Lévai Katalin

Nyomtatóbarát változat

A szociális ellátás egyik legtöbbet bírált területe a gyermekvédelem. Tegyük hozzá: joggal, hiszen a gyermek szociális hátterének rohamos és széles körű romlása ellenére mind a mai napig nem született meg egy korszerű gyermekvédelmi törvény, amely a gyerekek valós érdekeinek védelmét garantálná. Javaslatok, tervezetek persze akadnak szép számmal. A gyermekvédelem területén dolgozó szakembernek jogszabályok dzsungelén kell átverekednie magát, hogy végül a legfőbb útmutatóul szolgáló törvény kiegészített változatával találja szembe magát. Ez azután bátran kimondja, hogy minden hazánkban élő gyermeknek joga van ahhoz, hogy megfelelő környezetben nevelkedjék.

Az intézmények

A túlburjánzó jogi szabályozás ugyanakkor teljes mértékben figyelmen kívül hagy olyan alapvetően fontos szempontot, mint a független szakmai felügyelet biztosítása. Míg a legtöbb nyugati országban független szakmai testületek ellenőrzik, hogy az adott körzetben működő gyermekvédelmi intézmények betartják-e az évek hosszú során kialakított szakmai normákat, és erről évente jelentést tesznek a parlamentnek, Magyarországon az állam ellenőrzi az állami intézményeket. Elkülönített gyermekvédelmi bíróságok sincsenek, csupán gyermekvédelemre szakosodott bírák, megint csak megfelelő kontroll nélkül.

Ebben a helyzetben, amikor a jog egyszerre túlszabályozott és kidolgozatlan az önkormányzatok és az oktatási intézmények egyaránt hatósági munkára kényszerülnek, legjobb meggyőződésük ellenére. Az oktatási intézmények automatikusan veszélyeztetettnek nyilvánítják azokat a gyerekeket, akik segélyt kérnek, ám ettől kezdve nehéz dolguk van. Nem tudják ugyanis, meddig terjednek lehetőségeik a segítségnyújtásban, hol lenne szükség más intézmények beavatkozására, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a különféle intézmények. Az iskolai gyermekvédelmi felelősök tevékenysége az elmúlt egy-két évben úgyszólván a segélyezett gyerekek nyilvántartására, a garmadával érkező kérelmek elintézésére korlátozódott. Azzal, hogy a kérelmek benyújtásának joga az iskolák kezébe került, végzetesen beszűkült a „gyermekvédelmisek” mozgástere. Hatósági közegként alig tehetnek mást, mint hogy felmutatják azt az egyetlen utat, amely a gyámügy kasszájához vezet. Az iskolák többsége függetlenített gyermekvédelmi státusokért küzd, ám az esetek többségében hiába.

A hagyományos gyermekvédelmi intézményrendszer sem túlzottan sikeres. A köztudottan drága és rossz intézményhálózat fenntartása mellett érvelő szemlélet mégis hihetetlen szívóssággal él tovább, és csak halvány körvonalai rajzolódnak ki egy ésszerű és gyermekcentrikus modellnek, amelyben többféle ellátási formát kínáló intézmény működik megfelelő állami szubvencióval, nonprofit rendszerben. Jelenleg egy szigorúan hierarchikus struktúra áll fenn, központi gyermek védelmi centrumok irányításával. A gyermekvédelem csak 1987 óta tartozik a nép jóléti ágazat irányítása alá, addig a művelődési tárca felügyelete alatt állt. A két ágazat között azóta is belviszályok dúlnak, ami semmi jóra nem vezet. A sokféle hatalmi érdek által szétszabdalt intézményrend szerben végül is elvész a gyerek.

Erzsébetvárosi gyerekek

Az erzsébetvárosi önkormányzatnál nyilvántartott adatok szerint 1986/87 fordulóján mindössze 70 gyerek részesült rendszeres nevelési segélyben, 1991-ben viszont már több mint 2000. Rendkívüli segélyt 4362 esetben adtak 2437 gyereknek, vagyis jó néhányan többször is kaptak. A segélyezett gyerekek túlnyomó többsége (kb. 85 százaléka) fizikai foglalkozású családokból kerül ki, ahol sok esetben legalábbis az egyik szülő munkanélküli. A közvélemény és olykor az intézmények szemében is „zűrös életvitelű”, többnyire csonka családok ezek, és folytonosan átalakuló, újjászerveződő kapcsolatrendszerben élnek.

