Fehér Dániel [Iványi Gábor]

Nyomtatóbarát változat

„Gyülekezetük legalizálásra törekszik.
Nincs kétségük afelől, hogy kérelmük
pozitív elbírálást nyer.
(Mi az ellenkezőjét szeretnénk remélni
– A szerk.)”

A szerkesztősége nevében aggódó újságírót Seszták Ágnesnek[SZJ] hívják. Riportja – Könyörgés Szántó Annáért –, mely a Magyar Ifjúság 1984. március 9-i számában jelent meg, egy felbomlott család magánügyeibe vezeti be az olvasót. A történet hétköznapi. Szántó Anna (a név természetesen nem valódi) lánya szerint „a legszebb nő”, akinek „gyönyörű, vállig érő haja és piszok nagy intellektusa volt”, és ráadásul a szakmájában is sikeresnek tudhatta magát: „iskolában tanított, ahol ő volt a legjobb tanár, és a tanítványok rajongtak érte.” A férjről kevesebbet árul el az újságírónő, még álnevet sem ad neki. Szakmájáról hallgat, nem számol be munkahelyi sikerekről. Az egyetlen idevágó kiszólás inkább elégedetlen embert sejtet, aki valószínűleg nem értelmiségi: „Hazamegyek a munkából hulla fáradtan…” Gyanítható hát, hogy a húszévi házasság alatt a férfi nemcsak szeretetet és három gyereket kapott feleségétől, hanem kiadós kisebbrendűségi komplexust is.

A viszony még egyenlőtlenebbé vált, amikor – néhány évvel a házasság felbomlása előtt – komoly örökség szállt a családra: muzeális értékű bútorok, perzsaszőnyegek, ékszerek, porcelán, festmények – és készpénz. A riport homályban hagyja, hogy ki volt az örökös („Néhány évvel ezelőtt örököltek, építkezni kezdtek” – mondja a már idézett gyermekkori barátnő), figyelmesebb olvasásra mégis kitűnik belőle, hogy az asszony volt az. Nem csoda, hogy „a legszebb fehér ezüstróka bundájában volt, amikor beszállt a sötétkék Opeljébe”. Úgy látszik azonban, a férj is méltóan részesült a jólétből: nem vádolja feleségét kapzsisággal. Egészen mással magyarázza viszonyuk megromlását.

„A feleségem húszévi házasság után úgy döntött, hogy belép egy illegális vallási gyülekezetbe. Bevitte a három gyerekünket, és azt akarta, hogy én is megtérjek. Nem tértem meg. Ezt három, keserves veszekedésekkel teli év követte.”

Hihető-e, hogy a szép asszony, a sikeres tanárnő, az anyagi gondoktól megszabadult, imádott anya és feleség minden előzmény nélkül megtér és belép egy „illegális gyülekezetbe”. Éppenséggel lehetséges, de nagyon valószínűtlen. Az emberek általában akkor fordulnak Istenhez, ha válságba került lényüknek erős támaszra van szüksége, ha menekülnek a szeretetlenség, a sivárság, az erkölcsi bizonytalanság elől. És Szántó Anna azt állítja, volt mi elől menekülnie: „A férjem házasságot tört, és én ezt nem tudom megbocsátani.” Érdekes, az asszony kétszer is házasságtörőnek nevezi a férfit, de a riport nem tisztázza, van-e igazság a szavaiban. Elmegy a kifakadások mellett, mintha csak egy vallási tébolyba esett ember sok bolondériájának egyikéről lenne szó.

Pedig, ha komolyan vesszük Szántó Annát, könnyen megérthetjük, mi történt. A férj alighanem egyre kevésbé tudta elviselni az asszony nyomasztó fölényét, és húsz év után úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy ő is önálló és sikeres személyiség. Hódítani kezdett, ahol tudott, és valószínűleg diadalainak számával egyenes arányban nőtt az agresszivitása odahaza. A feleség, aki nem sejtette, hogy szilárdnak hitt házassága alá van aknázva, összeomlott. És ekkor jött az „illegális gyülekezet” szilárd értékrendjével, megtartó közösségi kapcsolataival és az örök élet ígéretével…

