(vágvölgyi)

Nyomtatóbarát változat

Nagy átok ez a sok török. Most például a jól bevált Röszke helyett Hercegszántónál kell átlépnem a határt. Legalább 100 kilométer kerülő. Itt, a Szeged–Baja országúton is jó nagy a forgalom, a tompai átkelőig folyamatos a kocsisor. Hercegszántón kicsit kekeckedik a magyar vámos, aztán átenged. A jugoszláv kolléga pillantást vet a csomagtartóra, teli van Magyar Naranccsal, nézegeti, ízlelgeti, a vámos kolléga megmutatja a rendőr kollégának: Vigyem vissza Magyarországra! Próbálok érvelni, alkudozom. Aztán visszaviszem. Mire megérkezem, már jól elkéstem, a barátom nem várt meg a bezdáni csárdában. Esik az eső, a Duna másik oldala Horvátország, a hangulat vigasztalan, csak a túloldali szocreál emlékmű csepegteti az otthonosság érzetét. A bezdán–batinai hídról két páncélozott harcjármű közeledik. Beülök a csárdába, hátha a barátom visszajön, kérem az étlapot, razsnyica, csevapcsica, pljeszkavica. Na, egy razsnyicát meg egy spriccert kérek, forintért lehet-e enni. Márka, dollár, mondja a pincér. Tíz márkáért jóllakom, majd továbbmegyek. Még látom, hogy a Jugoszláv Néphadsereg katonái sört rendelnek, nyomhatja az oldalukat a teljesen valószínűtlen méretű mordály. Az úton sok az eszéki rendszámú autó, vagy menekültek, vagy fegyverért jöttek. Bajmokon, Szabadka mellett megtalálom a barátom, elbeszélgetünk, nemsokára sötétedik, horvát területre már ne menjünk át. Jó, akkor nézzük meg a csetnikeket, az érem szerb oldalát is meg kell nézni, én magam is ezt a dumát fújom már hetek óta.

Prigrevica bácskai sváb falu volt ’45-ig, akkor a németeket kitelepítették, és Knin vidékéről hoztak szerbeket ide. Harcos népek, az őseik az osztrák–magyar határőrvidék granicsárjai voltak, mély vonzódás van bennük a fegyverek iránt. A férfiasságot két dolog helyénvaló megléte jelenti itt. Az egyik a fegyver. Igazi férfi kézifegyver nélkül elképzelhetetlen. Már Zomborban megállítanak a rendőrök, sötétedés táján más községből, Szabadkáról származó rendszámú kis Zastava ugyan mit keres itt. A prigrevicai haver nincs otthon, el kell menni a kocsmába, majd ott megvárjuk. A kocsma elképesztően lepusztult, hetvenes évek-design, koszos függönyök, piszkos abrosz, balkáni dallamok, Badel-vinjak, csapolt sör. A haver nincs itt, várunk. Egy óra után aztán megjön, alacsony férfi lófarokkal, mikor belép, egy bilinccsel játszadozik, rákattintja a pincér kezére. Derültség. Elteszi a bőrmellény zsebébe. Zdravo, mondja szabadkai barátomnak, aztán nekem, zdravo, mondjuk mi is. Leül hozzánk, a bal kezén négy pecsétgyűrű van, két arany és egy ezüst nyakláncot hord. Rögtön löki a sztorikat, öt perc is beletelik, hogy rájön, nem beszélek szerbül. Az egyszer szentigaz, hihetetlen okosan tudok hallgatni. Aztán fordítgatnak, Zomborban elfogtak két lengyelt, csencseltek vagy mi, de kiderült róluk, hogy a horvát rendőrségbe akartak jelentkezni, havi 1500 márkát fizetnek állítólag. Annak idején Koszovón az albán rendőröket bocsátották el, most sok közülük Horvátországban helyezkedett el a szakmában. A horvátországi szerb rendőrök viszont a Szerb Köztársaságban találták meg a megélhetést. Ez a mi lófarkas emberünk videobizniszmen, régebben esküvőkön és egyéb családi rendezvényeken forgatott, most dolgozik külföldi tévéknek is, legutóbb egy berlini székhelyű társaság küldte át a Dunán, Borovo Selóba, ami pont szemben van. Jól meg is verték, mert a helyiek, akik pedig már régen ismerik, azt mondták, biztos az usztasáknak kémkedik. Jön egy másik haver, heavy metál szörnyetegnek néz ki, a prigrevicai lakodalmasrock-banda gitárosa. Leül, már az első mondatban kifejti, hogy Szerbia minden világok legjobbika, Seselj Vojislav, a csetnikvajda a legokosabb ember, akit a föld valaha is a hátán hordott, és meg kell mutatni ezeknek a szemét horvátoknak, hogy hol lakik az Úristen. Megissza a török kávéját, elszív egy magyar Marlborót, távozik. Ez hülye, mondja a lófarkas videó-üzletember, a prigrevicai főcsetnik birkapásztor volt, háromig nem tud számolni, olyan hülye, mint ide Lacháza. Kérdezi, Pesten mennyi most a márka, olyan 45 körül, mondom. Kicsit húzza a száját, a felesége Dunaszerdahelyről való szlovák, sokszor járnak Pestre, szereti: „Budimpesta dobro!”

Visszafelé a kocsiban Jóska azt mondja, hogy ez a baj, az újságíróknak nem lehet rendesen dolgozni, ezt is megverték Borovo Selón, pedig ismerték. Aztán ott volt az eset a Süddeutsche Zeitung munkatársával, akit lelőttek, mint egy kutyát, így nem lehet tudósítani egy polgárháborúból. „Én rendes Libanont akarok! Ha az igazi harcok Kelet-Eszéken vannak, akkor Nyugat-Eszéken találjak fegyvereseket, akik fejenként 20 dollárért eljátsszak nekem az utcai harcot meg a feszült várakozást a vágóképekhez. Na de itt aztán magyarázhatsz, ezek a népek nem tudják, hogy mi az a publicity!”

• Külföld