjedtek.

Vajon akkora nagy baj ez? Nonumque prematur in annum[SZJ], tanácsolta már Horatius; az irodalompolitika csak hozzásegíti az írókat, hogy ha nem is kilenc, legalább négy évig tartsák vissza, préseljék otthon a műveiket, a jók csak érlelődnek, a gyengékért meg úgyse kár.

Nem így van! Az irodalmi termelés napi folyamatában az értékek nem úgy maradandóak, ahogy Horatius a maga – már akkor is több száz éves – görög példaképei alapján vélhette. A napról napra születő irodalomban a témák és a kifejezés! módok gyorsan devalválódnak, az időszerűtlenség még a megformálásukban jelentős művekből is kilúgozza a hívószagot, amely nélkül nincs szenzáció, nincs siker, és ezt az igazságtalanságot az irodalomtörténet sem teszi jóvá, minthogy többnyire a sikeres művek rendszerezésével foglalkozik, nem pedig a sikertelenek újrafelfedezésével, így simult bele a félig elfeledettségbe Major Ottó 1960-ban írt, de csak 1973-ban kiadott regénye, a Szerelem és halál a Kapucinus utcában, pedig valószínűleg ebben a regényben tűnt fel először az értelmiségi létnek az a rozsdatemetői képe[SZJ] (két évvel a proletár-rozsdatemető metaforájának megszületése előtt), amelyet a következő másfél-két évtized értelmisége új meg új művekben láthatott viszont, és hol lázadozva, hol legyintve hitelesnek fogadott el. Major Ottó könyve a formális indoklás szerint azért nem jelenhetett meg, mert kulcsregény volt, a regényben alig elrajzolt történet a Magvető Könyvkiadó szerkesztőségében zajlott le 1958-59-ben, szereplőit pedig mindenki könnyűszerrel azonosíthatta, aki némileg ismerős volt az irodalmi-kiadói világban. De persze más kulcsregények megjelenhettek, és Majoré kulcsregény maradt 1973-ban is, csak akkorra már senki sem kapta fel a fejét a regény tanulságát összefoglaló mondatokra. Lehetséges-e tragédia a szocializmusban – kérdezi a regény rezonőrje. Nem lehetséges. Mert tragédiához jellemek kívántatnak. Gyémánt jellemek és mindent elsodró erejű szenvedélyek.”

Nyilvánvalóan ez a késleltetés gyakorlatának talán nem is mindig tudatosított célja: elkerülni a meghökkentést, a szenzációt, a felismerést, általánosabban azt, hogy az olvasók – meg a felettes cenzorok – odafigyeljenek. A késleltető cenzúra nem Horatiustól tanult, legkevésbé sem tőle, bármilyen gyakori vacsoravendége volt is a nagy latin Maecenasnak, hanem az első világháborús levélcenzúrától. A katonai cenzúrahivatal, ha nem bírt megküzdeni a frontról érkező levéltömeggel, egyszerűen visszatartotta a leveleket egy-két hétig: közben, gondolták, úgyis elavul a veszélyes információ. Persze, az összeomlás híre így is megérkezett, és csak kitört a forradalom.

Megesik persze, hogy a tetszhalálból feléledő könyvből előszisszen az egykori feszültség. A késve megjelenő művek sorában valószínűleg Hernádi Gyula Kiáltás és kiáltás című regénye a csúcstartó. Első kiadása 1981-ben jelent meg a Rakéta regénytárban, szinte észrevétlenül: Hubay Miklós a Népszabadság 1983 decemberében rendezett irodalompolitikai kerekasztal-konferenciáján az ugyancsak jelenlevő szerző új műveként dicsérte a második kiadást, amely akkoriban került a könyvesboltokba. Valójában a regény 1961-ben íródott, Az ég bútorai volt a címe. A rövid, egyszálú történet az ötvenes években játszódik. Egy hadifogságból hazatért férfi meg egy asszony egymásba szeret. Az asszonynak azonban egy ÁVH-s százados a szeretője, az szerzett neki lakást, féltékeny rá. A szerelmesek néhány boldog napot töltenek vidéken, a százados azonban néhány barátjával utánuk megy, az asszonyt visszakényszerítik Pestre, a férfit megverik. Aztán, már Pesten, újból megverik, és megint egyszer: harmadszorra olyan súlyosan, hogy gyógyíthatatlan idiótaként szállítják elmegyógyintézetbe.

Az ötvenes évekről az irodalom az elmúlt két évtizedben sokféle képet festett, hol árnyaltat, hol szépítgetőt; az újkeletű nosztalgiahullám a felszínre kavarta, és pikáns aromaként olvasztotta magába a Rákosi-kor rémtörténeteit is. 1961-ben azonban még korántsem számított legyűrt múltnak, ami az előző évtizedben történt, eleven tegnap volt, sőt maga a jelen, hiszen az ÁVH, változott néven, a régi hatalmában tündökölt, és a korlátozatlan erőszak a forradalom megtorlásának ürügyén ismét kénye-kedve szerint büntette az egyes embert meg a társadalmat. Regényével Hernádi annyi tabut sértett egyszerre, történetét annyira nem próbálta mellékszálakkal oldani, kiegyenlítő befejezéssel elfogadhatóvá szelídíteni, hogy megjelentetése akkor húsz év távlatából is képtelenségnek tűnik. Még a kézirat benyújtása sem volt kockázatmentes. A regényt mind a Szépirodalmi Könyvkiadó, mind a Magvető – úgy hírlett – feljelentésnek is beillő levélben utasította vissza. A szerkesztőségek nyilván fedezni akarták magukat: nem tudhatták, nem válik-e a kézirat egykettőre bűnjellé, hiszen a hatvanas évek első felében efféle történeteknek akár a társaságbeli elbeszéléséért is indítottak izgatási eljárást. A regényt kevesen ismerték, de sokan tudtak róla, és még többen hallották, miképpen olvasott be az író műve védelmében Aczélnak, Kardos Györgynek. A mendemondák valóságos legendakörré rendeződtek, a legendát csak táplálta, hogy a hivatalos irodalompolitika Hernádit hol egzisztencialistának, hol neokatolikusnak, mindenekelőtt azonban „a huszadik századi polgári irodalom” (Irodalmi Lexikon, 1963) követőjének tekintette, akiből csupán Nyugaton próbálnak jelentős írót kreálni.

A Kiáltás és kiáltás szövegén az eleven élmény feszültségét érzi – legalábbis az, aki még maga is érzékelte a kor atmoszféráját. Itt még mintha az élmény maga teremtené a formát, mintha kifejezésének egyetlen lehetséges módszere volna a szaggatott képekbe, elvont hasonlatokba tördelt fiziológiai valóság felidézése: a légritka téré, amelyben elkülönült koppanás minden mozdulat, az érzetekre bomló történelemé. A hadifogság itt egymáshoz préselődő testek tömege, csatakos ruhák, szagok, érdes kőfelületek. Az ötvenes évek világát csak néhány felirat jelzi, egy-egy futó beszélgetés. De mindenkire üvegbura nehezül, mindenkit magába szorít a kibeszélhetetlen múlt és a félelemmel teli jelen levegőtlen prése – ezért olyan elemi erejű minden találkozás: az egymásra boruló testek az egész világ elől rejtőznek egymásba. A féltékeny ávós lesújtó gumibotjával pedig a féltékeny hatalom bünteti a különlétbe zárkózó kreatúrát, mert ami kívüle létezik, ellene van. A fizikai tapasztalattá egyszerűsödő történelmi tapasztalatot, Hernádi és Jancsó Miklós közös tapasztalatát, a nagy Jancsó-filmek – mindenekelőtt a Csendes kiáltás, amelyet a Hernádi-regény új címével is idéz – maradó érvényű képsorokba menekítve továbbították az utókornak. Magának a regénynek ma aligha lehet olyasféle hatása, mint húsz éve lett volna. Az elfeledett legendát az új cím végképp elfedi, és a fiatalabb olvasók, félő, úgy vélik: egy új darabbal gyarapodott csupán az ötvenes évekről szóló regények könyvsora. Az azonban a szkeptikus érdeklődőnek is feltűnik, hogy kivételesen jó Hernádi könyvet tart a kezében. Lehetséges, hogy az író legjobb könyvét.

Az önmagával való bizonytalan azonosság balvégzete más Hernádi-műveket is sújtott. A Száraz barokk című novelláskötetet – akár Csurka Vorosilov út 70. című műve (lásd a jelen írás első részét) – eredetileg regény volt, de csak novellákká, filmvázlatokká tördelve jelenhetett meg. Nem politikai, hanem „erkölcsi” okból: a regény eredeti kerete ugyanis két pár közös szerelmi együttléte. A történeteknek, amelyeket a szereplők egymásnak mondtak el, a filmeknek, amelyeket együtt láttak, áttekinthető funkciója volt a négy ember együttesének változó viszonylatrendszerében. Önállósulva az elbeszéléseknek nemcsak a regénybeli funkciója veszett el, de értelmezhetősége is csorbult. Az író számára viszont ez a kényszerű, egyszeri engedmény talán már akkor, 1967 táján, feloldozást jelentett arra a lazább, tektonikátlan szerkesztési módra, amely újabb regényei némelyikét jellemzi.

A „fiction” kategóriájába tartozó, hagyományos szépirodalmi műveknek mindig megmarad az esélyük, hogy előkerülnek az asztalfiókból, hogy feltámadnak, Non-fiction műveket – egy szociográfiát például – tíz év késéssel az író legfeljebb történelmi dokumentumként adhat közre. A nyilvánosság számára így valószínűleg örökre elveszett Vekerdi László egyik könyve, pedig megírása idején, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a témája is egészen újszerű volt: Vekerdi a tudományos kutatásról, a tudományos intézetek működéséről írt szociográfiát. A kézirat kiadását a Magyarország felfedezése sorozat szerkesztőbizottsága – hiába érvelt mellette Hegedűs András – nem merte vállalni. (A példa beszédesen jelzi a tudományirányítás halalmi súlyát. Szabolcs-Szatmár megye pártapparátusának nem sikerült megakadályoznia Végh Antal nyírségi szociográfiájának kiadását; tiltakozásával csak annyit ért el, hogy a könyv nem „Magyarország Szicíliája”, hanem Erdőháton, Nyíren címmel jelent meg.)