Nem célom, hogy igazságot tegyek a két ember vitájában. Különben Seszták Ágnest sem házasságuk szomorú sorsa érdekli. Számára ez a történet csak alkalom, hogy a nyilvánosság elé vigyen „egy aggasztó és aktuális témát, az illegális vallási gyülekezetek – ezen belül is egy konkrét de meg nem nevezett társaság – helyzetét hatásukat és terjeszkedésük mozgatóit” (Kinek szól a fenyegetés? – szerkesztőségi jegyzet a lap március 30-i számában). A cikk nem kevesebbet igyekszik bizonyítani Szántó Anna házasságának történetével, mint hogy a „terjeszkedő” kisegyházi mozgalom kiegyensúlyozott emberek lelki békéjét boldog családok nyugalmát fenyegeti, okos lényekből társadalomellenes szörnyetegeket csinál. Én azonban azt állítom: még a tendenciózusan előadott történetből is kiderül, hogy ez a család már széthullott, ez az asszony már súlyos lelki válságban volt amikor az a bizonyos „konkrét, de meg nem nevezett társaság” megjelent a színen. Szántó Anna beteg volt és a gyülekezetben meggyógyult. Nem biztos, hogy mindenki kívánja magának a vallás általi gyógyulást a hitbéli közösségekben való feloldódást – de ez nem tartozik ide. Nyilvános meghurcolással, hangulatkeltéssel üldözni semmiképp sem szabad érte senkit: sem Szántó Annát, sem a gyülekezetet, amelynek új lelki békéjét köszönheti.

Veszélyben vagyunk!

Mert Seszták Ágnes nem tényeket közöl, nem érvel, hanem hangulatot kelt. A régi, jól bevált fogással kezdi: rettegést ébreszt az olvasóban. Bárhol járunk, ijesztő árnyak követnek a sötétben – sugallja. Nem rablók, nem szexuális erőszaktevők. Térítők. „Elég bemenni egy gyógyszertárba, elsétálni nyáron a sötétedő szigetre, megállni egy kórház folyosóján, sírni egy temetőkapuban, szomorkodni egy SZTK-padon, rendkívül hamar odasodródik egy kedves és megértő lény, aki problémáinkra megoldást, bánatunkra feledést ígér. És megszabadít a magánytól. Nem erőszakos térítés ez, ó dehogy. Inkább célirányos…”

Akadhat persze, aki némi borzongás után belegondol, hogy az erőszakmentes térítés kísérlete nem bűncselekmény, hiszen a megközelített ember, ha akarja, szabadon elháríthatja magától. Csakhogy ezek a mindenki mellé odasodródó lények nagyon ravaszak ám. Nem is mindenki mellé sodródnak oda, céltudatosan keresik a könnyen behálózható áldozatokat. Kik ezek? „…a részeg csavargók, a kábítószertől üveges tekintetű tinédzserek” – írja Seszták Ágnes. Egy „Hivatalos Személy” (az Állami Egyházügyi Hivatal előadója?) ezt így módosítja: „Nemcsak a perifériára szorult embereket gyűjtik maguk köré: mérnök, tanár, művész, diák is akad közöttük. Maga döntse el, hogy milyen hiányérzetükre építve szervezik be őket ezek a gyülekezetek.”

Az újságírónő azonban nem sokat töpreng a nagyon is helyénvaló kérdésen. Neki elég, hogy a „beszervezés” nem lehet önkéntes, hiszen az új hívek sérült emberek, akik kapva kapnak a szalmaszál után: „Eltámogatják őket gyülekezeti házakba, testvéri jobbot, ételt és pénzt nyújtanak nekik. Mindezeken felül pedig egy új élet lehetőségét is megcsillantják…” Amikor azonban már arról van szó, hogy milyen ember válik a megtértekből, a cikk egyszeriben azt állítja, hogy eredetileg egészséges, ép lények személyiségét sikerült a térítőknek eltorzítani – mint Szántó Anna esetében.

Seszták Ágnes szerint ugyanis a „beszervezettek” szörnyű károsodást szenvednek. Ezen a címen azután válogatás nélkül fejünkre önti a vallásos kisközösségekkel kapcsolatos összes előítéletét, rosszindulatú pletykát és rémmesét. Érdekes, a lap március 30-i számában (a már említett szerkesztőségi jegyzet mellett) szerepel egy olvasói levélként közölt, csaknem egész oldalas cikk –Adják vissza az unokámat! Aláírás: Egy szomorú nagymama –, amelyet mintha ugyanerről a kaptafáról húztak volna le.

