Kelemen Ábel [Dömötör Adrienne]

Nyomtatóbarát változat

1983 elején az egyetemeken és a tudományos intézetekben kis füzet jelent meg azoknak a tudományágaknak és kutatóhelyeknek a megjelölésével, ahová a 72/1982. (XII. 10.) MT számú rendelet értelmében a tudományos továbbképzésre pályázó 22–35 éves fiatalok jelentkezhetnek. A felsorolás annyira szolgai másolata volt a KGST-szabványnak, hogy egyes magyar vonatkozású diszciplínák, melyek nálunk alaptudománynak számítanak, önálló helyet sem kaptak benne. Másfelől – merőben formális okból: akadémiai doktor híján – nem szerepeltek benne olyan nagy múltú intézmények, ahol a közeli években szükség lehet utánpótlásra. Ez azért is meglepő, mert a rendelet és a kiadvány valamiféle „igazságos elosztást” hivatott volna szolgálni: az utánpótlás ügye többé ne az adott tanszék vagy intézeti osztály és egyetlen pályázó dolga legyen!

A pályázathoz – a pályakezdők kivételével – csatolni kellett a munkahely ígéretét: három év leteltével újra állományba veszi a jelentkezőt. Ez eléggé visszás, hiszen a munkahelynek nem érdeke, hogy a dolgozóját évekig nélkülözze, aki aztán a tudományos fokozattal visszatérve ugyanazt csinálja tovább, amit addigi végzettségével is el tudott látni. Ha egy könyvtáros, mérnök, pláne tanár jelentkezési lapját a főnöke aláírta, leginkább személyes jóindulatból tette; a pályázó mindenféle ígéret nélkül is hálás lehetett neki, hiszen az aláírás nélkül érvénytelen a pályázata. Kedvezőbb volt a helyzete annak, aki tudományos intézetben dolgozott, mert itt a helyi érdekek szükségessé teszik a tudományos fokozatok megszerzését. Ám a munkáltató szempontjából itt is kívánatosabb az önképzés, mint a három évre felfüggesztett munkaviszony. Azok pedig, akik friss diplomával vagy lejáró munkaszerződéssel pályáztak, elhelyezkedésükhöz kénytelenek lesznek majd a Tudományos Minősítő Bizottság segítségét kérni. Ennek kilátásairól szót ejtett az egyik reálisabb gondolkodású témavezető: „Állást előreláthatólag semmiképpen nem tudunk majd adni.”

A felvétel az ajánlás és a felvételi vizsga alapján történt. A maximális pontszám eléréséhez publikációk, tudományos diákköri tevékenység, nyelvvizsga, vörös diploma, jeles felvételi vizsga és – a két évnél régebben végzetteknek – doktori vizsga szükségeltetett. Hogy publikációk tekintetében mi az elegendő mennyiség, az nem derült ki – az viszont kiderült, hogy a minőségük érdektelen, mivel csak a címek listájába tekintett bele a felvételiztető bizottság. Nem volt differenciált a diákköri dolgozatok és a nyelvvizsgák értékelése sem: bárhány országos első helyezett dolgozatnak és akárhány felsőfokú nyelvvizsgának csupán akkora súlya volt, mint egyetlen beadott (akár szakdolgozatként készült) diákköri műnek, illetve egyetlen középfokú nyelvvizsgának. A vörös diploma és a doktori vizsga számonkérése már egyértelmű szempont volt – bár alkalmatlan arra, hogy tudást és tehetséget mérjenek föl vele.

Végül kialakult a pályázók közötti sorrend, s a felvettek kíváncsian és nagyra tekintő tervekkel álltak a rájuk váró évek elé, melyekkel életük soha vissza nem térő lehetőségét kapták.