Könyvben már aligha fog megjelenni Bognár Szabolcs Törvényes csövesek című szociográfiai riportja – igaz, a funkcióját így is teljesítette. Az állami gondozottakat tizennyolcadik életévük betöltésekor ki kell jelenteni az intézetből, ahol addig laktak – így írta elő az 1983 nyaráig érvényes rendelet; minthogy nem volt hová bejelentkezniük, személyi igazolványukban nem szerepelt állandó lakhely. Riportjában a jogász-szerző a rendelet gyakorlati következményeit mutatta be; írása a Kritika 1982/6. számában jelent meg, és belekerült a Kossuth Könyvkiadó Írószemmel című szociográfiai gyűjteményébe, amely évről évre a könyvhéten jelenik meg. Belekerült – és mégsem volt benne. A cenzúra krónikása többnyire csak történelmi korszakváltások után mutathat fel állításai támogatására dokumentumokat – a jelenkorról a folklórgyűjtő módszereivel kell összeszednie anyagát. A Törvényes csövesek sorsáról – kivételesen – sajtóközlemények tanúskodnak. A kritikusok ugyanis – minthogy a könyvheti könyvekről rövid idő alatt kell írni – az írószemmel 1982 korrektúra-példányait kapták kézhez, és Bognár Szabolcs írását, amely a kész könyvből hiányzott, hárman is megdicsérték közülük (Könyvvilág, 1983. május, Magyar Hírlap, 1983. V. 28., Rádió, Kritikusok fóruma, 1983. VI. 4.). Ekkor a könyv terjedelme még 336 oldal volt, megjelenésekor csupán 331. Ilyen változtatást a kiadó magától nem határoz el, hiszen az utolsó pillanatban módosíttatni kell az egész könyv lapszámozását. A kihagyás jelzi: olyan erő lépett közbe, amely arra késztette a párt kiadóját, hogy vállalja a nyomdával való hadakozást, a rendszeresen megjelenő ünnepi kiadvány elcsúszásának a kockázatát. S ez az erő – valószínűleg – nem a kiadó felettes szerve, az MSZMP KB volt. A rendeletet ugyanis – és úgy hírlett, éppen a pártközpont illetékeseinek közbelépésére – soron kívül módosították: ma az állami gondozottaknak az marad az állandó lakcíme, ahonnan állami gondozásba vették őket. A kritika igazmondó tévedését legrészletesebben a Magyar Hírlap (1983. VI. 11.), rövidebben a másik két orgánum is korrigálta: a közlemények figyelmes olvasója, mint egy felcsapódó cirklin, rendes élettevékenységei közepette figyelhette meg az elaggott, ám továbbra is aktívan működő cenzúrát.

Bizony, továbbra is aktívan! Hisz erőt is alig kell kifejtenie, hogy olyan könyvek kiadása, amelyek valamilyen bővülő ismeretanyagról nyújtanának tájékoztatást, vagy valamilyen aktualitáshoz kötődnek, teljesen értelmetlenné váljék. Egy kézirat elkészültétől a könyv megjelenéséig, ha minden körülmény kedvező, másfél év telik el. A döntés halogatása a sokszorosára nyújthatja ezt az amúgy is hihetetlenül hosszú időt. Ezekben a percekben is avulnak el kéziratok – megjelenésük késedelmét vagy elmaradását esetleg évek múlva fogja regisztrálni a jövendő cenzúratörténész. Ma még talán emlékeznek néhányan az Új Forrásban indult vitára, amelyet Szilágyi Ákos 1979-ben közölt tanulmánya váltott ki a nemzetközpontú értéktudatról. A vitaanyag, más cikkekkel kibővítve, a Vélemények, viták sorozatban jelent volna meg a Kossuth Könyvkiadónál, a kötetet Kulin Ferenc szerkesztette. A kiadó kezdetben egy-egy mondatot kifogásolt, egy utalást az 1968-as csehszlovákiai intervencióra, később egész cikkeket, végül, egy év és több tárgyalás után, úgy ítélte, hogy a vita témája egyelőre túlságosan aktuális ahhoz, hogy egy aktuális vitákat bemutató sorozatban éppen most jelenjék meg. A probléma szerencsére örökzöld, így a kifogás tíz év múlva épp olyan aktuális lesz, mint ma, ahogy persze a kötet megjelenése is.

1980 tavaszán a Fiatal Művészek Klubja háromnapos konferenciát rendezett a hetvenes évek kultúrájáról. A klub vezetősége már a meghívót, illetve a meghívandók listáját is cenzúrázta; Bence György, Kenedi János és Kis János nem kaphattak meghívót a vitára, amelyet az ő esetleges megjelenésüktől tartva minősítettek zártkörűvé. A szimpozion egyik szervezője később javasolta, jelenjen meg a vita anyaga a JAK-füzetekben, a József Attila Kör akkoriban engedélyezett kiadványsorozatában. A sorozat kiadója, a Magvető elfogadta a tervezetet, és a szerződés alapján a szerkesztők le is adták a tizenkét ívnyi kéziratot. 1983 tavaszán – a konferencia óta már három év telt el! – Kardos György közölte a JAK-füzetek szerkesztőbizottságával, hogy a kötet Könczöl Csaba, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós és Vajda Mihály hozzászólása miatt nem jelenhet meg. A felsoroltak kihagyása árán megjelenhet-e, érdeklődtek a JAK-osok. Ezek nélkül – válaszolta Kardos György, és felelete jó minőségérzékre vall – semmi értelme a kiadásnak.

A szerkesztők nem vihetik máshová a kéziratot, még ha érdekelne is más kiadót a feledésbe merülő vita. A szerződéskötéssel a szerzők négy évre a kiadóra bízzák a kéziratukat, s négy év alatt a kiadónak a mű ismételt kiadására éppúgy joga van, mint a ki nem adására. (Az utóbbi esetben a kiadó a teljes honorárium kifizetésére is csak a négy év elteltével kötelezhető.) A szerződés tudatosan alkalmazott eszköze lehet egy kézirat elsüllyesztésének. Vas Zoltán, miután emlékiratai egyik példányát külföldön letétbe helyezte,[SZJ] a másik példánnyal látványosan lebukott a határon, majd elfogadta a Magvető kiadási ajánlatát. Mindkét fél tudta, hogy a szerződés meg az ezúttal nyomban kifizetett jelentős összegű honorárium annak a biztosítéka, hogy a külföldön is érdeklődéssel várt memoár kint – egyszerűen szerzői jogi okokból – ne jelenhessék meg, itthon pedig a kiadói asztalfiókban várja ki az érlelő kilenc évet.

Némely kéziratot bizony nem is az író, hanem a kiadó asztalfiókja rejt el akár az író szeme elől is. Rettentő hibát követ el a kézirat tulajdonosa, ha nem tart magánál egy gondosan javított másodpéldányt, és nem jelöli rajta a szerkesztés során, a beleegyezésével létrejött módosításokat. A nyomdai példányokat ugyanis a kiadó dokumentumként évekig őrzi, és ha akarja, akkor is így tesz, ha az elfogadott mű valamilyen okból mégsem jelenik meg. A Magvetőnél például a bizonytalan ügyek formálisan amúgy sem zárulnak le: a megszerkesztett kéziratot előírásszerűén beviszik Kardos György dolgozószobájába, némelyik aztán nem is kerül elő, amíg az író reklamálni nem kezdi a korrektúrát. Ilyenkor meglepő válaszokra számíthat. Közlik vele például, hogy még nem döntöttek a kiadásról, holott fél évvel korábban befejeződött a szerkesztés, sőt, a honorárium esedékes részletét is kifizették. Többnyire azonban semmiféle választ nem kap, műve benyújtott példányairól pedig örökre lemondhat. Hajnóczy Péterrel írói pályája kezdetén nem ez történt: Kardos György kivételesen éles hangú, majdnem dühödt levele kíséretében váratlanul visszakapta első könyve[SZJ] elfogadott, megszerkesztett kéziratát. Az író sikere homályba borította a kínos affér emlékét, a Magvető igazgatója felajánlotta, hogy kiadja Hajnóczy első általános feltűnést keltő művét, az elmeszociális gondozókról írt szociográfiáját, több száz oldalnyi dokumentációjával együtt. A kötet leadása óta évek teltek el, végleges döntés azonban nem született, sőt az író halála után özvegye még azt sem tudta elérni, hogy néhány napra visszakaphassa a kéziratot, összehasonlítandó az otthon őrzött – s talán hiányos – másodpéldánnyal. A még kezdő, láncát szaggató szerző ilyenkor új meg új levelet ír, telefonoz, és nem érti, miért nem kap választ, miképpen lehet Kardos György hónapokon át házon kívül, így hát panaszt tesz, protekciót keres, a jogrendben bízik vagy a magasabb igazságszolgáltatásban. Aztán lassan belátja, nincs hová fordulnia. Legjobb, ha lemond a válaszról, és másutt próbál szerencsét a kéziratával – ha van másodpéldánya. Olyan lelki és testi rugalmassággal ugyanis kevesen rendelkeznek, mint Eörsi István, aki reggel héttől várta a kiadó folyosóján Kardos Györgyöt, és sikerült szóra bírnia, mielőtt eltűnhetett volna titkárnőinek áttörhetetlen fala mögött.