A gyülekezeti tagok mindkét cikk szerint nevetségesen babonás emberek: az egyikben démonűzéssel foglalkoznak („a távozásom után megkenték olajjal a széket, amin ültem, hogy a démon távozzon róla” – mondja a már idézett barátnő), a másikban kézrátétellel gyógyítanak („a rákosok kihányják a rákjukat, a terhes anyának feltámad a halott gyerek a hasában”). Így az sem csoda, hogy orvost nem engednek a közelükbe. (A lány: „Amikor tüdőgyulladásom volt, nem hívtak orvost és nem adtak gyógyszert, csak amikor már nagyon komolyra fordult az állapotom.” A nagymama: „A lányom többször volt beteg, gennyes vizelettel, nem engedte orvoshoz, majd meggyógyítja Jézus.”) De nemcsak abban hisznek, hogy Jézus meggyógyítja őket, hanem abban is, hogy rövidesen felemelkednek a mennyországba. (A férj: „OTP-kölcsönt akartunk felvenni. A Pásztor lebeszélte a feleségemet, mert mi lesz, ha közben jön az »elragadtatás«, és neki földi tartozása lesz.” A nagymama: „Ők ebben az évben mindannyian eltűnnek a földről, jön az elragadtatás.”) Persze, a világi műveltséget elvetik, mert az ördögtől való. (A lány: „Nem tanulhattam zenét, mert a világi zeneszerzők démonikus emberek... nem olvashattam könyveket, mert azokban is ott rejtezett a démon.” A nagymama: „A tőlünk kapott mesekönyveket széttépte, bölcsődébe nem mehet a gyerek, mert hazugságokat tanul... Lehet, hogy még iskolába sem engedi – mondta –, legfeljebb fizetik a büntetést.”) Viszont a Bibliát megállás nélkül biflázzák. (A lány: „tizenháromszor olvastatták el velem az Újszövetséget” A nagymama: „fújják a Bibliát, és várják a jelet Istentől.”) Puritánságuk egyenesen nevetséges. (A lány: „Nem hordhattam nadrágot, mert a vezető nem tűrte.” A nagymama: „A lányom… a gyülekezet parancsa értelmében… gumicsizmában jár és melegítőben.”) Ugyanakkor szadisták, verik, kínozzák a gyerekeket (A lány: „Anyám különböző méretű vesszőket tartott a szekrény tetején és rendszeresen vert bennünket” A nagymama: „Újszülött korában állandóan csavargatta a kezét, állítgatni próbálta, ráordítottam, hogy tegye le, mert megöli: na és, legfeljebb felmegy a mennyekbe, angyalka lesz belőle! – válaszolta.”) A nem hívőkkel szemben agresszívak, brutálisak. (A férj: „A gyerekeket fanatizálta ellenem, éreztem, ha azt a parancsot kapják egyszer, hogy lincseljenek meg, reggelre megölnek.” A nagymama: „Erre a vőm még rátett egy lapáttal és közölte, hogy a gyereket nem láthatjuk többé, mert csak azért kell nekünk, hogy bűnös vágyainkat kiéljük rajta.”) Megszállottságukban teljesen elzárkóztak a világtól. (A lány: „Fel kellett számolnom minden külső kapcsolatomat”. A nagymama: „A nagy veszekedés karácsonykor robbant ki, mert a vőm nem akart átjönni hozzánk, mondván, hogy mi tisztátalanok vagyunk…”) Sőt, a képzettségüknek megfelelő munkát sem hajlandók elvégezni. (A Hivatalos Személy: „diplomával lépcsőházat takarítanak vagy bedolgoznak, de ők seprik a metrót is. Addig sem kell hitetlenekkel találkozniuk.” A nagymama: „Eleinte nem szenvedtek hiányt, mert a lányom mint női fodrász rendesen keresett.” Később abbahagyta, hiszen „amikor megkértem, ünnep előtt tegye rendbe a hajamat, megtagadta, mondván, hogy az Úr nem engedi a cifrálkodást”.)

