Nyomtatóbarát változat

Az ún. Dóka-ügy egyházi válsággá duzzadt. Dóka Zoltán hévízgyörki evangélikus gyülekezeti lelkész 1984 júliusában nyílt levelet intézett a Lutheránus Világszövetség vezetőihez (a dokumentumot lásd a Hírmondó 1984. augusztusi számában – A Szerk.). A levél azzal vádolja Káldy Zoltán püspököt, a magyar evangélikus egyház fejét, hogy a saját teológiai koncepcióját – a „diakóniai teológiát” – az egész egyházra rákényszeríti, terrorizálja a lelkészeket, ellenfeleit az állam segítségével intézi el, és más nyelvet használ „befelé”, mint „kifelé”.

Káldy sietett fegyelmi eljárást indítani Dóka ellen, nyilván abban a hiszemben, hogy a lelkész magányos zendülő. Az eljárás során azonban kiderült, hogy a nyílt levél csak szikra volt, amely fellobbantotta az ellenállás gyorsan terjedő lángját. A fegyelmi eljárást beszüntették ugyan, de éppen ez a tény veti föl a kérdést: megfelelt-e az egyházjogi előírásoknak az, amit Káldy püspök és a fegyelmi bíróság cselekedett? A fegyelmi bíróság mind ez ideig nem nyilatkozott: hogyan történhetett meg, hogy a Dóka felfüggesztését kimondó, 1984. augusztus 29-i határozatot a lelkésznek csupán másolatban küldték el. Aláíróként Sólyom Károly püspökhelyettest jelölték meg, de az ő kézjegye nem szerepelt a határozaton, miként Szilágyi Béláé, az egyházkerület helyettes kurátoráé sem. Sólyom augusztus 28-án és 29-én nem tartózkodott Budapesten, mivel a Püspöktanács meghívására az ausztriai Steiermarkban időzött. Fennáll tehát a gyanú, hogy aláírását távollétében meghamisították.

Bár Dóka többször is találkozót kért Káldy püspöktől, személyes megbeszélésre ez év elejéig nem került sor kettejük között. Viszont Káldy egy értekezleten kijelentette: előbb vonja vissza Dóka a nyílt levelet, „és majd azután beszélünk egymással”. Ezt aligha tekinthetjük a tárgyalási készség jelének.

A lelkészi testületnek megtiltották, hogy vitát folytasson a Dóka-levélben megbírált „diakóniai teológiáról” és az egyházi vezetés eljárásmódjáról. A nyílt levél közzétételét Káldy továbbra sem engedélyezi, így azt sokan nem ismerik, csak Káldy támadásaiból. Az Evangélikus Élet megfelelő fórum lehetne a vita nyilvánosságra hozatalára. A lap közölt is egy Dóka-ellenes cikket (melyet Dóka esperese írt alá), de választ vagy akár olvasói leveleket nem jelentetett meg.

Időközben Káldy elrendelte, hogy az egyház lelkészei lelkészi konferenciákon titkos szavazással foglaljanak állást a Dóka-ügyben. Három kérdésre kellett igennel vagy nemmel válaszolni:

1. Elítéli-e Dóka Zoltán fellépését?

2. Elítéli-e a nyílt levél tartalmát?

3. Bízik-e az egyházi vezetésben?

A szavazás célja nyilvánvalóan az volt, hogy Dókát a saját lelkésztársai ítéljék el, és ezzel bebizonyosodjon, amit Káldy húsz éve hangoztat: a lelkészi testület bízik az egyház vezetésében és annak teológiájában. A püspök azonban elszámította magát. A szavazás nyomán első ízben kényszerült nyilvánosan beismerni, hogy egyházában megrendült a vezetésbe vetett bizalom: bejelentése szerint a lelkészek 62 százaléka nemmel szavazott, illetve tartózkodott a szavazástól. Feltehetően az egyházon belüli ellenzék maga sem számított ilyen méretű csendes ellenállásra, bár az utóbbi időben Káldy 15 százalékra becsülte az engedetlen lelkészek arányát. Az elismert 62 százalékhoz hozzá kell még adnunk azokat a lelkészeket, akik az eljárás elleni tiltakozásul meg sem jelentek a konferenciákon, valamint azokat, akik szándékosan érvénytelen szavazatot adtak le. Egyházi körökben az a vélemény, hogy a bizalmatlanságot szavazók velük együtt jóval meghaladják a 70 százalékot

Az egyházkerületek lelkészi konferenciáin hevesen támadták a feltett kérdéseket és az egész eljárást, de Káldy személye és püspöki tisztsége ellen egy szó sem hangzott el. Az ellenzéki lelkészek egyáltalán nem szervezkedtek – erre alkalom sem nyílott –, de az eset óta fiatal lelkészek és segédlelkészek meglepő határozottsággal bírálják püspöküket. A fiatal nemzedék, bár a teológiában Káldyt kellene követnie, egyre inkább eltávolodik tőle. Ez már nem az apák, a megfélemlítettek és megtörtek nemzedéke. A lelkészgyűléseken gyakran megesik, hogy olyan helyeket olvasnak fel az Újszövetségből, amelyek arról szólnak, hogyan kell vitában a testvéreinkkel szemben viselkednünk. Azt is kifogásolják, hogy Káldy zárlat alá helyezte Dóka levelét: hogyan szavazhat valaki arról, amit nem ismer?

