Pf. [Lányi András]

Nyomtatóbarát változat

A lengyel filmművészet egyszer az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején, újabban a hetvenes évek vége felé hozott néhány év alatt egyedülálló gazdag termést. A cseh film fénykora a hatvanas évek második felére esik, és 1969-ben véget ér – mintha elvágták volna. A magyar filmtörténet nem ismer ilyen drámai változásokat: ötvenhat után a film területén nem volt mit elnémítani; a hatvanas évek virágkorát utólag költöttük meg a hetvenes évek közepén; akkor, amikor az előző évtized eredményeire építő s egyszerre több irányban is bátor továbblépést ígérő kísérleteket sikerült felszámolni. (Ekkor veszítette el, szinte egy csapásra, addigi jelentőségét a Balázs Béla Stúdió is.) De még a depressziós esztendők fonnyadt termése is – s ami még a fákon maradt, éretlenül megkukacosodva! – időnként pikánsabb ízeket kínál, mint amit ínyünk s a konyhafőnök elviselni képes. Szomszédaink hát joggal irigyelnek. Példájukon láttuk: a virágkor veszélyei mily beláthatatlanok! Eljövetele bennünket is már több ízben fenyegetett, mindeddig sikerült időben elhárítani. Pedig nálunk az újító törekvéseket ritkán tiltják be: olykor kényszeredett ünneplés, olykor csöndes nyomás, egy-egy gyors átszervezés vagy a teljes közöny korrumpálja őket haladó hagyománnyá.

A film és a társadalom megújítására irányuló törekvések közötti párhuzam ezekben az országokban, azt hiszem, nem szorul külön magyarázatra. Nagy filmművészet akkor születik, ha szabad neki megszületnie. Filmet mifelénk se csinálni, se nézni nem lehet az állami gondviselés megkerülésével. A film a társadalmi környezet, a szellemi klíma változásaitól is szorosabban függ, mint más művészetek. Természete, hogy a pillanatot örökítse meg, ezért talán, hogy inspirációját mindig az épp adott történelmi pillanatból meríti. Minél gyöngébb vagy tartalmatlanabb az aktuális inspiráció, annál kisebb az esély, hogy jelentős művek szülessenek. Egy nemzet mindig olyan filmművészetei kap, amilyet megérdemel.

A mai magyar filmművészet úgyszólván minden kapcsolatát elveszítette a társadalmi környezetével, s ezért sorvad. Nem befolyásolja a piac értékítélete – azaz a mozinéző ízlése –, és viszont: a magyar film nem befolyásolja a néző ízlését. Nem igazodik az élő művészetek tényleges fogyasztóinak ízléséhez, értékítéletéhez sem – és viszont: nem képes orientálni a művészetek körül eleven közvéleményt teremtő (jobbára fiatal) értelmiséget. Úgy tűnik, az előbbiek nem kíváncsiak a magyar filmre, az utóbbiakra pedig a magyar film nem kíváncsi; szerzők és megrendelők úgy vélik talán, nincsenek „kisegítve” e szűkecske réteg esetleges tetszésével, amikor nekik hat számjegyű nézettségi tervszámokat kell teljesíteniük. A magyar film egyedüli eltartója, bírája, egyedárusítója, cenzora és jótevője a kulturális adminisztráció; valóságos és közvetlen kapcsolat tehát egyedül ehhez fűzi. Ennek ízlésével és értékítéletével szemben viszont a filmszakma az alkotó egyén szabadságának védelmében állandó oppozícióban áll. Távoli hasonlattal élve: a magyar film a prostitúció (üzletszerű filmkészítés) és a szerelem (filmrajongók) között az érdekházasságot kellett hogy válassza, a vele járó házastársi hűtlenséggel együtt. Válsága a korral jár: régimódi kacérkodása az évek múlásával már kevés ahhoz, hogy megtartsa hódolóit, miközben törvényes urát vérig sérti vele. S a leszámolás órája, úgy látszik, elérkezett...

