Vásárhelyi Miklós

Nyomtatóbarát változat

Amikor másfél esztendeje az észak-itáliai luxusüdülőhelyen, a Villa d’Estében Gianni Agnelli, a Fiat birodalom vezére szarkasztikusán odabiggyesztette felszólalásához: „Még az Európa-bajnokság első ligájában szerepelünk, de játékunk alapján már a másodikban volna a helyünk”, a hallgatóság – a nemzetközi politikai és üzleti élet ismert személyiségei – jót szórakoztak az iparmágnás szellemességén és maró öngúnyán. Arra persze senki sem gondolt, legkevésbé ő maga, hogy bonmot-ja rövid idő alatt könnyed tréfának bizonyul a keserves valósághoz képest.

Május elején az olasz napilapok címoldalon közölték az amerikai Moddy’s nemzetközi gazdasági kutatóintézet első 1993-as jelentését arról, hogyan alakul a nemzetközi pénzpiacokon a bizalom az egyes országok iránt. Eszerint Olaszország, amely korábban hosszú ideig az első osztályban szerepelt, ez év tavaszára az ötödik kategóriába csúszott le. A 80-as évektől Itália az USA, Németország, Franciaország, Kanada, Svájc és Ausztria társaságában az élbolyban jeleskedett. 1991-ben, Agnelli beszédének elhangzása idején, visszaesett a második kategóriába, Belgium, Dánia, Norvégia mellé. Ekkor még nem is annyira a helyezés volt aggasztó, mint a tendencia. S valóban, mára az olasz gazdaságot a Moody’s értékelése az ötödik kategóriába sorolja, ahol Koreával és Portugáliával osztozik a nemzetközi hitelezők erősen korlátozott bizalmában.

A varázslat vége

Másfél esztendeje Agnelli és illusztris társai, az olasz gazdasági és politikai elit nagyágyúi nem is sejtették, hogy 1993 tavaszára válságba sodródik az egész rendszer, a közel fél évszázad alatt kiépített és a parlamentáris demokrácia leplével burkolt, elhatalmasodó párturalom, az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó törvényszegés és korrupció (az eddig letartóztatott, gyanúsított, kihallgatott politikusok és üzletemberek száma meghaladja az 1500-at), az uralkodó kereszténydemokrácia felbomlása, a morális hitelvesztés és a gazdasági földcsuszamlás. Ki hitte volna, hogy 1993 áprilisára a köztársaság elnöke nem talál az olasz közéletben más jelöltet a miniszterelnöki posztra, mint a 72 esztendős, soha nem politizáló, nyugdíjazási kérelmét már benyújtott Nemzeti Bankelnököt, Carlo Azeglio Ciampit, aki a pártokat mellőzve szakértői kabinetet alakít, hogy megkísérelje kivezetni az országot a kátyúból.

A közéleti varázsló hírében álló és az olasz csodát a maga személyében megtestesítő Agnelli, a briliáns „awocato” sem gondolhatta, hogy a válság örvényében megrendül saját birodalma, a legnagyobb olasz magánvállalat, a Fiat-óriás is. A cég eddig több mint egy tucat vezetőjét idézték be az igazságügyi hatóságok korrupciós vádakkal kapcsolatban. Az olasz autóipar megroggyant, tavaly áprilishoz képest ebben az évben 28 százalékkal csökkent a gépkocsik eladása, tízezrek elbocsátásáról beszélnek, és a vállalat előre menekülve most hirtelenjében etikai kódexet dolgozott ki, amely megtiltja, hogy az olasz állami vállalatokkal, intézményekkel kötött megállapodások alkalmával bárki a megvesztegetés vagy a jogtalan előnyök nyújtásának eszközéhez nyúljon. (Az etikai kódex egyébként nem terjed ki a magánvállalatokkal, illetve külföldi cégekkel kötendő szerződésekre!)

Mindennapos meglepetések

Az olasz belső fejlődés naponta szolgál váratlan meglepetésekkel, fordulatokkal, szenzációkkal, amelyek a napisajtó hasábjaira kívánkoznak. Az aktualitás robbanásszerű izgalmasságán túl azonban érdemes kitérni néhány jelenségre, amelyek tanulságai időtállóak, és érvényességük túlterjed egy ország határain.