Városainkban szokatlan, szoros közösségi életük is gyanús. (A lány: „Egy napon eljöttünk a házunkból, az otthonunkból… a szobámba »testvérek« települtek.” A nagymama: „Nem tudtam úgy odamenni, hogy ne idegenek nyitottak volna ajtót.”) És persze az is az önfenntartási ösztön beteges sorvadásának a jele, hogy segítik egymást, és számítanak egymás segítségére. (Az újságírónő: „Szántó Anna 16 000 forinttal támogatta egy testvérét abban, hogy maszek órásüzletet nyisson, később 5-5000 forintot adott gyülekezeti esküvőkre.” A nagymama: „Speciel tudom, hogy szilveszterkor 4 forintjuk volt. – De az Úr segített – mondta nagyképűen a vőm, a testvérek délután hoztak virslit és kenyeret.”) De nemcsak úgy adakoznak, a gyülekezeti vezetők meg is fejik őket (Az újságírónő: „Amikor valaki megtér, finoman lekáderezik; megmutatja a fizetési szalagját, és annak 10 százalékát leadja.” A nagymama: „Pénzük ugyanis nincs, a kevéske fizetésből is fizetik a tizedet…”) Erről mindjárt bővebben. Előbb azonban még említsük meg, hogy a nyugati kapcsolat sem marad ki a képből. (A Hivatalos Személy: Jelentős anyagi támogatást élveznek külföldről, természetesen azon a címen, hogy földalatti, üldözött egyházak. Persze erről szó sincs.” A nagymama: „Jön a töméntelen kazetta Amerikából, rajta a vallásos szertartások. Szombatonként csomagosztás: tejpor, banánpor, kakaópor.”)

Seszták Ágnes azonban nem éri be ezzel a bűnlajstrommal.

A huszadik század legnagyobb biznisze

Ha belegondolunk, ezek nem is bűnök. Hagyjuk el a nyilvánvaló tódításokat: marad egy életforma és egy hitvilág, amely talán jobban különbözik az átlagostól, mint a többi – ám ez csak akkor róható fel, ha különbözni önmagában is bűn. A Magyar Ifjúság riportere viszont mindenáron bűntényt akar. S ezzel nincsen egyedül; egy „Egyházi Tisztséget Viselő” (a Szabadegyházak Tanácsának valamelyik vezetője?) mondja: „Drága hölgyem! Amerikában már régen rájöttek, hogy a huszadik század legnagyobb és legbiztosabb biznisze: a vallás. Vallás! Vallás kell a bizonytalanoknak, a kishitűeknek, az elesetteknek, a gyengéknek, a peremre szorultaknak. Aki viharos életében és a szexben nem találja meg a kielégülést, annak lelki szexet kínál.” És mit vesz el cserébe (ez már az újságírónő állítása)? „Van olyan gyülekezeti vezető, akinek Budán akkora ikervillája van, hogy még az edzett lélek is megrezdül belé. Adakozásból. A másik pásztor vidékről került Pestre, hamarosan budai házra tett szert, felesége is, ő is külön kocsit tartanak fenn. A szóban forgó gyülekezet vezetőjének is nyugati márkájú kocsija van. Hogy honnan? Örökölte – hangzik a válasz.”

Ezek után nem lep meg, hogy a gyülekezeti vezetők Seszták Ágnes szerint többnyire szélhámosok: „…gyakran kerülnek ki a teológiát be nem fejezett papjelöltek közül. Közülük néhányan könnyű szívvel úgy döntenek, hogy ők új felekezetet, új egyházat is képesek alapítani.” Ha a hittudományokban járatlanok is, a hívők manipulálásához kitűnően értenek: „…a gyülekezet vezetője meglepően jó pszichológiai érzékkel tartja a kezében ezeket az enyhén neurotikus egyéneket. Sőt, a finoman szerzett, mindenre kiterjedő információival szinte uralkodik fölöttük” – mondja Szántó Anna férje, aki szintén meglepően jól tájékozottnak mutatkozik. Ezek az emberek szinte hipnotizálják az áldozataikat, félrevezetik őket, hamis boldogságot ígérnek nekik, miközben elzárják előlük az evilági boldogulás útját – és közben egyházi tizedek meg egyéb adományok formájában kicsalják tőlük a pénzüket. A sok hókuszpókusz csak eszköz; a cél: a biznisz.