Induláskor megkapták az MTA főtitkárának 12/1983. (A. K. 12) MTA-F. jelzetű utasítását a kutatóhelyek képzési feladatairól és a jelöltek teendőiről, jogairól. Előbbiek jórészt nem teljesültek, utóbbiak tisztázatlan pontjai még sokáig homályban maradtak. A kutatóhelynek például gondoskodnia kellene az aspiráns „korszerű szakmai, ideológiai és intenzív idegen nyelvi képzéséről”, „saját kezdeményezésre vagy a TMB megbízása alapján szakmai tanfolyamot, speciális kollégiumot, szemináriumokat” kellene szerveznie. A TMB egyetlen tanfolyamot indított: másfél éves ideológiai előadás-sorozatot, ezt is csak a második félévben.

A szakmai képzés egyáltalán nem része a tudományos továbbképzésnek; ezzel a TMB nem bízta meg a kutatóhelyeket, s egyéni kezdeményezések nyomán sem történt változás. Ez nem is volt egészen meglepő, mivel a különböző intézményekben sem anyagiakban, sem oktatószemélyzetben, sem egyebekben nincsenek „szabad vegyértékek”, s bármilyen egyéni szakmai továbbképzés elképzelhetetlen a megfelelő feltételek biztosítása, vagyis a tanár – meg a tanszék, illetve osztály – munkájának átszervezése nélkül. A nyelvtanulás terén is ugyanígy magukra vannak utalva az aspiránsok, pedig itt nem egyéni igényekkel lépnének föl. A TMB mulasztása miatt az egyetemek idegen nyelvi lektorátusai és az akadémiai nyelvtanfolyamok nem fogadják az ösztöndíjasokat (nem is egészen értik, mit is akarnak), akiknek ezért egyéb, sokszor igen költséges megoldásokhoz kell folyamodniuk.

De menjünk tovább: ebből a tudományos továbbképzésből nemcsak a továbbképzés hiányzik, hanem a tudomány, a tudományosság feltételei is. A követelményeket mind a mai napig nem alakították ki pontosan, és remény sincs rá, hogy legalább a közeljövőben tisztáznák őket. Az aspiránsnak az első félév elején úgy kellett tanulmányi tervet készítenie, hogy még semmit nem tudott biztosan: mit kell teljesítenie és mikorra; milyen kötelezettségei lesznek; miben kap segítséget. Az első évfolyam, mikor hozzálátott munkatervének összeállításához, csak azt tudta, hogy három év alatt el kell készítenie dolgozatát, amelyre doktori vagy kandidátusi fokozatot fog kapni, le kell tennie két nyelvvizsgát, az ideológiai és szakmai vizsgát, aminek fő- és melléktárgyát témavezetőjével közösen kell meghatároznia. A részletekre vonatkozó tanácstalanságban az ösztöndíjas megpróbált egy eléggé képlékeny, ködös tervezetet írni. Ezután jött a meglepetés: a TMB-szakbizottságok a munkaterveket utólag kialakított, szigorú szempontrendszerük szerint értékelték és bírálták. Kiderült az is, hogy az ösztöndíjas amúgy sem tervezhet meg semmit. A szakmai vizsga tárgyát a TMB utólag megváltoztatta, de erről még csak nem is értesítette az érintetteket. A vizsga anyagáról, idejéről, módjáról semmit sem közölt, így az eleve nem megtervezhető, aminek következtében a felkészülés – várhatóan – kevéssé fogja az aspiráns szakmai épülését szolgálni, a vizsga eredménye pedig a tudását reprezentálni. Aki mindezek után mégis kitartóan igényli a tudományos irányítást és a segítséget, az témavezetőjéhez fordulhat. „A kutatóhely olyan, tudományos fokozattal rendelkező szakembert javasol az ösztöndíjas tudományos vezetőjének (R. 5. 4. bek.), aki alkalmas az ösztöndíjas továbbképzésének szakmai irányítására, és a kutatóhelyen belüli munkaköre, elfoglaltsága alapján elegendő idő biztosítható részére az ösztöndíjassal való személyes foglalkozásra” – szól a rendelkezés. Ez a kapcsolat segíthetné a legjobban az aspiráns szakmai fejlődését. Többet jelentene mindenfajta továbbképzésnél. Csakhogy a „tudományos fokozattal rendelkező szakember”-nek legtöbbször éppen nincsen „elegendő ideje”, mert például vezető állásban van, munkálatokat fog össze és irányít, kutat, előadásokat tart, szervez, oktat, ír és szerkeszt. Az ösztöndíjas így kénytelen a gondjaival munkatárstól munkatársig szaladgálni, és örül, ha a folyosón elcsíphet valakit, akinek elő tudja adni a problémáját, s tanácsot kérhet tőle.