A veszélyeztetett gyerekek 40 százaléka cigány. A szülők közül sokan nemrégiben költöztek Pestre, még maguk sem illeszkedtek be a zavaros nagyvárosi életformába, megszokott életkereteik felbomlásával járó elbizonytalanodásuk nemegyszer a családi élet teljes szétzilálódásához vezet. Sokan munkanélküliek vagy alkalmi munkából élnek, lakóhelyüket gyakran változtatják.

A kerületi gyermekvédelmi intézmények szinte összeroppannak a rájuk zúduló terhelés alatt, hiszen általában lerobbant, régi épületekben, minimális felszereltséggel, túlzsúfolt termekben kellene a gyerekek minden olyan igényét kielégíteniük, amelyekre a családok nem képesek. Az eredmény az, hogy még alapfeladataik ellátásban is csődöt mondanak. A kerületben a veszélyeztetett gyerekek száma évről évre vészesen nő, nevelési és szocializációs hátrányaik idővel behozhatatlan lemaradássá transzformálódnak.

Kísérletek

Ezért olyan kivételesen fontos a prevenció a gyermekvédelemben, aminek első számú letéteményesei az iskola, a nevelési tanácsadó és a családsegítő szolgálatok. De az ő tevékenységük is csak abban az esetben lehet eredményes, ha újfajta működési keretek közt zajlik. Erzsébetvárosban már történtek kezdeményezések az új struktúra kialakítására és a korábbi intézményrendszer újraértékelésére. Az eddigi praxis szerint az iskolák mintegy leosztották a feladatokat a nevelési tanácsadóknak, amivel azonban csak egy végeérhetetlen verklit indítottak be. A problémás vagy veszélyeztetett gyerek az iskola kezdeményezésére egyfajta mentálhigiénés húsdarálóba került, amelynek csak egy közvetítő állomása a nevelési tanácsadó, a végállomás pedig nagy valószínűséggel a kerületi ideggyógyászat vagy a nevelőotthon. Ebben a körforgásban kevés figyelem jutott a gyerek családi hátterének torzulásaira, esetleges alkoholizmusra, a leépült családi kapcsolatrendszerre, belviszályokra stb., egyszóval mindarra, ami a gyermeki problémák hátterében meghúzódó okokat jelentheti. Ezzel a gyakorlattal akar szakítani a VII. kerületi tanácsadó, amikor a hivatalos szakértői és intézkedési jogosítványok mellé új, önálló szerepköröket kíván. A hivatalos és kvázi hivatalos feladatok ellátásán túl (iskolaérettségi vizsgálat, szűrés) – amelyek egyébként a tanácsadók munkájának zömét teszik ki –, szolgáltatói háttérintézményként jelenik meg, szorosabbra vonva az együttműködés szálait mind a szülőkkel, mind egyéb kerületi intézményekkel, például a Gyermekvédő Ligával, a családsegítőkkel. Vagyis szakmai autonómiája növelésére törekszik, minél nagyobb függetlenségre az iskolától, és minél közvetlenebb kapcsolatra a szülőkkel. Ez az elképzelés új alapokra helyezi a tanácsadói munkát és az iskolával való együttműködést. Nagy kérdés, hogy az iskola mit tud kezdeni egy ilyen se hús, se hal intézménnyel, és a kísérlet nem törik-e meg – már a kezdet kezdetén – az iskolák és a Nevelési Tanácsadó belső munkatársainak ellenállásában.

Az elképzelés egyébként jól illeszkedik abba a koordinációs tervbe, amelyet a kerületi intézmények az önkormányzat támogatásával indítottak el. Ennek lényege, hogy egy pontosan kiépített információs láncra fűzik fel valamennyi gyermekvédelemben érdekelt intézményt. A szálak a családsegítőknél futnak össze, az ő feladatuk, hogy az esetek kapcsán összehozzák az érintett résztvevőket, esetmegbeszélő csoportok, konzultációk összehívását kezdeményezzék. Így végre lehetőség nyílna arra, hogy az intézmények egy-egy eset megoldására tett kísérlet alkalmából, és ne a hivatalos jogosítványok leosztásán keresztül kerüljenek egymással kapcsolatba, így elkerülhetővé válna a keresztbeszervezés, illetve az esetek ejtése. Ezek a kezdeményezések még mindig csak a részmegoldások sikereivel kecsegtetnek. Az általános intézményi káosz, jogi rendezetlenség, alamizsnarendszer és megrögzött konzervativizmus felszámolása nélkül vajmi keveset tehet bárki azokért a generációkért, akik felnőttkorukat már a XXI. században fogják megkezdeni.

• Önkormányzat