A megjelenés késleltetése különös konszenzust hozhat létre a kiadó és az író között – egy idő után már az író sem kívánja elfekvő könyve megjelenését. Nem feltétlenül azért, mert a mű tárgyi értelemben vesztette el az aktualitását: esszék, a „fiction” hagyományos kategóriájában tartozó művek nem kötődnek a szociográfiák, dokumentumkönyvek módjára a tárgyi időszerűséghez. Csak éppen az írójuk érzi időszerűtlennek őket: túllépett rajtuk, más foglalkoztatja, megváltoztak a nézetei, vagy éppen a mű körül kialakult legenda és az olvasható könyv disszonanciája feszélyezi. A Lukács-iskola időközben külföldre kényszerült vagy a hazai szamizdatban publikáló szerzői például aligha egyeznének bele, hogy a tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt összeállított tanulmányköteteik hirtelenjében megjelenjenek anélkül, hogy kommentárt fűznének hozzájuk. A hatvanas évek közepétől a kultúra pártirányítása jelentős szerepet szánt a reformra készülő ország szellemi életében Lukács 1956 óta hallgatásra ítélt tanítványainak. A filozófus párttagságának megújítása után tanítványai is sorra visszanyerték tudományos pozíciójukat, az ifjabb generációhoz tartozók pedig kutatói és szerkesztői állásokat kaptak. Az 1968-at követő években kiderült, hogy a lukácsisták legjobbjainak tiltakozása a csehszlovákiai intervenció ellen nem egyszeri gesztus volt csupán, írásaik elárulták, hogy a marxizmus megújítása révén nem a hivatalos ideológiát kívánják korszerűbb munícióval ellátni, és a reformon – amelynek ez idő tájt éppen lefékezése kezdődött el – nem csupán a vállalatirányítás hatékonyabb módszerét értik. Az utak elválására a hatalom spatreflexszel válaszolt: egyes funkcionáriusok azt remélték, hogy a nonkonformista Lukács-tanítványokat is sikerül bevonni a „harácsolókat” támadó és némi proletárdemagógiával fűszerezett reformellenes kampányba (amelyhez szánalmas naivitással több jeles szépíró is csatlakozott), mások féltek, hogy tanítványai sérelme Lukácsot olyan éles megnyilatkozásra késztetheti, hogy tervezett szentté avatása hosszabb időre lehetetlenné válik, így az egyetemről frissen kikerülő legfiatalabb lukácsisták voltaképpen már az utószezonban, 1968 és 1970 között jutottak állásba, az idősebbek pedig 1970-ben adták le – szerződéseiknek megfelelően – tanulmányaik gyűjteményét –főként a Magvetőnek. Hanem Lukács halála után hamar megváltozott a helyzet. Két év múlva, 1973-ban párthatározat ítélte el a nonkonformista Lukács-tanítványokat, s a határozatban felsoroltak meg a velük szolidaritást vállalók írásainak kiadásáról többé szó sem lehetett. Fehér Ferenc Magatartások című kötetének már a kinyomtatott íveit semmisítették meg, Vajda Mihály Változó evidenciák című könyvének megszerkesztett kézirata örökös fogságra vettetett a Magvető irattárában, Márkus György tanulmányainak Tudásunk fundamentuma című gyűjteménye pedig valószínűleg még a szerkesztés stádiumáig sem jutott el. Az elmúlt tizenkét év alatt a lukácsisták revideálták a marxizmushoz való viszonyukat: a marxizmus reneszánszának reményében fogant írásaikat ma valószínűleg akkor sem adnák közre, ha a kiadó lehetőséget kínálna rá. A hatvanas évek szellemi életének színképéből azonban épp a legélénkebb színek hiányoznak így.

A szellem napvilága – jól tudjuk – sehol sem ragyog minden ház ablakán. Arra azonban kevés példa akad a mai világban, hogy hatósági döntés szabályozza, melyik ablakon mennyi napvilág ragyoghat. Ilyenfajta diszkrimináció még a latin-amerikai diktatúrákban sem létezik. A szellemi kasztrendszer manapság a szovjet típusú társadalmak specifikuma.

A kizárólag az uralkodó osztály köreiben fogyasztható szellemi termékeket a Magyar Szocialista Munkáspárt kiadója, a Kossuth nevét viselő könyvkiadó gondozza. Egyes kiadványai nem kerülnek ugyan könyvárusi forgalomba, de a kiadó saját terjesztési hálózata révén, azaz a pártszervezeteken belül működő könyvbizományosoknál megvásárolhatók. Más kiadványok csak néhány száz, számozott példányban jelennek meg, nincs áruk, és elvben csak a vezetés felsőbb régiójához tartozóknak kerülhetnek a kezébe. Gyakorlatilag persze ennél jóval szélesebb körben meg lehet szerezni őket (hisz a kiváltságos osztály tagjainak többsége nem az olvasási kiváltságával reprezentál), de többnyire könnyebb hozzájutni egy-egy mű eredeti kiadásához, sőt olykor még a Nyugaton megjelent magyar nyelvű kiadáshoz is, mint a zárt sorozat számolt példányaihoz. Végül – információs célra – számtalan hevenyészett fordítás, részletes tartalmi ismertetés készül a legkülönbözőbb könyvekből az egyes tudományos intézetek, minisztériumok és pártintézmények megbízása alapján.

A Kossuth Kiadó jóvoltából – mintegy az olvasóközönség háta mögött – fontos kiadványok jelennek meg magyarul. Három kötetben adták ki például Churchill emlékiratait. Megjelent Marcuse sokat szidalmazott könyve is, Az egydimenziós ember. Bő válogatás látott napvilágot André Gorznak, az olasz Mani festő csoport tagjainak tanulmányaiból, Kissinger cikkeiből és beszédeiből. A Kínai Kommunista Párt története című kötet fordítás oroszból: egy ugyancsak zárt terjesztésű szovjet kiadvány átvétele. Megjelent a tizenöt évvel ezelőtti diákmozgalmak két bibliája: Regis Debray Bolíviai naplója és Che Guevara Naplója. Az utóbbit eredetileg a Magvető adta volna ki, a köteten rajta is van a kiadó emblémája, azaz már készen volt, amikor kiderült, hogy mégsem való az olvasó nép kezébe, elegendő, ha a Kossuth zárt terjesztésű sorozatának olvasóihoz jut el. Tíz évvel később, 1983-ban a magyarított Guevara-napló – Tabák András fordítása – mégis százezrek olvasmánya lett szövegének zöme beleolvadt Moldova György A napló című Guevara-regényébe.

Olykor, ritkábban, magyar szerzők művei is zárt terjesztésre ítéltetnek. Csak beavatottak olvashattak az 1968-as mechanizmusreform előkészítése során keletkezett tanulmányokat a hatvanas évek életszínvonaláról. Huszár Tibor interjúsorozata[SZJ] külföldön élő magyar politikusokkal egy évvel zárt terjesztésű kiadása után, 1983 karácsonyától nyilvános kiadásban is olvasható. Budapesten mindössze száz példányban jelent meg Lengyel József Szembesítés című regénye.[SZJ] A történet hőse, emigráns magyar kommunista, miután elhagyhatja a szibériai lágert, ahol addig raboskodott, illegálisan Moszkvába utazik, hogy a magyar követség segítségével visszatérhessen felszabadult hazájába. A követ helyettese, akit egykor ő szervezett be a mozgalomba, hiába próbál segíteni: igyekezete megtörik a különböző hatóságok arctalan ellenállásán. A korlátozott példányszámú kiadványokat a nagy könyvtárak zárolt anyagként kezelik, közönséges olvasó nem kaphatja kézbe őket. A Lengyel József-regény egy-egy példánya úgy látszik mégis kijutott külföldre, mert az 1972-es magyar kiadás után 1973-ban angolul, 1975-ben franciául is megjelent.

A cenzúra szigorodását – a könyvek betiltását, zárt anyagként kezelését, a kéziratok elfektetését – még tetézheti a kritikáé. A művek, tudjuk, hirdethetnek „vitatható” eszményeket; a kritika tiszte, hogy pártos bírálattal illesse őket. Feladatát a hivatal sugallta kritika az ősidőkben odaadóan, később szolidan, a közelmúltban mindinkább ímmel-ámmal teljesítette. Áttekinthető értékszempontokat azonban sosem érvényesített – ahogy a cenzúrának sem voltak sosem követhető normái. Működését az jellemezte, hogy minden újnak ellenállt egy darabig, majd mintegy megfeledkezett elvi érveiről, amelyekkel álláspontját alátámasztotta, és a tegnapi újat próbálta normává kodifikálni. A magyar irodalom kritikai fogadtatása az elmúlt negyedszázadban spatreflexek krónikája. A felbukkanó izgalmasabb tehetségeket a kezdeti pátyolgatás után, éppen amikor első érett művüket közreadták, kemény kritikai támadás érte, aztán eltelt egy-két év, a megbírált mű újra megjelent, aztán mintha mi sem történt volna, egyszerre kiderült róla, hogy kiemelkedő alkotás, az előző évtized reprezentatív regénye, verskötete, novellája. A művész pedig, aki így hirtelen a nagyok közé kerül, annál többet engedhet meg magának, minél durvábban hajszolták korábban.

Az engedelmek korába lépő művész, ha nem vigyáz magára, egykettőre úgy kezd viselkedni, mint egy monopolhelyzetű nagyvállalat fütyülhet a termékei minőségére, a piacra, a gazdaságosságra, csak a minisztériummal kell jóba lennie, és mindig kicsikarhat újabb meg újabb hiteleket. A befutott és futtatott művészt sem korlátozza semmi. A kritikának, mely tépte és cibálta, majd behódolt, semmi hitele nincs. Jövedelmét a piac – a közönség igénye – nem befolyásolja: a raktárban tornyosuló könyvhalmok nem állják útját az újabb kiadásoknak. Az irodalmi közvélemény, amely a nehéz időkben szolidáris volt vele, elfordult ez fájdalmas dolog, de nyilvánvalóan árulás, ellenzéki irigység és ellenzéki sznobizmus. A hatalommal rendelkezők viszont, akik egykor az ütéseket számlálták, mosolyogva nyújtják a kezüket mosolyuk vajon nem a mű győzelmét bizonyítja-e?

Külső kontrollja nem maradt az értékeknek – a művésznek a belső minőségérzékét kell megőriznie. Sokan meg is őrizték, meg is őrzik. Érdekes módon leginkább azok, akiknek az írói pályája 1945 előtt indult, meg azok, akiké a hatvanas évek közepénél később. A hideg-meleg váltókezelés okozta korrózió főképp a középnemzedéket támadta meg.

