Szilágyi Imre

Nyomtatóbarát változat

Amikor Ante Markovics épp egy éve, 1990. július végén megalakította a Reformerők Szövetségét, még az emberközpontú szocializmust jelölte meg célként, a nemzeti kérdésről csupán annyit mondott, hogy „az állam hatékony parlamenti állam legyen, amelyben önkéntesen egyesülnek népei és köztársaságaik, és amely az elszakadást is tartalmazó önrendelkezési elvekre épül”. 1990. november végén közzétettek még néhány tézist a nemzeti egyenjogúságról, egyebek között minden nemzeti közösség egyéni és kollektív jogainak elismeréséről, az anyanyelvi oktatásról. Ám mivel a Reformerők Szövetsége egyedül Macedóniában ért el említésre méltó eredményt a választásokon, a program megvalósítása szóba sem jött.

A többi liberális párt még ennyi teret sem szentelt a kérdésnek. A Liberális Fórum beérte azzal, hogy a koszovói szerbek érdekében párbeszédet szorgalmazott az ottani albánokkal.

Mind a Demokrata Párt, mind a Népi Parasztpárt úgy vélte, hogy a nemzeti identitást kulturális identitásként kell érvényesíteni, de míg a Demokrata Párt ebből kiindulva hibának tartotta, hogy területi-politikai autonómiát adtak a két tartománynak, addig a Vajdaságra támaszkodó Népi Parasztpárt bajnak tartotta, hogy a szerb alkotmány megváltoztatása miatt elveszett a tartomány területi-politikai önigazgatása.

Az európai orientációjú pártok XIX. századi jelenségnek tartották a nacionalizmus problémáját, és erre hivatkozva nem foglalkoztak vele. Ahogy az egész közép-európai térségben, itt is meglepetéssel, kissé sértődötten vették tudomásul, hogy a kérdés nem került le a napirendről, a lakosság pedig csekély mértékben szavazott rájuk. Rendkívül érdekes ebből a szempontból, hogyan ítélik meg a szerbek a szlovén demokratikus törekvéseket. Gyilasz szerint nem igaz, hogy Szlovénia demokratikusabb, mint Szerbia, hiszen a választások után valójában már mindenütt többpárti demokrácia jött létre, és a parlamentekben mindenütt gyenge vagy jelentéktelen az ellenzék. Gyilasz nem lát különbséget Szerbia (ahol 77,6 százalékot kaptak a kommunistákból szocialistákká átvedlett politikusok, és az ellenzék legerősebb pártját a Draskovics-féle nacionalisták adják) és Szlovénia között, ahol a parlamentben 45 százalékkal rendelkezik az ellenzék. A szlovénok negatív megítéléséről szóló sort még folytathatnánk.

A hadsereg szlovéniai kalandja után Mihiz szerb demokrata politikus tízpontos javaslatot tett közzé, mely szerint Szerbiának koalíciós kormány létrehozásával kell megszüntetni a bolsevizmust, s a világon elsőként kellene elismernie Szlovénia függetlenségét, először de facto, s a megállapodások után de jure is. El kellene ismernie a független horvát állam legitimitását is, ha az utóbbi elfogadja a területén élő szerbek jogát arra, hogy szabadon döntsenek sorsukról, a nemzeti kisebbségek számára pedig az EBEÉ-standard szerint kellene biztosítania a polgári és a politikai jogokat s a kulturális-nemzeti autonómiát. Végül demokratikus tárgyalásokon kell megvitatni a többi köztársaság javaslatait a történelmileg elkerülhetetlen szétválásra.

Dragan Veselinov, a Népi Parasztpárt vezetője szerint Szerbiának újra kellene gondolnia a szuverén államok szövetségére vonatkozó elképzelést, míg Horvátországnak a belső autonómiákat kéne fontolóra vennie, s meg kellene engednie a polgárjogok tiszteletben tartásának nemzetközi ellenőrzését, ami Szerbiára is vár Koszovóban. A szerb–horvát összecsapás következményeitől tartó Veselinov szerint a belső határoknak sérthetetlennek kellene lenniük, a külsők pedig egyszerre lennének köztársaságiak és jugoszlávok. Közös lenne a dinár, az útlevél, a vám és a globális külpolitika, valamint egy kis stratégiai hadsereg, míg a köztársasági területvédelmi egységek nagyok lennének. Nem kétséges, hogy Mihiz és Veselinov javaslatait nem egyszerű megvalósítani, különösen ami a koszovói kérdést illeti. Tekintettel azonban arra, hogy Koszovó lakosságának mintegy 90 százaléka albán, igen problematikusnak tűnik az, hogy ha a koszovói albánok megkapják a fent említett politikai jogokat, akkor lehet-e ezt úgy korlátozni, ahogy Mihiz (egyébként szinte valamennyi szerb politikushoz hasonlóan) szeretné: hogy a jogok nem foglalnák magukban a kiválásra és a saját nemzeti állam megteremtésére való jogot, amit jelenleg még a legliberálisabban gondolkozó szerb politikusok se fogadnak el. Az azonban mégis biztató, hogy a két ismertetett (vagy más, ezekkel rokon) elképzelés legalább a kompromisszum lehetőségét tartalmazza, s egyre kevésbé tűnik utópikusnak.

• Külföld