Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Milosevics szerb elnök mindeddig igen találékony taktikusnak bizonyult, s már jó néhányszor tanúi lehettünk annak is, hogy egy-egy látszólag kedvező fordulat csupán a szerb politikai tényezők közötti munkamegosztás felszíni jele, vagy nem több, mint sikeres időhúzó akció. Ez, legalábbis részben, most sem kizárt, de éppen Milosevics erélyes személyes kiállása alapján okkal feltételezhetjük, hogy ezúttal talán többről van szó.

Milosevics, a békepolitikus

Az ENSZ BT 820. számú határozatában megfogalmazott szankciók jóformán hermetikusan elzárják Kis-Jugoszlávia határait – feltéve persze, hogy ezúttal maradéktalanul érvényesítik a határozatot. Az orosz népszavazás eredménye végső soron Jelcinnek kedvezett, ami megrendítette az „orosz támasz” reményét, s minden korábbinál nagyobbá vált a külső beavatkozás esélye. Ebben a helyzetben látványosan, gyorsan és egyértelműen kellett reprezentálni a kompromisszumkészséget, a béketerv elfogadásának szándékát. Milosevics valóban sok szinten tett engedményeket az athéni és boszniai utazás, a pánszerb parlament, a bosnyák–szerb határ lezárása – mind erre utaló jel volt…

Az „új” politika mögött – a napi taktikázáson túl – három tényezőt fedezhetünk fel. Egyrészt a maximális cél ma csak az eddigi hódítások stabilizálása lehet: „Most békésen kell megszilárdítani az eddig elért alapvető vívmányokat” – mondta a szerb elnök a boszniai szerb parlament ülésén. Másrészt ki kell védeni az intervenció (különösen a közvetlenül Szerbiát sújtó, az anyaországot hadszíntérré változtató légicsapások) veszélyét, harmadrészt pedig számolni kell a csaknem teljes blokád letaglózó következményeivel. A megroggyant Crna Gora máris azzal hozakodott elő, ha a belgrádi politika nem változik, maga is önállósulni kezd.

Az effajta „nagypolitikai” megfontolásokra azonban a túlfűtött bosnyák–szerb politikusok, helyi népvezérek, katonatisztek, „parlamenti képviselők” nemigen fogékonyak – közöttük olykor még Karadzsics is békegalamb lehet. (Az olyanokkal összehasonlítva legalábbis mindenképpen, mint például Biljana Plavsics „alelnök” asszony, aki „a 12 milliós szerbség felét is a célnak áldozná”, s aki tüntetően nem fogott kezet Miloseviccsel – Milosevics egyébként az „alelnök” asszonyt egyszerűen zárt intézetbe valónak nevezte.) Ők most elárulva érzik magukat, úgy vélik, Milosevicsék 180 fokos fordulatra kényszerítik őket, miközben helyi hadisikereiktől és a Seselj-párt zajongásától megrészegülten bármilyen ellenállásra készen állnak.

Ebbe a keretbe illeszkedik a múlt hét végi népszavazás is. A szervezőkön kívül mindenki úgy vélte, képtelenség lesz a háborús körülmények közepette „normálisan lebonyolítani”, de ennek ellenére is megerősítheti – tették hozzá még a kétkedők is – a boszniai szerb vezetők álláspontjának „legitimitását”.

Az biztosra vehető, hogy a bosnyák–szerb határ tényleges lezárása esetén Karadzsicsék legfeljebb néhány hónapig tarthatnák magukat (addig is jórészt csak azért, mert éppen nyár következik). Így most Milosevics alighanem lehetőséget kap arra, hogy megszorongassa volt(?) bábjait, s ezzel bizonyítsa újsütetű békepolitikájának hitelét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a külvilág küszöbön álló újabb döntéssorozata – például a bosnyák–szerb határzár betartásának ellenőrzése – várhatóan ehhez kapcsolódik. Vagyis valószínű, hogy a külvilág a katonai beavatkozás vagy a bosnyák felfegyverzés előtt még egy kísérletet tesz a szerb belviszály kiaknázására. Hogy ez valódi békeesélyt kínál-e, az kétséges, de talán ezzel is érdemes megpróbálkozni.

Most jönnek a horvátok?

Nem könnyítik meg a nemzetközi közösség döntéseit a Közép-Boszniában és Hercegovinában már sokadszor fellángolt horvát–muzulmán harcok sem. Ezek alapján nem sok jót feltételezhetünk a boszniai horvát szándékokat illetően sem, még akkor sem, ha nyilvánvalóan a muzulmán fél sem teljesen ártatlan az összecsapásokban. A tinta jóformán meg sem száradt a béketerven Mate Boban horvát vezér aláírása után, a horvátok máris megkezdték a számukra kijelölt területek megtisztítását a „szövetséges” muzulmánoktól, Zágráb pedig a belgrádi érvelésekre emlékeztető módon reagált a BT figyelmeztetésére, azaz hogy a horvát kormány nem felelős egy másik állam belharcaiért…

Ez a politika újólag megerősíti, hogy nemcsak egy agresszor van, ezért a külvilág nem alkalmazhat kétféle mércét – még akkor sem, ha valóban nem lehet teljesen közös nevezőre hozni a szerbeket és a horvátokat. Az új helyzet ráadásul bizonytalanná teszi a muzulmánoknak szóló potenciális fegyverszállítások útvonalát, hiszen az horvát területeken haladna át. Vajon teljesen véletlen-e, hogy mihelyt reálisan felmerül a muzulmánok külföldi megsegítése, a horvátok is akadályt támasztanak? Véletlen-e, hogy a szerb–muzulmán és a horvát–muzulmán csatározások közepette Boszniában hónapok óta alig vannak szerb–horvát harcok?

• Külföld