A különös jelenségnek két oka lehet: egy emberi meg egy irodalmi. Az elsőt, általánosítva, könnyű leírni. A cenzúra meg a kritika az ötvenes években, a hatvanas évek elején indulókat gyötörte meg a legkeményebben. Éveken át nem lehettek biztosak benne, hogy a következő könyvük is megjelenhet, és ha a kritika támadta őket, joggal tartottak tőle, hogy a támadás írói kivégzésüket jelenti. Persze később már eltúlozták a veszélyt. Egy Népszabadság-kritika már a hatvanas években sem jelentette azt, amit egy Révai-cikk tíz évvel korábban: egy-egy Rényi-féle bírálatra több eleganciával legyinthettek volna. De a korábbi tapasztalataik beléjük plántálták a szorongást, s végül, amikor nem kellett már szoronganiuk, úgy érezték, hálával tartoznak a hatalomnak.

Az irodalmi magyarázat inkább csak feltételezés. Kézenfekvő azonban, hogy azok az írók, akik gyerekként vagy egészen fiatalon földrengésszerű történelmi, politikai változásokat éltek át, elsősorban ezekről gyűjtöttek magukba mondanivalót. Márpedig ez az élményhármas – 1945-ötvenes évek-1956 – bármennyire elementáris volt is, az átélők számára meglepően hamar kimerült. (Vagy talán éppen azért, mert túlságosan elementáris volt ahhoz, hogy ábrázolása ne rendeződjék nagy történelmi tablókba, vagy ne táguljon általános jelképekké.) A nagy élmények romantikus ábrázolása néhány maradandó művet teremtett – irodalomban, filmben, képzőművészetben egyaránt. Aztán maradt a romantikus gesztus már tartalom nélkül. A művész pedig, ha túlélte nagy korszakát, és nem formálta öngyilkossággal (öngyilkos életmóddal) az életét is romantikus tablóvá, vagy a jelen valóságát stilizálta – krimidíszletekkel például – romantikus megközelítésmódhoz: A forradalmat, Az atomhalált. Gyötrelmes önfegyelemmel persze le lehet bontani a romantikus szemléletmódot, a hatalommal való békekötés azonban a kényelmesebb megoldásnak kedvez. A kultúrairányítás lehetővé teszi a megbékélőknek, hogy szinte termék nélkül is fenntartsák a produkció látszatát: filmeket rendezzenek, amelyek semmiről sem szólnak, regényeket adjanak ki, amelyek csalidobozként csupán régi novellákat rejtenek. A rossz lelkiismeretű cenzúra a régebbi mellőzésért vagy a jelenleg is elfektetett művéért különleges adományokkal próbálja kárpótolni a művészt: ál-művek, egybegyűjtött szösszenetek, kézzel írt díszalbumok kiadásával. És az így megjutalmazott esetleg azt hiszi, a juttatásokért lojalitással tartozik a hatalomnak.

Holott az a művész, aki megőrizte saját minőségigényét, semmivel se tartozik. A juttatásokra ugyanis materiálisan a művésznek, morálisan azonban a hatalomnak van szüksége: a maga rangját igazolja velük. Ezért a jogos adóért a művész csak azzal tartozik, amivel önmagának is: produkciója felmutatásával. Mihelyt észreveszi, hogy a juttatások fejében korlátozni akarják a szuverenitását – akár a munkájába akarnak beleszólni, akár azt próbálják megakadályozni, hogy aláírjon egy jogsértés elleni tiltakozást, amelyet egyébként aláírna – nemcsak el kell, érdemes is elhárítania a juttatást. A kultúrairányítók ugyanis inkább lenyelik (elfelejtik, megszokják?) az ellenállást, csak ne kerüljön sor nyílt konfliktusra. Igazán kegyetlenül csak azzal bánnak, aki kezdettől fogva, zúgolódás nélkül szolgálja őket.

„Én Uram, légy én szerkesztőm...”

Mindaz, amiről eddig szó esett – értékes kéziratok visszautasítása vagy késleltetett kiadása, kész könyvek betiltása vagy zárt terjesztése – kivételes aktus, a cenzúra nyílt, ünnepi fellépése. Az irodalom felett gyakorolt pártfogó felügyelet a szerkesztőségek mindennapi munkájában ölt formát.

A könyvkiadás lényegében máig változatlan struktúráját 1950-ben hoztak létre. Ekkor szervezték át az 1948-ban államosított könyvkiadó vállalatokat, határozták meg szovjet mintára a profiljukat, és helyezték valamennyit miniszteriális felügyelet alá. Ahogy az iparban a martinász, a mezőgazdaságban a traktoros, a kultúrában a lektor és a dramaturg lett a munka romantikus kulcsfigurája, de az előbbiekkel szemben az utóbbi kettőt a beavatottság titokzatos burka is körülvette: a kultúrairányítás elgondolása szerint a lektornak és a dramaturgnak kellett a szakma nyelvére fordítania, majd gyakorlati tiltások és tanácsok formájában az ideológiailag természetüknél fogva bizonytalankodó művészek felé közvetítenie a párt akaratát. (Ezt a romantikus-misztikus szerepet jelenítette meg – már nem kevés iróniával – Csernus Tibor Három lektor című képén, amelynek figurái, a kultúra gondoktól gyötört

munkásaiként sejtelmesen vöröslőitek az 1955-ös Országos Képzőművészeti Kiállítás dagadó izmú aratói és azbesztpáncélba öltöztetett olvasztárai között.)

A kultúrairányítás elképzelései azonban már kezdetben sem valósultak meg hiánytalanul. Hiszen eleve ellentétes igényeket foglaltak magukba. Az utasítások lefordítása a szakma nyelvére jó irodalmi szakembereket követelt (s a pálya mesterségesen megnövelt presztízse meg az egyéb lehetőségek szűkös volta a legjobb szakembereket terelte a kiadók felé), az utasítások végrehajtásához viszont hithű bürokratákra volt szükség. A kétféle érték – bár nem eleve zárja ki egymást – ritkán egyesül egyetlen emberben. Ehelyett inkább a kétféle típus – az irodalmi szakember meg a kultúrfunkcionárius – találkozott s méregette egymást gyanakodva a szerkesztőségekben, s a kiadók egyszerre váltak a bejegyzett írók fegyelmezésének gyakorlóterévé meg a számon kívül maradtak enyhületet nyújtó oázisává.

A hőskor multával a lektorok még kevésbé funkcionáltak az irodalomirányítás csapattisztjeiként. Az olvadás idején a kiadókon belül is szembekerültek az ortodoxok és a revizionisták. A minisztériumi irányítású kiadók merevségét megtörendő hozta létre az írószövetség a saját kiadóját, a Magvetőt; s valóban, ez az 1955-ben alakult fiatal vállalat kezdte meg az elhallgattatott írók rendszeres kiadását. Az októberelő hangulatának tartósan a többi kiadó sem állhatott ellen; a kiadói szerkesztőségekben 1956 nyarán és őszén készültek a forradalmi év emlékezetes kötetei, melyek aztán (mint már volt róla szó) az 1957-es vákuumban jelentek meg – vagy tűntek el. Irodalompolitikái szerepet a könyvkiadói szerkesztők még egyszer és utoljára a hatvanas évek derekán játszottak. Ekkor egy pillanatra egymásra találtak irodalmi szakemberek és jó szándékú reformkommunisták, és a felsőbb szintű kultúrairányítás ómódi mammogásával szemben együttesen képviselték a többágú fejlődés, a határoltan kritikus valóságábrázolás érdekeit.

A nemzeti konszenzus rendszerében – s az ebben a vonatkozásban idestova két évtizedet jelent – az irodalomirányítás a szerkesztői szobákból felköltözött a magasabb vezetés régióiba, ahol nem ideológiai tanácsokat, hanem rangot és pénzt osztanak. Itt alakul ki a hivatalos protokoll meg az irodalmi élet belső értékrendje udvarias egyeztetéséből az a közmegegyezés, amely mind az irodalompolitika, mind az irodalmi élet hangadói számára elfogadhatóan rangsorolja az írókat, és amelynek alapján eldől, kinek jelenjen meg életműsorozata, kinek hány kiadásban egy-egy műve, ki hányszor szerepeljen a tévében, és milyen hangvételű legyen az új művének a fogadtatása. Törést ez a harmónia csak ritkán szenved; de azért az utóbbi időben egyre gyakrabban. Mert a hetvenes évek írói között mind többen vannak, akiket nem érdekel ez az udvarias irodalmi közmegegyezés: a nagy öregek és a közép-öregek egyezkedése. Petri Györgyé pedig szélső eset: az irodalmi közvélemény rendkívül jelentős költőként tartja számon, a hivatalos nyilvánosság viszont képtelen befogadni.

Ebben a felsőbb szintű érdekegyeztetésben a könyvkiadói szerkesztőknek nincs semmiféle szerepük. Még azt sem várják el tőlük, sőt gyakorlatilag lehetőségük sincs rá, hogy a felsőbb vezetés szellemében, de önállóan támogassanak vagy tűrjenek (ha még emlékszik valaki ezekre a kategóriákra). Lektorként, azaz a kiadásra benyújtott kéziratok meg a külföldi, illetve régebben megjelent magyar művek bírálóiként a kiadói szerkesztők mindenekelőtt irodalmárok, ha muszáj, cenzorok, de semmiképpen sem irodalomirányítók. Cenzorok a szó hagyományos értelmében: azt kell észrevenniük, amit feletteseik szerint nem lehet megjelentetni.

Jelentésében a lektornak – ez munkaköri kötelessége – figyelmeztetnie kell a kiadó vezetőit és a majdani szerkesztőt (aki sokszor ő maga lesz) a kihúzandó mondatokra, kihagyandó versekre. Elhallgatni valamit korrekt eljárás sem lenne („az SS-be sem kellett belépni – fejtegette a közelmúltban a fiatal szerkesztők kötelező tanfolyamán az egyik kiadó vezető munkatársa –, aki azonban belépett, tartsa magát a testület szabályaihoz”), de értelme sem volna: a megjelenő szövegért legalább ketten, többnyire hárman felelnek fegyelmileg, együttesen. A döntő kérdésre azonban – javasolja-e az elolvasott mű kiadását vagy sem? – mai magyar szépirodalommal foglalkozó lektornak igen ritkán kell cenzorként válaszolnia. (A külföldi vagy a régebbi magyar irodalom lektorának már gyakrabban; erről azonban később.) Profi magyar író ugyanis – néhány deklarált ellenzékit kivéve – nem nyújt be olyan kéziratot, amely teljes egészében és egyértelműen sértené a cenzúra tabuit. Ugyanakkor nincs olyan dilettáns, legyen bár a hasoncsúszásig lojális, aki ne rejtett politikai okot sejtene a kézirata visszautasítása mögött.