Az új tudományos továbbképzési rendszer jóvoltából hazánk kb. 6000 kandidátusának száma évente háromszázzal nőhet. Érdekes lesz megfigyelni: végül is milyen szintű dolgozatra fogják odaítélni a kandidátusi fokozatot. A találgatások egyike így szól: csak az kandidálhat, aki erre – függetlenül az új ösztöndíjtól – amúgy is megérett, tehát rendelkezik a megfelelő fölkészültséggel, többéves kutatói és publikációs múlttal. A pályakezdők, a szakmát még csak körültapogatni igyekvők – tehát a többség – doktori fokozatot kapnak. Ez vigasztaló volna a színvonal szempontjából, ám a jelek nem erre utalnak. A szakmai, ideológiai és nyelvi vizsgák ugyanis egységesen kandidátusi szintűek, s a felvételkor a két évnél régebben végzetteknél egyébként is szempont a doktori vizsga megléte – náluk tehát csak a magasabb fokozat megszerzése jöhet szóba. De a kisdoktorátusért különben sem lett volna érdemes az egész ösztöndíjasrendszert átszervezni, s drága mulatság is volna: ösztöndíj címén az állam három év alatt több mint 140 000 forintot fizet ki fejenként, s ha az évfolyamok száma eléri a hármat, az aspiránsok havonta 3 600 000, évente 43 200 000 forintba kerülnek – akár produkálnak valamit, akár nem. (Igaz, de más kérdés, hogy az ösztöndíjas a havi 4000 forintja mellé, ha meg akar élni, mellékállás után nézhet; persze, ezzel a munkába álló is hasonlóképpen van.) Vajon miért éri meg az államnak ez a magas költség?

Válasz csak egy adódik, s a módszer ismerős: foltot folttal, azután majd csak lesz valahogy. A kutatói státusok befagyasztva, szerződésre sincs keret, a munkaerő-gazdálkodás feladata a létszám csökkentése. A cél az, hogy valamiképpen mégis kielégítsék az egyetemről kijövő (vagy már végzett és elhelyezkedett), kutatói ambíciókkal (s jobb esetben kutatói felkészültséggel is) rendelkező értelmiséget, így a gazdasági nehézségekre hivatkozás értelmében változatlanok maradhatnak a létszámkorlátozó rendeletek (hiszen az állam nem kötelezte magát semmire), és a fiatal kutatógárda is – egyelőre – jóllakik. Igaz, hogy eközben kevés az oktató, túlterheltek a kutatók, a munkálatok állnak – az ösztöndíjasok pedig három évig szerencsétlenkednek, holott képzésük jelen formájánál nekik is hasznosabb volna, ha elsajátítva a szakmát, munkába állhatnának. Bár a nyertesek – szemben a tudományos élettel – még mindig ők, hiszen az irodából, tanáriból, orvosi rendelőből kikerülve így is három évig boldogok lehetnek.

Összefoglalva: pár évig tartó lelkiismeretes munka és némi rátermettség jutalma: kandidátusi fokozat. Kevésbé sikerült dolgozaté: doktorátus. Nincs is más hátra, rendszeresíteni egy másik ösztöndíjat: újabb egy-két év után a tudományok doktora fokozat és az akadémiai tagság eléréséért.

• Állam és egyház