Eltűnődöm: miért olyan kényes Seszták Ágnes a gyülekezeti vezetők szakképzettségére? Komolyan azt gondolná, hogy mindenféle vezetésre csak diplomás emberek lehetnek alkalmasak? Vagy csak az egyháziak bibliai felkészültségét tartja olyan fontosnak? Ha már ennyire igényes ebben a dologban, nem ártana egyszer magának is belekukkantania a Szentírásba. Mindjárt nem beszelne a Bibliáról és az Apostolok cselekedeteiről.

Ami a bizniszt illeti, tartok tőle, hogy az újságírónőnek itt is meglódult a fantáziája. Azok az amerikai egyházak, amelyeknek vezetői üzletet tudtak csinálni a térítésből, hívek millióit nyerték meg maguknak, és az egyházi adó tetemes részét gazdasági vállalkozásokba fektetik. Hogyan lehetne hozzájuk hasonlítani a legfeljebb pár száz fős magyarországi közösségeket? Becsülje meg az olvasó, mekkora összegre rúghatnak egy két-háromszáz lelket számláló gyülekezett havi tizedbefizetései, ha igaz, amit az egyházügyi tisztségviselő nyilatkozik, hogy jobbára gyenge, elesett, peremre szorult emberek kerülnek az ilyen gyülekezetekbe. Magáról a tizedről csak annyit: nyugodtan kijelenthetem, hogy Magyarországon egyetlen vallási közösségben sem kérik el a hívek fizetési szalagját, hogy annak alapján igényeljenek anyagi támogatást. Ez a hivatalos társadalmi szervezetekben szokás. (Aki az „edzett lelkeket is megrendítő budai ikervilla” ügyére kíváncsi, kérem, olvassa el a Beszélő 7. számában megjelent cikkemet; címe Kitaszított adventisták.)

„Illegális gyülekezetek”

De miért orront Seszták Ágnes minden vallási bokorban bűntényt, ha egyetlen törvénybe ütköző cselekedetet sem tud előadni? Erre a kérdésre könnyen válaszolhatunk. A cikkében kiszerkesztett gyülekezetek egyike sem kapott „hivatalos működési engedélyt”, s ez már elegendő az újságírónő számára, hogy illegálisnak minősítse őket. „Magyarország a szabad vallásgyakorlás és a vallási türelem országa. A közönséges halandók által ismert nagy egyházak között ott vannak a teljes legalitást élvező szabadegyházak is, mind a tízen! A gomba módra szaporodó illegális gyülekezetek között pedig egyre többen szeretnének hivatalos »működési engedélyt« szerezni. Ennek azonban számos tartalmi és formai feltétele van. Ezek mellőzésével is élnek és virulnak.” Ugyanebben a szellemben nyilatkozik a már idézett Egyházi Hivatalt Viselő is: „Az ön által megtapasztalt gyülekezet azonban, mint számos más társa, nem hivatalos, nem legális, nem engedélyezett. Nem is fogjuk részükre javasolni a legalitást, mert nem tudunk a gyülekezet cselekedeteiért felelősséget vállalni. De nem fogjuk üldözni sem őket, hiszen mindannyian éppen arra várnak, hogy üldözött mártírként léphessenek fel.”

A fogaknak ilyetén csikorgása hallatán kételkednünk kell benne, hogy az „illegális gyülekezetek” valóban olyan zavartalanul virulnának, mint ahogyan az újságírónő állítja. Hiszen az engedélyezett egyházak helyzete sem ennyire rózsás. Rendezettebb életet élhetnek, mint az ötvenes–hatvanas években, ez igaz. Nem folynak ellenük hecckampányok, nem vetnek papokat börtönbe. De vallásszabadságnak nevezni a mindenre kiterjedő hatósági gyámkodást – ez mégiscsak a szavak értelmének kiforgatása. Részben épp ezért, részben az egyházi élet ezzel is összefüggő elsekélyesedése miatt az utóbbi években számos katolikus és protestáns – főként szabadegyházi – csoport kényszerült külön útra. Látványos keresztényüldözés ellenük sem folyik. De a csöndes hatósági zaklatások, házkutatások, munkahelyi fenyegetések, útlevélbevonások, a sajtó útján történő izgató hangulatú lejáratás és megfélemlítés, és nem utolsósorban a jogi viszonyok szándékosan szövevényes, ki- és megismerhetetlen hálói megteszik a hatásukat. Panasszal, oltalomkéréssel pedig nincs hová fordulni.