Az állami monopóliumok egyeduralmának enyhítésére vagy akár csak tényleges decentralizálására tett szerény kísérletek sorra meghiúsultak. Ugyanakkor megkezdődött itt is, mint minden nem „produktív” ágazatban, a gazdmecholás, amely a mechanizmus átalakítását a jövedelmezőség szempontjai szerint követeli. Természetes, hogy éppen ezekben az ágazatokban az új gazdasági mechanizmus jelszavai nem jelenthetnek mást, mint restrikciót: nyugodjunk meg, nincs szó egyébről!

Rentábilis szórakoztató filmipar: az adminisztráció leginkább ehhez érezne kedvet, a szórakozni vágyó nép haragját közvetítve az úgymond ezoterikus filmesek felé. Nos, a kasszasiker üdvös volna – csakhogy elképzelhetetlen. Megfelelő anyagi és technikai bázis – és hozzáértés – híján ebben az iparágban belátható időn belül nem leszünk versenyképesek a megbízható minőségű s a hatósági ártámogatással igen olcsó nyugati importholmival szemben. A film kulturális és politikai szerepe szempontjából viszont – közvélemény-formálás, öntudatébresztés, formateremtés – fontosabbak volnának a médiummal való „második típusú találkozások”; a nem kereskedelmi érdekeltségű, a rétegigények tudatos kielégítésére törekvő, öntevékeny kiscsoportok működésére alapozó alternatív mozi- vagy filmklub-hálózat, megfelelő filmkínálattal. Ilyen Magyarországon nem létezik. Márpedig manapság a film egyedül ott számít művészetnek és ott képes fenntartani magát – persze, különféle kulturális alapok bőkezű támogatásával –, ahol működik a második forgalmazás valamely szisztémája: Franciaországban, Hollandiában, Lengyelországban stb. Meggyőződésünk, hogy a magyar filmművészet is csak ezen az úton léphet ki elszigetelt helyzetéből, amelyben jelenleg a manipuláció, a belterjesség és a torzult értékítéletek kiszolgáltatott áldozata.

(Rövid kitérő) Magyarország lakossága ma lényegesen kevesebb időt fordíthat kulturális élvezetekre, mint az úgynevezett vállalkozói szocializmus korszaka előtt. Ez ugyanis az extenzív iparosítás módszereihez ragaszkodó – mert másra alkalmatlan – állami gazdálkodás utolsó nagy aduja a társadalmi munkaidőalap növelésére, azaz a pótlólagos munkaerő termelésbe állítására. Az állami munkahelyen rosszul fizetett és alacsony hatékonyságú munkával töltött napi nyolc óra után a keresőképes népesség tetemes része ma így vagy úgy ismét munkába áll, hogy a második műszakban immár a maga hasznára bocsássa áruba idejét, képességeit, termékeit, összeköttetéseit; kinek mije van.

A nemzeti időmérleg felborulása kevéssé befolyásolja például az új magyar zenét vagy a regényírókat. Számukra megmarad – és munkásságuk létjogosultságának elismertetéséhez szerencsére elegendő is – a pár ezres elitpublikum érdeklődése és biztatása. Annál érzékenyebben érinti ez a változás az iparba oltott, tehát költséges és tömegfogyasztásra szánt filmművészetet.