A könyvkiadás gyakorlatában – éppen mert a lektorok irodalmárok – szétfejthetetlenül összebogozódnak a mérlegelés irodalmi és irodalompolitikai szempontjai. Papírforma szerint az írói hierarchiában magasabban álló író több szókimondást engedhet meg magának, mint az alig középszerű, a jó kézirat több kritikai tartalmat elvisz, mint a silány. Valójában történhet épp fordítva: a híg lektűrben a valóság riasztó tényei úszkálnak, a népszerű giccs deformált lények galériáját szemlélteti. De megesik persze, hogy egy középszerű kézirat tisztes társadalombírálatát a mű minőségéhez képest túl keménynek ítéli a lektor, egy hasonló színvonalú „vonalas” művet viszont legyintve javasol. A stílusirányzatok ideológiailag megalapozott hierarchiája rég megbomlott, a realizmus már csak egyetemi előadásokban tekintetik az irodalom fő sodrának. Gyakorlatilag azonban a lektorok ízlése ma is kedvezményezett helyet biztosít a hagyományos formáknak. Különösen a prózára áll ez: a lektor eleve gyanakodva tekint az olyan kéziratra, amelynek a lektori jelentésben nemigen tudja ismertetni a tartalmát.

Kifelé a kiadók többnyire leplezni igyekeznek döntéseik cenzurális-politikai indítékait, s még inkább az ízlésbelieket. A visszaküldött kézirathoz mellékelt levelek mindig az ábrázolás, a kompozíció, a megírás gyengéiről szólnak, a stílusirányzatot azonban, amelyet a szerző követ, általánosságban szinte sosem ítélik el, a világnézeti ellenvetések végképp kiveszlek (talán az egzisztencializmus volt az utolsó világnézeti szitokszó, a hatvanas évek közepén, de használata csak a kritikában honosodott meg, a kéziratok visszautasításának indoklásában alig fordult elő), és a cenzurális-politikai kifogásokat is csak rendkívüli esetekben említik. Ilyen rendkívüli eset, ha a kiadó gyanítja, hogy a visszautasításból „ügy” lesz, és előre dokumentálni kívánja az éberséget az utólag majd odafigyelő főhatóságnak (valószínűleg ez történt Kenedi János korábban ismertetett esetében), vagy ha a kiadó vezetőjéből valamilyen titokzatos oknál fogva személyes indulatot vált ki egy kézirat (Hajnóczy első kötelének visszautasítása a példa rá). Élesebb, világnézeti-politikai érvekkel indokolhatja a kiadó a visszautasítást akkor is, ha aggódik, hogy egy kézirat megjelenése vagy akár csak a benyújtása precedenssé válhat. A többnyire oly locska, balgatag irodalomirányítás évtizedek óta következetesen akadályozza irodalmi csoportosulások létrejöttét. Állítólagos népi, illetve urbánus karakterük miatt támadták az irodalomirányítók a hatvanas években az Alföldet és a Jelenkort (és váltották le mindkét folyóirat főszerkesztőjét), és a csoportképződés volt a fő vád a Mozgó Világ ellen is. Tóth Dezső világosan megmondta: nem egyes „vitatható” közleményekkel volt baj, hanem az effajta írások sorozatával, azzal, hogy arculata kezdett lenni a folyóiratnak. Csoportot reprezentáló antológia az elmúlt negyedszázadban csak egy jeleni meg, az Elérhetetlen föld című gyűjtemény, 1969-ben, az sem hivatalos kiadónál, hanem magánkezdeményezésként, amelyet az utolsó pillanatban társadalmasított a KISZ. (Az Elérhetetlen föld II. tizenkét évvel később már nem a régi, eleven kölcsönösségben alkotó csoport kiadványa volt, inkább az egykori csoporttagok nosztalgikus és megkapó szolidaritását dokumentálta ifjúkori önmagukkal.) Ezért ragaszkodott Kardos György ahhoz, hogy kiadója a megszokott langyos-irodalmi érvek helyett élesebb, elvi érvekkel utasítsa vissza a Lélegzet csoport 1979-ben összeállított antológiáját. A gyűjtemény ugyanis már a címével – Más – alkotói különállását jelezte, a bevezető pedig egyértelműen tudtára adta az olvasónak, hogy a másság: összetartozás. „Ez az antológia – olvassuk a kötél ajánlásában – nem egy generációi reprezentál; nem egy műfaj helyzetéről ad keresztmetszeti képet; nem valamelyik tájegység irodalmi elitjét kívánja felvonultatni... Ennek az antológiának a szerzőit az irodalom, a művészet lényegéről vallott közös meggyőződésük sorakoztatja fel együtt...”

Nos, éppen ez az, amire nem volt és máig sem nyílott lehetőség. A közreműködőket felvilágosították: külön-külön megjelenhetnek (Györe Balázs, Tábori Ádám kötete meg is jelent már, másoké nyomdában van), az Egyetemi Színpadon vagy a Fiatal Művészek Klubjában felléphetnek közösen, de az állami könyvkiadás nem szentesíti csoport voltukat.

A JAK-füzetek létrejötte tompítani ígérte az ellentmondást a létező csoportok meg a magányos művek számszerű összességéből álló irodalmi egység között, hiszen a füzetek önálló szerkesztőbizottsága elvben átvállalta a kiadói felelősség egy részét, és így módot adott a kultúrairányítóknak arra, hogy a Füzetekben való megjelenési csupán korlátozott értékű elismerésként könyveljék el. Csakhogy az éberséghez szokott kiadó a fél szemét sem bírja behunyni, a JAK-füzetek szerkesztésére a Magvető vezetése jobban ügyelt, mint a saját kiadványaira. A csoportok közben lassan kiöregszenek csoport voltukból, felnőtté vált tagjaik szétszélednek, antológiáik megjelenése azonban még mindig csak remény. Csoportantológiák helyett a JAK-füzetek szerkesztősége egyetlen nemzedéki antológiát adott közre, a Ver(s)ziókat, amely elődeitől, az izgalmas Első énektől, a kitűnő Költők egymás közttől nemcsak abban különbözik, hogy szerkesztői mindenekelőtt a neoavantgárd törekvéseknek kívántak benne helyet biztosítani, hanem abban is, hogy tudomásul vették: a kísérletező lírát nem lehet olyan egyértelmű esztétikai igények alapján rostálni, mint a hagyományosat, így a kötet számos darabja kísérleti tisztasággal igazolja a szerkesztőségi körökben meghonosodott szólást, miszerint a szocializmus felszámolta a különbséget a kurvák és az úrilányok, valamint a költők és a dilettánsok között.

Mindennapi gyakorlatukban a kiadók természetesen csökkenteni igyekszenek az elkerülhetetlen feszültséget az író és a kézirata felett ítélkező szerkesztőség között. Arra törekszenek, hogy a visszautasítást vagy egy vers, egy novella vagy akár csak egy mondat kihagyását az író ne a cenzúra erőszakos beavatkozásának tekintse, hanem jóindulatú szakmai állásfoglalásnak (mint ahogy az esetek nagy részében valóban az is), az egyértelműen cenzurális tilalmai pedig – óvó baráti tanácsnak. Nem holmi ravaszdi manipuláció, egyszerűen a súrlódásmentes munka igénye hozza így, de a java kéziratokkal többnyire olyan szerkesztő foglalkozik, akiről feltehető, hogy képes lesz együttműködni az íróval; népit népi, zsidót zsidó, párttagot párttag olvas és szerkeszt – őt aztán majd ellenőrzi a második lektor meg az ellenőrző szerkesztő. Megesik azonban, hogy a kiadó nem tompítani, hanem szántszándékkal fokozni akarja a súrlódást, épp azért, hogy az író indulata ne a kiadó vezetőjére s általa a kiadáspolitikára irányuljon, hanem a lektorok személyére – hisz a munkás sem a gyárost, az arató sem a grófot gyűlöli, hanem a művezetőt meg az ispánt.

Pedig – és ezt minden írónak tudnia kell – az egyes szerkesztőnek kiadóként és a munka természete szerint változó, de általában igen csekély befolyása van arra, hogy egy kézirat megjelenjék-e vagy sem. A lektor csak javaslatot tesz, a kéziratokat legalább két lektor véleményezi, kérdéses esetekben a csoportot vezető főszerkesztő is elolvassa – és állásfoglalásuk még semmire sem kötelezi a kiadó felelős vezetőjét, az igazgatót. A kiadásra javasolt műveket többnyire ő maga ellenőrzi, vagy egy olyan munkatársa, akinek a véleményében éppúgy megbízik, mint a sajátjában – esetleg még jobban. Az utóbbira a Szépirodalmi Könyvkiadó a példa: először megjelenő kiadványai mintegy kétharmadáról Pándi Pál mond végső véleményt. Tegyük hozzá: szerencsére; nihil obstatja nélkül a jelenlegi produkció aránylag kis számú problematikus műve sem kerülne a könyvesboltokba.