A figyelmes olvasó mindezt a Magyar Ifjúság riportjából is kihüvelyezheti, hiába állítja a riporter, hogy az „illegális gyülekezetek” élnek és virulnak. Mit is mond az egyik Hivatalos Személy (Szántó Anna igazgatója?): „Ismertem Szántó Annát, szerettem és igen nagyra tartottam. Való igaz, hogy egy nap bejelentés érkezett ellene, hogy illegális gyülekezetbe jár. (…) Néhány nőnappal később, egy hivatali felettesem barátilag figyelmeztetett, hogy – finoman fogalmazva – tapasztalta, Szántóéknál gyakran fordulnak meg ama bizonyos gyülekezet tagjai…” Az olvasó fantáziájára bízom, mi módon tapasztalhatta a hivatali felettes, hogy mi történik Szántóék lakásában. A Hivatalos Személy mindenesetre nem bízza a fantáziánkra, hogy mi történik azzal a tanárral, aki nem csinál titkot vallásos meggyőződéséből: „ezt állami intézményben, ahol gyerekek ideológiai jövője van a kezébe téve, nem lehet nyilvánosan vállalni.” Ezek után a másik Hivatalos Személy (az egyházügyi előadó) helyében nem tartanám olyan meglepőnek, hogy „ezekben a gyülekezetekben sok… ember nincs a »helyén«: diplomával lépcsőházat takarítanak vagy bedolgoznak, de ők seprik a metrót is”. Talán nem mindegyik a „hitetleneket” kerüli; akadhat közöttük, aki a munkahelyi megtorlás elől menekül. Seszták Ágnesnek azonban ez, úgy látszik kevés. Cikke a bűnüldöző szervek nyílt, kemény, tömeges közbelépéséért kiált.

Bízzunk benne, hogy segélykiáltása nem talál meghallgatásra, és maradjunk meg a jelenlegi helyzet fonákságainál. Igaz-e, hogy az engedély megtagadásával illegálissá minősített gyülekezetek valóban illegálisak, azaz törvénytelenek, a törvény értelmében nem engedélyezhetők? Vagy az engedély megtagadása illegális?

A vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk három paragrafusát, jelesül a 7., a 8. és a 18. §-t az 1947. évi XXXIII. tc. hatályban tartotta. Más érvényes magyar jogszabály nem rendelkezik az egyházalapítás „tartalmi és formai követelményei”-ről. Ki tudja, miért, a Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye újabb kiadásaiból hiányzanak ezek a rendelkezések, jóllehet nem helyezték őket hatályon kívül. Talán nem lesz hiábavaló, ha itt a magam szerény lehetőségeivel élve megkísérelem pótolni a HJGY mulasztását, íme a bennünket érdeklő paragrafusok:

„7. § Azok az állampolgárok, akik törvényesen elismert vallásfelekezetté kívánnak alakulni:

(1) tartoznak legalább egy egyházközség felállítását és fenntartását, továbbá a felekezetükhöz tartozó gyermekeiknek iskolai hitoktatását biztosítani;

(2) tartoznak a hitéletre vonatkozó összes rendelkezéseket magában foglaló szervezeti szabályzatot jóváhagyás végett a vallás- és közoktatásügyi miniszternek bemutatni. Ennek a szabályzatnak különösen tartalmaznia kell a hitelvi, az erkölcsi tanokra, az isteni tiszteletre és egyéb vallási szertartásra, valamint a tisztviselők és más alkalmazottak felett gyakorlandó fegyelmi szabályokra vonatkozó rendelkezéseket.