A botrány középpontjában a túlméretezett állami politikai és gazdasági hatalom áll. Az államigazgatás és az állami monopóliumok uralma a legutóbbi hónapokig rendíthetetlennek tűnt. Itáliában 43 esztendeje, egészen ez év áprilisáig, olyan kormányok váltották egymást, amelyekben a többség mindig a Kereszténydemokrata Párté volt, még ha időnként, átmenetileg, taktikai meggondolások alapján a kormányfői tisztet át is engedték más pártok képviselőinek. Ma a letartóztatott, gyanúsított politikusok zöme kereszténydemokrata és a KDP segédcsapataként működő szocialista párti kormányfő, miniszter, képviselő, szenátor, pártvezér, polgármester, önkormányzati funkcionárius, élükön olyan vezető személyiségekkel, mint Andreotti és Craxi volt miniszterelnökök vagy akár Martelli volt igazságügy-miniszter. Ők a megvásároltak, lepénzeltek; a megvesztegetők élén pedig ott találjuk a nagy állami monopóliumok, trösztök, vállalatok vezérkarát, olyan figurákat, akiket a hatalmon lévő politikai pártok neveztek ki vagy helyeztek a gazdasági szféra kulcspozícióiba. Az élet megteremtette a politikai befolyás és a gazdasági hatalom összefonódásának paradigmáját. Valamennyi lebukott éveken át, természetesen a biztosított büntetlenség gondtalan tudatában garázdálkodott, hisz megvédte őket és gyarapodó (esetleg svájci) bankbetétjeiket a cinkos hatalom pajzsa. Alig akadt bíró, ügyész, újságíró, aki ebbe a viperafészekbe bele mert volna nyúlni, és ha mégis – valamennyien pórul jártak, jó, ha megúszták élve.

Közben Itáliában közhelyszámba ment annak hangoztatása, hogy az ország csalók, tolvajok, korrupt politikusok, maffiózók kezére került. Mégsem változott semmi, mert a választások alkalmával a választópolgárok újra meg újra ezeknek a súlyosan kompromittált pártoknak biztosították a többséget.

A félelem mint összetartó erő

Így regnált évtizedeken át a kereszténydemokraták vezérlete alatt az a fura koalíció, amelyben a húsosfazék varázsa fogott össze ősklerikálisokat, harcias szociáldemokratákat, bágyadt liberálisokat, köztársaságiakat és monarchistákat, guelfeket és ghibellineket. Mert létezett valami, ami minden egyéb meggondoláson túl befolyásolta a közvéleményt: a rettegés a vörösdiktatúrától. Negyedszázados fekete, fasiszta önkény után riasztóan hatott egy más színezetű parancsuralom fenyegetése. A félelem biztosította hosszú ideig az olasz belső konszolidációt, a tartós egyensúlyt az örökös ellenzékiségre kárhoztatott nagy, veszélyes kommunista párt és a garantált vezető szerepet betöltő kereszténydemokrata koalíció között.

Az igazi összetartó erő tehát az antikommunizmus és a szovjetellenesség volt. Az „anti”-ság, a puszta tagadás azonban hatékony mozgósító erőnek bizonyulhat rendkívüli helyzetben, de nem alkalmazható normális körülmények között konstruktív, működőképes társadalom létesítését célzó, országteremtő tevékenységre. A hidegháború, a bipoláris világ, az atomfenyegetés korszaka abnormális helyzet volt, amely rendellenes politikai viszonyokat eredményezett.

Itáliában legkorábban az Olasz Kommunista Párt volt kénytelen felismerni a realitásokat, a nemzetközi helyzetben bekövetkezett alapvető változást, és igyekezett levonni a gyakorlati következtetéseket abból, hogy a Szovjetunió összeomlott, a kommunista ideológia pedig kudarcot vallott.

Túlesve az első megrázkódtatáson, a párt igyekezett kiaknázni a számára negatív fordulatnak azt a pozitív mellékhatását, hogy az új helyzetben az OKP már nem a vörös veszedelem megtestesítője. Feladta nevét, megszabadult legkompromittáltabb régi vezetőitől, megtagadta múltjának védhetetlen hagyományait, és tétova lépésekkel ugyan, de megindult egy új program kidolgozása felé, új arculat kialakítására.