A kiadásra javasolt művek háromszoros kontrolljának ellentételeként a lektornak arra sincs lehetősége, hogy megakadályozza a fölöslegesnek, értéktelennek ítélt művek kiadását, ha valamilyen személyes érdek vagy még inkább a személyekre, irodalmi csoportokra lebontott irodalmi politika napi irányvonala a kiadásuk mellett szól. A hetvenes évek elején a kulturális irányítás elébe kívánt vágni annak a törekvésnek, hogy a nagyobb vidéki városok saját kiadóval rendelkezzenek, s ezért a kiadók feladatává tette a vidéki írók fokozottabb támogatását. Ennek a kampánynak köszönhette a megjelenését egy alföldi író olvashatatlan regénye: egymás után öt szerkesztő ajánlotta a visszautasítását, végül azonban a hatodik kapta meg szerkesztésre, azzal az utasítással, hogy nem írhat róla lektori jelentést. (Az íratlan kiadói szokásjog szerint, ha egy szerkesztő mint lektor a kézirat elutasítását javasolta, utóbb nem kötelezhető a megszerkesztésére; a gyakorlatban nemigen kerül sor ilyen konfliktusra, munkajogi vita pedig a szerkesztés megtagadása miatt valószínűleg sosem volt.) Szigorúbb kiadóknál nemcsak a gyanús művek lelkes ajánlása, de a pártoltak elutasítása is hibapont lehet. Miután Könczöl Csabát és Radnóti Sándort Kardos György eltávolította a Magvetőtől, bűnlajstromukban előkelő helyen szerepelt az a vád, hogy nem javasolták, sőt jelentésükben kiröhögtették Sándor Pál A magyar filozófia története című kéziratát, amely utóbb – anélkül, hogy egyetlen pozitív jelentés született volna róla – természetesen mégiscsak megjelent. Bár az igazgatói döntés lefelé szuverén, a szerzőkkel szemben a kiadók vezetői szívesen hivatkoznak megveszekedett beosztottjaik nyomására: sajnálkozva olvasnak fel néhány epés mondatot egy-egy lektori jelentésből – a jelentés íróját majd azonosítja az előszobában a megbántott szerző.

Többszörös ellenőrzöttségükért, véleményük súlytalanságáért a szerkesztők különféle létezéstechnikákkal kárpótolják magukat. Az olvasók számára nyilván azoké a leghasznosabb, akik igyekeznek távol kerülni az élő irodalomtól, s inkább klasszikusokat adnak ki, irodalmi ritkaságokat bányásznak elő, emlékiratokat, történeti köteteket rendeznek sajtó alá. Némelyek báva kísérletet tesznek, hogy a kéziratok gyanús részleteit konstruktív kritikának, a szocializmusért való gond kifejezésének magyarázzák. Mások fanyalogva pöccintik el a kezükbe kerülő kéziratok zömét, és úgy vélik, efféle silányságokért nem érdemes kockáztatniuk. Akadnak, akik úgy tesznek, mintha valahol másutt lennének, és jelentéseikben kis helyzetdalokat adnak elő arról, mit írna a helyükben egy másik lektor, vagy ingerkednek az irodalompolitikán, amely persze az alábbi helyeken (oldalszám) megcenzúrázza majd a kezükben tartott kéziratot. Jó néhányan természetesen nem érzik szükségét az efféle ravaszkodásnak, s hivatalnoki tisztességgel listázzák a gyanúsnak vélhető szöveghelyeket. Sőt egyeseknek láthatólag örömük telik a vadászatban. De távol állnak már a hőskor gondok gyötörte irodalomirányítóitól. Csak a háziúrnak akarnak a kedvében járni, kintornásokat riogató passzionátus házmesterekként.

Amikor a kiadókat egységes irányítás alá helyezték, apparátusuk hatalmasan felduzzadt. A Révai Testvérek R. T.-nek egyeden irodalmi igazgatója volt, Illés Endre, és egy belső lektora, Rónay György. Jogutódja, a Szépirodalmi Könyvkiadó húsz szerkesztővel dolgozik; igaz, több könyvet ad ki, mint a Révai, de azért nem tízszer annyit. A nagy létszámú szerkesztőségeket nemcsak az éber cenzúrázás-irodalomirányítás igénye hozta létre. A párt- és állami irányítás hosszú időn át abba az illúzióba ringatta magát, hogy a kezébe került hatalom révén a felügyelete alatt készülő termékekért minden tekintetben garanciát vállalhat. Vágyálmaiban a születő irodalom olyan volt, mint egy Petőfi-vers, amely tökéletes népi formában fejezte ki a forradalmi tartalmat. Minthogy azonban Kónya Lajos verseit maga Zsdanov sem formálhatta volna Petőfi-versekké, a jó szerkesztőtől azt várták el, hogy legalább addig gyúrja a kéziratot, amíg kiszorítja belőle mind a túlzott individualizmust, mind a túlzott sematizmust. Gyakorlatban persze ezt sem lehet megvalósítani (bár akadtak szerkesztők, akik megkísérelték: a legendás Czibor János állítólag teljesen újraírta Szabó Pál némely regényét), így hát minimumként azt kell megkövetelni, hogy a szerkesztők irtsák ki a szövegekből a magyartalan mondatokat, ellenőrizzék az idézetek pontosságát, ellenőriztessék a fordítások szöveghűségét, magyarán tegyenek meg mindent, hogy a kiadó mint az állam képviselője szavatolhassa a termék minőségét, mind tartalmi, mind formai tekintetben. A megjelenő könyvért a szerkesztő ország-világ előtt felelősséget vállal: ezért szerepel a neve a könyv úgynevezett kolofonjában. Az eredeti elgondolás szerint a szerkesztés értelemszerűen tartalmazza és egyúttal felismerhetetlenül magába rejti lényegi funkcióját, a politikai ellenőrzést. A kiadói rendszer virágkertészetnek álcázott elhárítóközpontra emlékeztetett, amelynek falai mögött zord elhárítok a tökéletes álcázás érdekében kertészi gondossággal termesztik a szabványos méretű rózsát, tulipánt, dáliát. Aztán, ahogy a hadiállapot lassanként megszűnt, az elhárítóközpont felállításának eredeti célja is feledésbe merült, sőt szégyellni való születési hibává degradálódott. S bár az irányítók időnként hisztérikus retorikával követelik az egykori feladatkör restaurálását, az egykori elhárítók vagy más pályára mentek, vagy hasonultak azokhoz a kollegákhoz, akik eredetileg is virágkertésznek szegődtek el. S mégis, miközben a szerkesztők irodalomirányító szerepe teljesen elsorvadt, cenzorszerepük pedig általános szabályok és ad' hoc utasítások megtartásának ellenőrzésévé zsugorodott, és az esetleges cenzúrázás a kézirat szakszerű megmunkálásának részévé lett, épp a szakmai segítségnyújtás degradálja az írót olyan gyámoltalanul terelgethető vagy esélytelenül lázongó lénnyé, amilyen a munkahelyen a beosztott, a boltban a vásárló vagy az utcán a közlekedő.
A szerkesztőnek, mint láttuk, nincs módja dönteni, hogy egy kézirat megjelenjen-e vagy sem. Az elfogadott, gondjaira bízott kézirattal szemben viszont szinte teljhatalmat élvez. E hatalom ab origine cenzori jogköréből származik, gyakorlásában viszont sokszor már nyoma sincs politikának. Alapja a kiadói önértékelés, miszerint minél szorosabb jogviszonyban áll valaki a kiadóval, annál okosabb. A fordító lefordít egy regényt, a szöveghűség ellenőre kijavítja, a kiadói szerkesztő ismét kijavítja, az ő javításait már csak a főszerkesztő meg az irodalmi vezető javíthatja ki. Ha a fordítónak nem tetszik, viheti a munkáját, megkapja érte a szerződésben kikötött minimális honoráriumot. Lehet, hogy a kiadónak az esetek kilencven százalékában igaza van. De Vas Istvánnak is igaza lehetett, amikor azt mondta, nincs kedve belenézni régi prózafordításai új kiadásába, mert nem ismer rá a mondataira. És joggal írta egyik szép esszéjében, hogy a műfordítás körültekintő és alapos üzemmenetében csak egy dolog vész el: a fordító személyes felelőssége.

Mert erről van szó: a személyes felelősségről az egyik, a kiszolgáltatottságról a másik oldalon, és nemcsak a fordító, hanem az író esetében is. Az író megírja a művet, az övé. De a szerkesztő is felelős érte, rajta a neve a könyvön. A saját szakmai tekintélyét félti, olyanná akarja formálni a kéziratot, hogy megfeleljen az elfogadott szakmai igényeknek. Az író pedig kénytelen eltűrni a beavatkozást, mert nincs hová vinnie a kéziratát, s ha mégis, a másik kiadónál ugyanezekkel az igényekkel találkozik. S lassanként megszokja – az írótársadalom harminc éve szokja már –, hogy politikai véleménye érdes felületeivel együtt simára csiszolják stílusát is, kiigazítják a henye mondatait, kijavítják a pontatlan adatait, és rájön – tisztelet a kivételnek –, hogy nem érdemes akkurátusnak lennie, az aprómunkát majd elvégzi a szerkesztő, és ha mégse, a kiadói garancia akkor is rajta van a könyvön. A kritika pedig, bármilyen éles is, két dolgot nem szokott támadni: szinte sosem vonja kétségbe a kiadás létjogosultságát, és csak nagyon ritkán teszi szóvá azokat az apró hibákat, amelyeket a szerkesztő kijavíthatott volna. Az indokolatlan szerkesztői beavatkozás bírálatára pedig talán még nem volt példa.

Bár a kulturális politika irányítói s nyomukban a kiadói vezetők újra meg újra elítélik a pesszimizmust, egy kész mű „felderítésére”, a kézirat pozitív átalakítására manapság nemigen kerül sor. Az ötvenes évek közepén Németh Lászlónak az utolsó pillanatban kellett módosítani az Égető Esztert. A ma olvasható változatban, amelyet az életműsorozat tervezésekor állított helyre az író, regénybeli alteregója, Méhes Zoltán öngyilkosságot követ el, mert azt hiszi, a ház előtt fékező kocsi érte jött. 1955-ben Méhes nem lehetett öngyilkos: halála túlságosan lehangoló lett volna; titokzatos módon kellett hát eltűnnie Eszter életéből és a regényből, asztalán hagyva az érintetlen méregkapszulát. 1958-ban Pilinszky – saját elbeszélése szerint – a kiadó késztetésére írta első nagy korszaka legkatolikusabb versét, az egyetlent, amely a szó szorosabb értelmében is vallásosnak mondható, a Harmadnapont, hogy ellensúlyozódjék az Apokrif meg a lágerversek égő, fojtogató reménytelensége. Az utóbbi években legfeljebb olyan kisebb, biztonsági korrekciókra került sor, amilyenre Zimre Péter kényszerült Az oroszlánsimogató című könyve szerkesztésekor: a regény elhülyült, fontoskodó veterán hősét össze kellett hoznia egy tiszteletre méltó, komoly veteránnal, hogy az olvasó elbizonytalanodjék: a szánalmas vénember talán nem is igazi veterán.