8. § A jóváhagyás csak akkor tagadandó meg:

(1) ha a megalakulni kívánó vallásfelekezet állam- vagy nemzetellenes irányzattal keletkeznék;

(2) ha a 7. § 1. pontjában foglalt föltétel nem teljesíttetik;

(3) ha a hitelvek, tanok, isteni tisztelet és egyéb vallási szertartás, vagy a tervezett szervezet

a) a fennálló törvényekkel vagy a közerkölcsiséggel ellentétben állana;

b) a már létező és törvényesen bevett vagy elismert vallásfelekezetek valamelyikével azonosak, vagy attól csupán az isteni tisztelet és az egyházi kormányzás nyelvét illetőleg különböznek;

(4) ha a megalakulni kívánó vallásfelekezet elnevezése:

a) faji vagy nemzetiségi jelleggel bírna;

b) a már bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezeteket sértené.

18. § A vallásfelekezetköteles jóváhagyott szervezeti szabályzataiban később tett minden változtatást a vallás- és közoktatásügyi miniszternek esetről esetre jóváhagyás végett bejelenteni. Ha ezen változtatás a 7. és 8. §-ban meghatározott föltételeknek meg nem felel, a 4. § (A hatályon kívül helyezett, de hivatkozott 4. § szövege: „Az egyházi fenyíték nem alkalmazható senki ellen abból az okból, mivel az illető törvényben rendelt valamely polgári kötelességét teljesítette, vagy a törvényben tiltott valamely cselekvést nem vitt véghez, vagy pedig mivel törvény által engedett polgári jogait szabadon gyakorolta.”) rendelkezéseivel ellenkezik, vagy ha az egyházi határozatok, ima- vagy tankönyvek olyan rendelkezést vagy tant tartalmaznának, mely a vallásfelekezet tagjainak állampolgári kötelességük teljesítését tiltaná, vagy törvényben tiltott cselekményt rendelne: a törvényesen elismert vallásfelekezetté nyilvánítás a vallás- és közoktatásügyi miniszter által haladék nélkül visszavonandó.”

Érdemes idéznünk az 1947. évi XXXIII. tc.-nek az itt teljes terjedelmükben ismertetett rendelkezéseket hatályban tartó paragrafusához írt Miniszteri indoklást is: „A törvényjavaslat 2. §-a fenntartja az 1895: XLIII. tc. 7., 8. és 18. §-át, amely az elismert felekezetté alakulás feltételeit határozza meg és az állami érdekek védelmében taxatíve felsorolja, hogy milyen okból lehet csak megtagadni a hitelvi és szervezeti szabályzat jóváhagyását, illetve az elismert felekezetté történt megalakulás bejelentésének tudomásulvételét. Ezen szakaszoknak a további hatályban tartása nem sérti a vallásszabadság elvét, mert itt az állami érdekek védelméről van szó, és a törvény nem is ad a kormányhatóságnak, illetve a vallás- és közoktatásügyi miniszternek korlátlan jogkört.”

Így hát okkal gyanítjuk, hogy az ÁEH nem áll a törvény alapján, amikor rendre-másra utasítja vissza – vagy fekteti el – a hozzá benyújtott elismerési kérelmeket. De ha nem a törvény, akkor vajon milyen indíték vezeti? Véleményem szerint elsősorban a következők:

1. Az állam változatlanul rossz szemmel nézi a vallás térhódítását. A csökkenő lélekszámú, pangó egyházakat megtűri, de mindent megtesz azért, hogy új, terjeszkedésre képes egyházak alakulásának elejét vegye.

2. A régóta elismert egyházak vezetőit a hatóságok jól ismerik. Tudják, mit várhatnak tőlük, és hogyan lehet kézben tartani őket. A több évtizedes függés során elhullottak az egyházuk önállóságán bátran őrködő elöljárók; olyan személyek kezébe került a vezetés, akikkel az államnak könnyű „együttműködnie”. Az új egyházak vezetői nem mentek át ezen a kiválogatódáson, és sokuk mögött hosszú létharcok tapasztalatai vannak.

3. A hívő tömegeket könnyebb kézben tartani, ha az egyházak száma csekély. Ha az engedélyezett egyházak száma növekszik, nehezebb megakadályozni, hogy a túlságosan engedelmes vezetőikkel elégedetlen hívek más egyházban találjanak otthonra, és így nő a gyülekezetek önállósága.