1984 novemberének végén Káldy utasításokat küldött az espereseknek, íme, az utasítások lényege:

1. Fel kell olvasni a módosított bírósági határozatot (amely a fegyelmi eljárás befejezéséről intézkedik – A Szerk.). Hozzászólások nem hangozhatnak el.

2. A lelkészgyűléseken a továbbiakban tilos a Dóka-ügyről beszélni. Egy későbbi időpontban majd megbeszélésre kerül sor Dókával.

3. Három esperes bírálatot írt a nyílt levélről; ez az írás a Lelkipásztorban fog megjelenni. Dókát bírósági tárgyalás helyett ily módon ítélik el.

4. Az esperesek ügyeljenek arra, hogy rendzavarásra ne kerüljön sor. Szükség esetén fegyelmi eljárást kell indítani. Különösen a fiatalokra kell vigyázni.

5. Az esperesek ügyeljenek arra, hogy megfékezzék a „szaladgáló hírvivőket”.

Ez az öt pont nem igényel kommentárt; bizonyítékkal szolgál Káldy autoriter vezetési gyakorlatára, amit Dóka nyílt levélben „terror”-nak merészelt nevezni. A 3. pont kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy Káldy láthatóan megint nem tartja be az ígéretét, és a Dóka elleni hadjárat tovább folytatódik, bár a fegyelmi eljárás lezárult. A „szaladgáló hírvivők” nem mások, mint az egyház lelkészei, akik nyíltan kívánnak egymással és püspökükkel beszélni, és nagyon örülnének, ha ő is ilyen szándékkal közeledne hozzájuk. Ők azok, akik úgy vélik: immár nem az az egyház érdekében való, helyes magatartás, ha a lelkészek felelősségteljesen hallgatnak. Számos levelet küldtek Káldynak, melyek arról tanúskodnak, hogy szerzőik semmi másra nem vágynak, mint az egyház tagjai közötti testvéri és keresztyényi bánásmódra.

Káldy azonban nem hajlik a megbékélésre. Bírálóit, elsősorban a fiatal lelkészeket és segédlelkészeket gyakorta sértő jelzőkkel illeti. Jó ideje elvesztette már a mértéket: egyházának lelkészeiről gyalázkodva nyilatkozik, és olyan kifejezésektől sem riad vissza, amelyek semmiképpen sem méltók egy lelkipásztorhoz. Dóka levelére először azzal válaszolt, hogy megpróbálta hamis fénybe állítani a Dóka-család magánéletét, és kételyeket ébreszteni Dóka pszichikai állapotával kapcsolatban. Farsang presbitert, aki 1983 végén levélben kérte tőle Ordass püspök rehabilitálását, „idegbetegnek”, „súlyos betegnek”, „kórházi ápolásra szorulónak” nevezte. Káldy kérésére ugyanígy indokolták a Dóka elleni fegyelmi eljárás leállítását is: Dókát rossz lelkiállapota és családi gondjai olyan helyzetbe hoznák, amelyben nem lenne képes tárgyilagosan megítélni a magatartását. Ahogyan Labosa esperes 1984. november 14-én három egyházkerület (Buda, Fejér–Komárom és Pest) közös lelkészi konferenciáján bejelentette, Káldy október 29-én írásban közölte Dókával, hogy utólag megváltoztatták az eljárás beszüntetésének indokát: a fegyelmi bizottság most már nem Dóka „rossz lelkiállapotára” hivatkozik, hanem „különféle okokra”, mivel a lelkiállapot szó angol fordítása („psychical state”, „mental state”, „state of mind”) nem felel meg az eredeti fogalom értelmének. Felvetődik azonban a kérdés: miként nyilatkozhatott Káldy ebben a fegyelmi ügyben, hiszen ő maga saját kívánságára nem volt tagja a Dóka-ügyet kivizsgáló fegyelmi bíróságnak, az evangélikus egyház egyházi törvénykönyve pedig előírja, hogy nyilatkozni kizárólag a fegyelmi bíróság elnökének van joga?

Az evangélikus egyház tagjai húsz éven át tűrték Káldy önkényeskedéseit, erőszakos és durva magatartását. Most azonban, úgy látszik, betelt a pohár: néhányan komolyan fontolgatják, hogy a püspök gyakori dühkitörései során elhangzott gyalázkodások és szitkozódások nem merítik-e ki a becsületsértés vagy rágalmazás kritériumait.

Káldy Zoltán nemcsak a magyar evangélikus egyház püspöke, hanem 1984 nyara óta a Lutheránus Világszövetség elnöke is.

• Állam és egyház