A szerkesztői húzások egy része természetesen mindenki számára nyilvánvaló módon cenzúra. Néhány tilalom olyan régi, olyan kikezdhetetlen tabuvá rögzült, hogy semmibevételét egyetlen szerkesztő sem kockáztatja meg. Az adott viszonyok között, bármennyire komikus is, valószínűleg elkerülhetetlen volt az egyetlen húzás, amelyet László-Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című (szerkesztése idején „rázósnak” vélt, valójában igen kimódoltan megírt és utóbb az egekbe ünnepelt) munkásszociográfiájában végre kellett hajtani. Az egyik szereplő elbeszéli, hogy viszonylag könnyen vészelte át az orosz hadifogságot, mert egy őr a táborban megtanította, hogyan lehet tizenhét zsák lisztet úgy felrakni a szekérre, hogy csak tizenhatnak látsszék – az így zsákmányolt liszt árán aztán megosztoztak. „Az orosz katona nem lop” – jelentette ki undorodó vállrándítással az illetékes főszerkesztő, és a furfangos katona története vidám hunyorgatások közepette hullt ki a kéziratból. Talán benn maradhatott volna – ki tudja, így utólag. Berkovits György Világváros határában című szociográfiájában jóval kevésbé kedélyes hadifogoly-történet olvasható. Valamilyen félreértés vagy túlbuzgalom következtében fasisztaként hadifogságba hurcolták Érd teljes felnőtt férfi lakosságát, mintegy 1400 embert (köztük ellenállókat is), és a kommunista párt közbenjárására sem sikerült hazahozatni őket. Erről a tragédiáról, amely 1945 tavaszán országos rémületet keltett, nyomtatott híradás Magyarországon valószínűleg egyedül Berkovits könyvében jelent meg – mégsem történt semmi, sem az íróval, sem a szerkesztővel...

Nem minden húzás természeti kényszer; előfordul, hogy épp a szerkesztő varázsolja cenzúraüggyé a semmit, nem is éberségből vagy óvatosságból, hanem csak azért, mert nem bírja magában tartani bennfentességét. Két árva kamaszlány kelekótya téblábolásának a leírása például semmiféle cenzúra-előírást nem sért. Hanem ha a lektor leírja, holott nem a novellából tudja, hogy a két lány (illetve a modelljük persze) azért árva, mert az édesapjuk kommunista emigráns volt, és a Szovjetunióban kivégezték, s hogy azért olyan kelekótyák, mert a nevelőanyjukat a szovjet állambiztonsági szolgálat bízta meg a gondozásukkal, akkor a novella korántsem lélekrajz csupán, hanem veszedelmes kulcselbeszélés: egyszerűbb, ha kimarad az író kötetéből, még ha a legjobb írása is.

Persze, tehetség még a kényszerűségből is értéket varázsol. Várady Szabolcs Egy kívülálló, ha volna ilyen című verse határozottan modernebb, izgalmasabb lett kihagyásos szerkezete révén, s a szerencsés húzás árán meg is jelenhetett a Ne mondj le semmiről című antológiában, 1974-ben. Két másik, teljes egészében kihagyott verse közül a Remény című (Mégis miben? címmel) nyolc év múlva – haladnak az idők – végre megjelenhetett a költő önálló kötetében, ugyancsak kihagyások árán. Eszmék síkján című szatírája közlésére azonban még nem érett meg a kor – és persze egy teljes egészében kihagyott vers még egy zseni érintésétől sem válhat önmagánál jobbá.

A felsorolt példák is mutatják – s számukat minden szerkesztő a végtelenségig tudná szaporítani –, hogy centralizált, központi irányelvek szerint működtetett kiadói rendszerünkben óriási tere van az alanyi önkénynek: a privát gyávaságát és a privát rögeszméit minden szerkesztő szabadon érvényesítheti. „Minden diktatúrának abban van a legnagyobb veszedelme – írta Jászi Oszkár –, hogy a Sztálinokon, Mussoliniken, Hitlereken és a többi diktátoron kívül sok ezer apró diktátor van...” S jó részük segítő szándékkal és igaz meggyőződésből cselekszik, de azért apró diktátorként. E sorok írója, aki több mint tíz évig volt könyvkiadó szerkesztő, és már eddig is számos általa szerkesztett könyv példáját idézte, néhány lap erejéig kénytelen itt egyes szám első személyre váltani.

Komlós Aladárt húsz-egynéhány éves koromtól ismertem és meghatottan tiszteltem. Nemcsak mint írót és irodalomtörténészt. Mindenekelőtt erkölcsi személyiségéért, ami nyolc évtizednyi huszadik század után is olyan természetesen volt békebeli, kikezdhetetlen minőségű, akár a húsleves egy Krúdy-regényben. Kritikusi számadás című könyve utószavában barátjának nevezett. Pedig épp e könyv szerkesztése során viselkedtem apró diktátorként vele. Nem szerettem az általánosító népkarakterizálást, ma sem szeretem, még Babits esszéi közül sem áll közel hozzám A magyar jellemről. Esszé- és kritikagyűjteményébe Komlós Aladár bele akarta tenni A zsidó lélek című, 1935-ben kelt írását. Elleneztem; elmondtam az általános érveimet, elmondtam, mit érzek túlhaladottnak... hiába. Érzelmi érvekkel kísérleteztem, megpróbáltam felidézni, mennyire zavarna mindkettőnket egy hasonlóképpen sommás magyar nemzetkarakterisztika. Komlós Aladár azonban szerette volna újra közreadni esszéjét, amely megírása idején kiállás volt és hűségnyilatkozat. Érvek híján a mögöttem álló szervezetre hivatkoztam: „Nem menne át”, mondtam, s igazamat bizonyítandó, vitázó munkatársból cenzorrá változva nyomban ki is vettem a kéziratot a kötetből. Kevesebb vita árán, de hasonló kérlelhetetlenséggel húztam ki néhány mondatot egy másik régi cikkből Féja Géza jobboldaliságáról.

Nem mentség, hogy az első esetben meggyőződésből cenzorkodtam, s az sem mentség, hogy a másodikban meggyőződésem ellenére. Végül is mi köze Komlós Aladárnak a saját kötete összeállításakor az én meggyőződésemhez. Persze, ha pluralista módon gondolkodom, nem muszáj közreműködnöm egy olyan könyv létrehozásában, amellyel nem értek egyet. De hogyan gondolkozzam pluralista módon, amikor tudom, hogy a szerzők többnyire nem válogathatnak szerkesztők és főképp kiadók között. Ráadásul azt is tudtam, hogy intellektuális kifogásaim ellenére érzelmileg nem elfogadhatatlan számomra Komlós Aladár esszéje. Ellenállásommal azt a jogomat védtem, hogy legközelebb hasonlóképpen elutasíthassak egy esetleges magyar nemzetkarakterológiát, amelynek általánosításai jobban borzolnának, mint Komlóséi.

A próbára nem került sor, nem tudom, hogy benne maradhatott volna-e a kötetben A zsidó lélek. Gyanítom, hogy nem. Egy másik, 1947-es írás, amely az ifjú magyar demokrácia végelgyengülésének néhány tünetét sorolta fel, nem maradhatott benne. A közvetlen főnököm vétette ki, akiről jól tudtam, hogy fiatalkora alapélményeivel vág egybe a cikk. „Ez nem megy: minden szava igaz” – mondta befelé robbanó indulattal.

A felülről diktált meg a szubjektív ítéletek végül valami személytelen rendszerré olvadnak össze, amelynek a működéséért senki sem felel, de amelynek szerkesztő és szerző egyaránt kiszolgáltatott. Különösen akkor válik ez groteszkké, amikor a szerkesztő szerzőként kerül szembe a kiadójával. Szerkesztői életem első heteiben történt, hogy Zsolt Béla Kínos ügy című regényéhez írt utószavamból a szerkesztő – az egyik legderekabb, minden helyzetben objektíven ítélő kollégám – kihúzott egy bekezdést: Zsolt 1945-ös Rákosi-tanulmányát[SZJ] elemezve elismertem a publicista részleges igazát. Felháborodottan tiltakoztam, kollégámat azzal vádoltam, hogy fantomoktól tart, pedig valószínűleg igaza volt: ugyanezt a passzust tíz évvel később a Magvetőnél is kihúzták egy utóbb teljes egészében visszautasított Zsolt Béla tanulmányból. Dühöngésem addig tartott, amíg nem lettem tanúja egy köztiszteletben álló és illegális kommunista múlttal rendelkező szerző dühöngésének, akivel nekem kellett közölnöm: történelmi regényében nem írhat arról, hogy a leigazolt provinciában némelyek elkeseredésükben inkább az önkéntes máglyahalált választották, mint hogy szolgaként éljenek tovább, mert félő: egyes olvasók nem a vietnami buddhista szerzetes, hanem a prágai Jan Palach önégetésére[SZJ] fognak asszociálni.

Az efféle parancsok ellen nincs hol tiltakozni, bár a szerző sosem tudhatja biztosan, hogy a szerkesztője túl óvatos, vagy már eleve utasítást kapott. „Nur nicht fragen” – tartotta a katonai reglama, a katona sose kérdezze meg, szabad-e valamit tennie, mert nyomban kiderül, hogy még azt sem szabad, amit kérdezés nélkül nyugodtan megtehetett volna. Pontosan ez történt Borsos Miklósnéval; elpanaszolta Illés Endrének, hogy szerkesztője túl sokat változtatott Kertem című könyve kéziratán. Tekintettel a Borsos házaspárral való évtizedes barátságára, Illés Endre átnézte a szerkesztői módosításokat, és tréfás szigorral ijesztett rá az írónőre: következő könyvét más szerkesztőre bízza, mert a mostani túlontúl engedékeny volt. A fogalmak kifordulnak önmagukból: az írói integritás szétmasszírozása baráti figyelmességnek számít, a tiszteletben tartása viszont inkollegiális. Ez a szemrehányás illette a fiatal szerkesztőt, aki szerkesztőkollégája, Szentmihályi Szabó Péter verseskötetéből csak az Ének Rákosi pajtásról című verset hagyatta ki, ellenben a Konszolidáció címűt engedte megjelenni. Szentmihályi állítólag emiatt a vers miatt nem kapta meg (illetve csak egy évvel később kapta meg) a József Attila-díjat. „Tízezer forintot húztál ki a kollégád zsebéből” – hangzott a vád, s korántsem a költő, hanem a költő és szerkesztő közös főnöke szájából.