A többi párt későn tért magához első győzelmi mámorából. Későn ébredt annak tudatára, hogy ezentúl nem néznek el nekik mindent – tehetetlenséget, sikertelenséget, bürokráciát, gazdasági lemaradást, demoralizálást, korrupciót, protekcionizmust –, ha híven teljesíti funkcióját: a helytállást a vörös fenyegetéssel szemben. Ebben a megváltozott légkörben indította útjára tavaly Milánóban egy ismeretlen kis szicíliai vizsgálóbíró azt a lavinát, amely elsöpörte az önelégülten szunnyadozó uralkodó elitet, és amely tovább görög, ki tudja hol áll meg… A jelenség annál ijesztőbb, mivel egyre több mozzanat utal arra, hogy a destabilizáló hatás könnyen túlterjedhet az Alpokon. Franciaországban, Németországban, Angliában mind sűrűbben röppennek fel – a recesszió árnyékában – közéleti botrányok, korrupciós cselszövények hírei.

Nemcsak Olaszország

Elgondolkodtató, hogy napjaink realitásaként nemcsak a radikális, forradalmi munkásmozgalom, az utópisztikus, messianisztikus kommunista világnézet bukásával szembesülünk, hanem az európai civilizáció egyéb politikai áramlatainak válsága is tagadhatatlan. Akik elégedetten nyugtázzák az olasz keresztenydemokrácia önfelszámolását, elfeledkeznek arról, hogy végveszélybe került a francia és az olasz szocialista párt, és súlyos viszontagságok várnak a spanyol szocialista pártra, de nem mentesek a válságjelektől a nagy múltú német, osztrák és skandináv szociáldemokrata pártok sem. Akik viszont a szocialisták vereségei felett ujjonganak, szemet hunynak az olasz kereszténydemokrácia összeomlása felett, bagatellizálni igyekeznek az angol toryk, a német CDU–CSU-kormányok ingatagságát.

Túlzás nélkül állítható, hogy a század végére a fejlődés megkérdőjelezi azt a politikai struktúrát, amely a XIX. és a XX. században alakult ki. A nagy hagyományos történelmi pártokat túlhaladta a történelem menete, és ezek a politikai erők új identitást keresnek a megváltozott viszonyok között. A hajdani jelentős nyugat-európai liberális pártok sorvadása nyomában elmosódtak a konzervatív, a kereszténydemokrata és a szocialista-szociáldemokrata pártok körvonalai is. Csökkent a pártok tekintélye, befolyása, vonzereje. S ennek oka nem a tömegek állítólagos depolitizálódása – hisz néha ijesztően lángolnak fel a politikai szenvedélyek –, hanem a pártok depolitizálódása. A megkövesedett alakulatok ugyanis képtelenek adekvát választ adni a robbanásszerű fejlődés nyomán felmerülő bonyolult társadalmi, gazdasági, morális és kulturális kérdésekre. A választópolgárnak így valójában korlátozott a választási lehetősége. Ennek tulajdonítható érdektelensége, közönye, visszahúzódása.

Felelős vagy áldozat?

A jelenlegi válság okait vizsgálva két politikai irányzat érdemel különleges figyelmet: a kereszténydemokrácia és a nyugat-európai szociáldemokrácia. Mindkettő évszázados múltra tekinthet vissza, és mindkettő ma is erőteljes színfoltja az európai politikai palettának. Olaszországhoz nemcsak az eredeti téma kedvéért térek vissza. Nem is csak azért, mert ez a két párt az olasz válság két legfőbb felelőse, egyben áldozata is – hisz jelenleg puszta létükért vagy átmentésükért küzdenek –, hanem azért, mert éppen helyzetük kiélezettsége folytán, plasztikusan elénk tárják azokat az alapvető problémákat, amelyekkel előbb-utóbb szembe kell néznie minden hasonló politikai szerveződésnek.