Filmkultúránk válságát sokáig elfedték filmjeink nyugati fesztiválsikerei. Kelet-Európában a magyar filmművészet volt az egyetlen, amely egy emberöltőn keresztül megőrizhette egyenletes – olyan, amilyen –színvonalát, és kritikus hangon szólhatott olyan témákról, melyek másutt politikai, erkölcsi vagy egyéb tabu alatt állnak. S e különleges keleti csemegének – képzeljük el: háremhölgy, fátyol nélkül! – van még egy vonzereje a nyugati népszerűsítők szemében. Nevezetesen az, hogy a díjazott magyar filmek nagyobb része – épp életidegensége folytán – igényesnek mondható eszméit elavult, banális, görcsösen önmagyarázó, tehát a „jobb” kultúremberek számára a világ minden pontján egyformán érthető nyelven adja elő. Azok az alkotók pedig, akik a forma virtuózának szerepében tetszelegnek – liberális hatóságaink ugyanis minden évtizedben ellátnak az erre szolgáló jogosítvánnyal egy-két erre alkalmas személyt –, történelmi vagy lélektani sémák helyett a mindig késve felfedezett tegnapi modernség vagy egy sosemvolt folklór formakincsére építik az előbbihez hasonló, sematizált jelképrendszerüket: ezért duplán kijár nekik a méltatás. S ami ily módon eljut Nyugatra, azt az angyali tájékozatlansággal bíró nemzetközi kultúrbürokraták és fesztiválparaziták el is fogadják – miért ne tennék? – hiteles híradásnak. El akarják fogadni: mert a vitathatatlanul művészi eltökéltséggel készülő, mégis illemtudó, kifejezési eszközeiben ókonzervatív, épületes tanulságokkal szolgáló magyar film számukra reménysugár: hogy visszahozható valami, ami egyébként már a múlté: az internacionális – a világ minden táján ugyanazt jelentő –, mégsem amerikanizált, kereskedelmi szempontoknak alá nem rendelt, mégis jól eladható, régi vágású filmművészet.

A magyar filmcenzúra engedékeny, mert meg akarja őrizni jó hírnevét, melyet épp „kényes” filmjeink vívnak ki a világban. Nincs is szüksége különös szigorra: az alkotók anyagi kiszolgáltatottsága és a filmszakma zártsága megteszi a magáét. Filmrendező csak az lehet, aki a Filmművészeti Főiskolát elvégzi. A felvételi vizsgákon érvényesülő kontraszelekció olcsóbb és hatékonyabb, mint kész filmet betiltani, rendezőket szilenciumra kárhoztatni. A közvetlen beavatkozás csak a cenzúra és öncenzúra bonyolult, többlépcsős rendszerének esetleges kihagyásait korrigálja. Ilyesmire nem túl gyakran kerül sor: a mechanizmus ugyanis elég jól működik. Elemei jól illeszkednek egymáshoz: a szűkös érdekeit acsarkodva védelmező művészcéh, a tehetetlenségét szilárdságnak álcázó bürokrácia, a demoralizált szakma, a forgalmazás monopolszervezete, melynek hátán csak púp a magyar film, s a tudatlan, zavaros dezorientáló kritika. A szisztéma virul. A magyar film halódik.

A filmek száma tervszerűen csökken: nemzeti filmtermésünket egynegyedével kívánják csökkenteni. A tovább nem emelhető költségvetési hozzájárulás gyöngülő vásárlóerejét a kultúrpolitika ürügyül használja a filmszakma megrendszabályozására és a közvetlen állami beavatkozás terepének kiszélesítésére. Nem szorul magyarázatra, hogy ha a filmek száma csökken, a rendezők és a stúdiók egyre nehezebben tudják majd „kiérdemelni” a szükséges anyagi támogatást, s ez ugrásszerűen fogja növelni lojalitásukat az állami vezetés céljai és kívánságai iránt. A befutott és megbízhatónak minősülő rendezők munkalehetősége ettől egy jottányit sem csorbul. Mint rendesen, a nagy halakat a recesszió ezúttal is csak a kellemetlen konkurenciától szabadítja meg. Az engedetleneket pedig végre észhez téríti. Ellenkező esetben a gazdasági eszközök szűkösségére hivatkozó állami mecenatúra gondoskodik majd róla (erre megvannak az eszközei), hogy ne jussanak hozzá munkaeszközükhöz, a kamerához.