Az eddigi példákban a szerkesztői beavatkozás végső soron politikai indíttatású volt. A mindennapi szerkesztői munka oroszlánrésze azonban – nem lehel elégszer hangsúlyozni – szakmai-technikai jellegű. Mégis – túl azon, hogy a szerkesztői közvetítés révén csorbul a szerző felelőssége is, függetlensége is – ez a politikátlan mindennapi munka is összefonódik, egybeízesül a cenzúrával. Hiszen mindenekelőtt az írók érzik úgy: minthogy a szerkesztőjük egyúttal a cenzoruk, minden megjegyzésben cenzori megjegyzést gyanítanak. Jól emlékszem a fürkésző tekintetekre, valahányszor valamilyen szerkezeti következetlenségre, elnagyolt állításra vagy akár csak hibásan egyeztetett mondatra hívtam fel egy-egy író figyelmét: vajon mit akarok mondani ezzel, milyen tabut sértett meg? Vajon milyen érdekek képviseletében kételkedem benne, hogy Babits-paródiájában Karinthy a L'art pour l'art esztétikáját kívánta pellengérre állítani, és miféle vonalváltozás szellemében szeretnék kihagyatni egy bökvers-kötetből egy otromba disszidensgúnyoló klapanciát?

Vékony, féligáteresztő hártya választja el a szerkesztést és az ízlésterrort, az ízlésterrort és a cenzúrát. Hiszen az irodalomban még a nyilvánvaló grammatikai hibáknak is lehet jelentése, és korrekciójuk éppúgy nem mentes az irányzatosságtól, mint az elkövetésük. Utólag meg kell követnem Goda Gábort is. Hosszú harca azért a jogáért, hogy rossz mondatokat írhasson: a művészet szabadságharcának része volt.

Goda kéziratainak sok ezer mondatát írtam át. Ez az egykor formátumos író a hatvanas évek végétől egyre szétesőbb, egyre kuszább műveket írt; regényeket, amelyek nem szóltak semmiről, esszéket, amelyekben töredezett gondolatokat pörgetett a bágyadt indulat. A szétesettség a mondatok szintjéig hatolt: amit a nyelvtani szerkezet következménynek álcázott, valójában ellentét volt, amit magyarázatnak, az célt rejtett. Technikai szinten ez a fogalmazási stílus tunyaságból született (Goda ebben az időben diktálta műveit, és alig nézte át őket), mélyebben azonban volt a szövegnek logikája: az olvasó számára többé-kevésbé világos lehetett, hogy mi az a két dolog, ami az írónak mondatai szövegezése közben eszébe jutott... csak azt nem tudhatta, hogy mi az az egy, amit mondani akar. Utóbb, vitáink nyomán Goda ideológiát csinált mondatai inkoherenciájából: „dupla fenekű” mondatoknak nevezte el őket, és azzal dicsekedett, írásban is, hogy tilalmas gondolatokat csempész be velük a könyveibe. Valójában ezek a titkos rekeszek nagyrészt üresek voltak, némelyikük azonban tüskéket és üvegszilánkokat rejtett, apró szurkálós sértéseket a népekre, a hivatalos kultúrpolitikára, a Kádár-rendszer liberalizmusára, amelyek bizonnyal vérlázítóan hatottak volna az olvasóra, ha benne maradnak a szövegben (és ha akad olvasójuk). Szerkesztőként kérlelhetetlenül kiegyengettem a dupla fenekű mondatokat; nem azért, hogy felfedezzem és elkobozzam a csempészárut, hanem egyszerűen a nyelvi logika talán bigott tiszteletéből meg szakmai kényszerességből. A tisztogatásnak természetesen a rejtett tüskék java is áldozatul esett. Meggyőződéssel húzgáltam ki őket, nem egyszerűen mint kötelességtudó cenzor, és nem is azért, mert különösképpen óvni akartam a népeket (legfeljebb az acsargástól idegenkedtem, bármelyik oldalról jött is) vagy éppen a Kádár-rendszert (bár a godai szocializmusnál, amelynek oltárképe egy szecessziós bécsi bankár és egy marcona csekista kettős portréja volt, még a létező szocializmust is elfogadhatóbbnak véltem), hanem mert igazi apró tövisek módjára szurkáltak és ingereltek a sanda célzások, a bizonyíthatatlan félállítások, a megbántottság formátlan pöffenései. De akárhogy igazoltam is magam, tudtam, hogy tevékenységem jogosulatlan: szuverén kiadóként vissza kellett volna utasítanom ezeket a kéziratokat. Ehelyett – részint hivatalnoki fatalizmusból, részint kegyeletből a hajdanvolt író iránt – némelyiküket javasoltam is kiadásra, és valamennyinek vállaltam a szerkesztését. Mint szerkesztő aztán túlléptem cenzori kötelmemet, nyelvi és ízlésbeli eszményeim jegyében önkényeskedtem a kézirattal (holott tudtam, kiegyengetve a szöveg csak unalmasabb lesz, jobb semmiképpen sem), s egyformán gyötörve magamat és az írót, mindkettőnkön bosszút álltam azért a közös kiszolgáltatottságért, amellyel mindkettőnknek fizetnünk kellett – neki a hivatal adta védettség, rang és vagyon, nekem a hivatal adta hatalom fejében.

Akárhogy összefonódott is a cenzori és a szerkesztői munka, a szerkesztők többsége elsősorban irodalmár, némelyikük kiváló irodalmár, akinek kritikusi, baráti tanácsát a legtöbb író igényli. Egykori kollégáim, barátaim munkáját, meg a saját hajdani munkámat becsülném alá, ha végezetül nem próbálnám az olvasót újból figyelmeztetni erre is, bár a jelen írás – tárgyánál fogva – a szerkesztői munka irodalmi vonatkozásaival nem foglalkozhatott.

Aránytalanul és igazságtalanul sokat foglalkozott viszont Illés Endre kiadói tevékenységének negatív vonásával. Pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó vezetője – bár természetesen sokkal nagyobb cenzori hatalma van, mint valamennyi szerkesztőjének együttvéve – legfeljebb részese, de semmiképpen sem birtokosa a halalomnak. Elsősorban irodalmár (s persze író, de ez most nem tartozik ide), akinek a számára az irodalom még ma is fontosabb, mint az irodalompolitika. Az irodalom elsődlegességének hitében fiatal kiadóként is úgy vélte, a jó irodalom átmentése érdekében időnként áldozatot kell hozni a hatalomnak: ha úgy kívánják, ki kell húzni egy-egy Hitlert gúnyoló mondatot, és jobb időkre várva a szekrény mélyére kell rejteni egy-egy kéziratot. Fél évszázados kiadói pályafutásának legnehezebb korszakaiban, a háború alatt meg az ötvenes években ez az elgondolás – a Befejezetlen mondat meg az Égető Eszter a tanú rá – helyesnek bizonyult. Ezeket a korszakokat azonban – ha nem is lehetett tudni, meddig fognak tartani – a bennük élők is átmenetinek érezték. Mára viszont az irodalom korlátozott szabadsága és korlátozott felügyelete korlátállapottá vált. Ebben a tartós közegben az irodalom, ha az irodalom érdekében túlságosan alkalmazkodik a hatalom igényeihez, önmagát veszíti el. E folyamatnak vannak is jelei: az írói szuverenitás értékvesztésében, az irodalom átlagának minőségromlásában, egész írónemzedékek szikrázva indult pályájának ellomposodásában. Ma a hatalom képviselői nem bolseviki vasemberek, nem diktátorok, ha időnként szeretnének is annak látszani, hanem maguk is bizonytalankodó tisztviselők, akik csak arra vigyáznak, hogy ne legyen semmi baj, és lehetőleg még szeressék is őket. Óhajaik kielégítése ilyen körülmények között talán nem a helyes, de semmiképpen sem az egyetlen magatartásmód. Legalább annyira jogos, sőt célravezető pusztán az irodalom szempontjából is a semmibevételük, a megszorongatásuk vagy akár a jókedvű kijátszásuk.

Papírforma szerint persze lehetetlen, hogy egy szerkesztő kijátssza a többszörös ellenőrzést, és tiltott javakat csempésszen át a túlbiztosított szűrőberendezéseken, írtam fentebb. Valójában azonban, láss csodát, sorra jelennek meg – s aligha valamiféle megfontolt taktikai engedmény nyomán – különböző kötetekben olyan írások, amelyek miatt könyveket tiltottak be, kész folyóiratszámokat semmisítettek meg. Közreadásukhoz nem kellett más, csak egy jóvérű szerkesztő, némi szerencse, meg az, hogy az ember bízzék – hogyan mondja Várady Szabolcs, miben is: „a hihetetlen hülyeségben / abszolút agyérelmeszesedésben; / talán még a marakodásban / az össze-visszakapkodásban...”

E tanulmány első része súlyos tárgyi tévedéssel zárult: Tordai Zádor Gaál Gáborról szóló írása nem maradt ki esszéinek gyűjteményéből; Legyünk realisták…! című kötetében (Magvető, 1977) olvasható. Figyelmetlenségemért ezúton kérek elnézést az írótól és az olvasóktól.

A cenzúráról írott sorozat befejező része a fordítások rostálásával, régebben megjelent szövegek „szerkesztésének” módozataival, a határon túli magyar irodalom importjával, s végezetül a könyvkiadás és könyvkereskedelem néhány gazdasági vonatkozásával foglalkozik.