A nyugat-európai szociáldemokrácia térvesztését és válságát sokan hajlamosak úgy nyugtázni, hogy az egyszerűen mellékterméke a szocializmus megvalósítására irányuló első kísérlet csúfos kudarcának. Az eszmefuttatás tetszetős, de nem meggyőző. Igaz, a szocialista pártok igyekeztek megértést tanúsítani a létező szocializmusok iránt, szorgalmazták a párbeszédet, akárcsak De Gaulle, Churchill és Adenauer, de sohasem adták fel kritikai álláspontjukat, s főleg nem azonosultak a bolsevista diktatúrával, sőt aktív részesei voltak az egyértelműen szovjet- és kommunistaellenes Észak-atlanti Szövetség kialakításának. Ezért a szovjet rendszer szörnyűségeinek leleplezése, a birodalom összeomlása nem járatta le a szocialista pártokat, nem diszkvalifikálta őket, mint azt egyes ókonzervatív publicisták remélték és sugallták. Annál kevésbé, mivel a közvetlenül érintett kommunista szervezetek közül is sokan meglepően rövid idő alatt magukhoz tértek, villámgyorsan alkalmazkodtak az új követelményekhez, és visszatértek a politikai életbe, helyenként elgondolkoztató sikerrel. Őket kevésbé viselte volna meg a földcsuszamlás, mint a nem kompromittált baloldalt, a „szociálfasiszta”, renegát munkásárulókat?!

A zavarodottság és a bénultság okai mélyebbek. A szocialista pártok megszerveződésükkor, a múlt században, a tőkés társadalmi renddel szemben egy más, igazságos, humánus, a szabadságon és igazságon alapuló, a kizsákmányolást elvető társadalom képét vetítették híveik elé. A munkásmozgalom radikális, forradalmi, kommunista irányzatától alapvetően az különböztette meg őket, hogy céljukat demokratikus eszközökkel, reformok útján kívánták megvalósítani. A második világháború után a tőkés termelési rend rendkívüli fellendülése és a polgári társadalom konszolidációja nyomán a szocialisták megváltoztatták, korszerűsítették programjaikat. Ejtették vagy a távoli jövőre hagyták az emberiséget megváltó elképzeléseiket, beilleszkedtek a fennálló kapitalista rendszerekbe, és hivatásukat abban határozták meg, hogy e renden belül, lehetőleg hatalmi, kormányzati pozíciókban képviseljék és érvényesítsék híveik és támogatóik, a munkavállalók, a munkásosztály, az elesettek, az esélytelenek, elnyomottak érdekeit, és ezzel párhuzamosan törekedjenek a „jóléti állam” megvalósítására.

A belső konfliktusok abból származtak, hogy a hatalom gyakorlása közben fokozatosan elhalványult az állami felelősséget vállaló pártok szocialista jellege, sőt háttérbe szorult szociális elkötelezettségük is. Ez a szocialista mozgalom ma nem kínál alternatívát a fennálló renddel szemben, legföljebb nagyobb érzékenységet ígér a szociális problémák iránt.

A szocialisták tragikus vétsége

Az Olasz Szocialista Párt patinás politikai szervezet. Itália mai politikai életében a legnagyobb múltú, jelentős párt. Évszázados történelmét olyan nevek fémjelzik, mint Turati, Treves, Nenni, Pertini, a mártír Matteotti, a teoretikus Labriola. A háborús vereséget követően, a fasizmus összeomlása után kerültek hatalomra átmenetileg 1944 és 1947 között. 1948 és 1956 között a kommunistákkal együtt őket is kizárták a hatalomból. 1956 októbere után szakítottak az OKP-val, és megindult integrálódásuk a konzervatív, klerikális kormányzati rendszerbe; a beilleszkedést a későbbiekben maradéktalanul megvalósították. Az elmúlt két évtizedben a kormányfő személye is többször került ki soraikból. A szociális szempontokat alárendelték a gazdasági növekedés, a hatékonyság és a versenyképesség követelményeinek. Figyelmen kívül hagyták a legsúlyosabb társadalmi kérdést, a Délvidék problematikáját. Közép-és Dél-Itáliában, valamint Szicíliában gyakorlatilag átengedték a teret a kereszténydemokráciának, a maffiának és a bűnszövetkezeteknek. Összefonódtak az ipari komplexumokkal és az üzleti körökkel. A megvesztegetési botrány az ő vezetésük alatt álló Milánóból indult el. Az első illusztris letartóztatott a város volt polgármestere, Craxi pártvezér sógora. Az országos korrupciós skandalumban a párt korifeusai messze arányon felül szerepelnek.