Ezek nem meglepő szempontok egy ateista államtól, amely egyébként is minden szerveződést és szellemi mozgást szigorú felügyelet alatt igyekszik tartani. Azonban ellentétesek a vallásszabadság elvével. Hiszen, miként az 1947. évi XXXIII. tc. Miniszteri indoklása kimondja, a vallásszabadsággal csak olyan állami szabályozás egyeztethető össze, amely nem biztosít korlátlan jogkört a kormányhatóságnak.

Végül még egy megjegyzés a Miniszteri indoklásban emlegetett államérdekről. Érthetetlen számomra, miért ne volna államérdek a társadalom perifériájára szorult emberek felkarolása. A legfelső vezetés is zöld utat adott az utóbbi időkben a vallásos mentálhigiénés próbálkozásoknak. Ami tehát Seszták szerint bűn („Keresik a megfelelő alanyokat, a részeg csavargókat, a kábítószertől üveges tekintetű tinédzsereket. Eltámogatják őket gyülekezeti házaikba…”), az állami szempontból is inkább érdem, akár elismert, akár el nem ismert vallási – vagy világi – csoportok teszik. Ne feledjük: olyan embereket segítenek vissza a rendezett társas életbe, akiken sem az állam, sem az úgynevezett társadalmi szervezetek (például a KISZ) nem képesek segíteni.

Függelék: Kinek szól a fenyegetés?

Hogy Seszták Ágnes kit fenyegetett meg az ország nyilvánossága előtt, azt már tudjuk. A Magyar Ifjúság szerkesztőségi jegyzete szerint azonban az újságírónőt is megfenyegették. „Az írás elváltoztatott helyszínnel, szereplőkkel és szituációkkal jelent meg. Megjelenése óla furcsa módon mégis magukra ismertek egyes gyülekezeti tagok, és a telefonban fenyegetésekkel árasztották el a riportert, Seszták Ágnest.” Gyanítom, nem azzal fenyegették, hogy el fog kárhozni. Inkább holmi sajtópert emlegethettek. A lap szerint hiába. „Elvégre személy szerint senkit nem »szerkesztettünk« ki…” Ha a tisztelt szerkesztőség úgy véli, hogy a cikk ezzel már a törvény sáncain belülre került, fel kell hívnom a figyelmét tévedésére. Sajtó útján elkövetett rágalmazásról van szó akkor is, ha a megrágalmazott személy vagy csoport ugyan név és cím nélkül szerepel a kérdéses írásban, de egyértelműen azonosítható. Márpedig igaza van Seszták Ágnesnek: „illegális gyülekezetét” valóban könnyű megtalálni, noha némi újságírói csalafintasággal a történetbe montírozta a Jehova Tanúit csakúgy, mint a Kallódó Ifjúságért elnevezésű – hivatalos – ökumenikus mozgalmat és a kitaszított adventistákat (akiknek elismertetési kérelmét nemrégiben utasította vissza az ÁEH elnöke). A „szomorú nagymama” lányának és vejének gyülekezete is minden nehézség nélkül felismerhető; egyébként Közel az ég címmel szép és tiszteletre méltó riportot írt róla Sombor Judit az Új Tükör április 29-i számában. Szeretném megnyugtatni a szomorú nagymamát: hozzátartozói nem „titkolt gyülekezet” „bérelt imaházába” járnak. Aki csak kicsit is ismeri a hazai egyházi viszonyokat, jól tudja, hogy még legális egyházaknak, gyülekezeteknek is gyakran nagy gondot jelent istentiszteleti hely bérlése. Ez a „Zugló kopottabbik részén” összejáró közösség formailag is legális.

Ennyit arról, ki mellett állna a jog egy esetleges sajtóperben. Mégis igazat kell adnunk a Magyar Ifjúság szerkesztőségének: nem valószínű, hogy a bíróság is a megrágalmazott javára ítélkeznék. „Nem javasoljuk, hogy bárki továbbra is feljogosítva érezze magát a zaklatásra és fenyegetésre – írja A Szerk. – Ez esetben úgy érezzük, segítséget kell nyújtanunk és nyújtatnunk mindazoknak, akiket a zaklatás érint.” Semmi kétség: sikerülni fog nekik.

• Állam és egyház