Amikor most a még szabadlábon lévő és a botrányba bele nem keveredett vezetők azt javasolták, hogy változtassák meg a párt kompromittált nevét, töröljék abból a szocialista attribútumot, a közvélemény ezt úgy nyugtázta, hogy a közlés a régen beállott elmúlás utólagos konstatálása. Az Olasz Szocialista Pártot tehát nem szocialista jellege lehetetlenítené el, hanem az, hogy programjában és cselekvésében fokozatosan, „pragmatikusan” elherdálta erkölcsi és politikai tőkéjét – nem csekély készpénzért.

A kereszténydemokraták tündöklése és…

A Kereszténydemokrata Párt tündöklése és hanyatlása – lineáris történet. A hatalom tartóssága tekintetében csak a japán liberáldemokrácia veheti fel vele a versenyt. Igaz, a korrupciós botrányok terén is méltó vetélytársak. Pragmatikus, mérsékelt világi centrumpártnak vallja magát, de megalakulása, ideologikus (katolikus) indíttatása nyomja rá bélyegét létére. Ellentétben a német, az osztrák, a belga, a holland és más európai kereszténydemokrata pártokkal, eddig soha nem kényszerült ellenzéki szerepre. Középpártisága azonban következetesen a baloldallal szemben érvényesült, ami törvényszerűen szorította jobbra, a konzervatív politika irányába. Mindenkor egyértelműen és élesen elhatárolta magát a szélsőségektől, ami gyakorlatilag a neofasiszta, szélsőjobboldali mozgalmak elleni harcot jelentette.

Az olasz kereszténydemokrácia megjelenése két motívumra vezethető vissza. 1891-ben megjelenik XIII. Leó pápa Rerum novarum néven ismertté vált enciklikája, amely fordulatot jelent a katolikus egyház életében, mert a hívők figyelmét a társadalmi kérdésekre irányítja, és napirendre tűzi a szociális kereszténység gondolatát. A másik mozgósító tényező az Olasz Szocialista Párt 1893-as alakuló kongresszusa. Sokatmondó a demokrisztián fiatal értelmiségiek (papok, pedagógusok, vidéki intelligencia) első pragmatikus megnyilatkozásának dátuma és címe. 1894-ben jelenik meg „A katolikusok programja a szocializmussal szemben”. Kiáltványuk a materialista, marxista, antiklerikális, szabadgondolkodó szocializmussal szemben az evangéliumi tanítások szellemében kívánja megközelíteni a szociális problémákat. Az idealista katolikus fiatalok kezdeményezését az egyház gyanakvással fogadja, és mind határozottabban ellenzi. A Vatikán jobban tart hívei autonóm, világi politikai szervezkedésétől, a krisztusi tanítás profán, önálló értelmezésétől, mint a vallástalan szocialisták előnyomulásától.

Ez a máig fennmaradt tartózkodás eleve megpecsételi a mozgalom sorsát. A későbbi évtizedekben Európa-szerte újra meg újra kudarcba fulladnak a keresztény és demokrata kezdeményezések. A kereszténydemokrácia fogalma kiürült, nem tartalmazza sem a keresztény, sem a demokratikus, sem a szociális gondolatot. A keresztes pajzs cégére alatt konzervatív, mérsékelt, centrista pártok húzódnak meg, amelyeket a történelem fordulatai ide-oda vetnek, olykor sajátos helyzetekbe.

Itália magára hagyatott. A nagy válság napjaira a pártok kompromittálódtak, felbomlottak, felőrlődtek. Civil társadalom nem bontakozott ki. Nincs olyan politikai erő, mozgalom, amely kivívhatná a társadalom bizalmát. Remélhető, hogy a kreativitás szelleme, amelynek az olaszok annyi jelét adták, ezután sem hagyja cserben a mediterrán félszigetet. Megtörténhet, hogy a küszöbön álló választásokat nemcsak színes, zajos választási kampány előzi meg, hanem megfogalmazódnak politikai alternatívák is.

• Külföld