V. J. [Vajna János]

Nyomtatóbarát változat

Még mielőtt az első puskalövés eldördült volna, gazdasági háború tört ki Jugoszláviában. Szlovénia és Horvátország másfél évvel ezelőtt felfüggesztette a befizetéseket az elmaradó országrészek fejlesztését szolgáló alapba. Ellenlépésként a szerbek bojkottot mondtak ki a két nyugati köztársaságból származó árukra. A viszály mind jobban kiéleződött, s bár vér nem folyik, ez is egy szennyes háború, amelyben minden álnokság megengedhető. Az Adria horvát partszakaszán különadót vetettek ki a szerbek házaira, nyaralóira, ami főként az egykori vendégmunkásokat sújtja. Itt akartak berendezkedni a nyugodt életre a Németországban megtakarított pénzből. Szerbia kisajátította a horvát INA 187 benzinállomását, és büntetővámot vetett ki a horvát „importra”. Horvátország és Szlovénia viszont nem továbbította a központi kasszába a vámbevételeket. Beleszóltak a játékba a bosnyákok is: lefoglalták a szlovén Gorenje vállalat Banja Luka-i helyiségeit. Általános ellenoffenzívát indított a szerbek befolyása alatt álló Nemzeti Bank: kizárta Horvátországot és Szlovéniát a pénzforgalomból. Ljubljanába és Zágrábba nem utal át se dinárt, se devizát.

E gazdasági háborúban nem választható szét a jó és a rossz. Az egyik megrabolja a másikat, és mindegyik magamagát is. A köztársaságok oly szoros gazdasági szálakkal kötődnek egymáshoz, hogy kölcsönösen a szakadékba rántják egymást. Ezen a módon szinte likvidálták már a szövetségi államot. A pénzügyminisztériumban már nem nagyon tudják, hogy mihez fogjanak. Pénzük már nincs, a költségvetést még mindig nem hagyták jóvá. Már csak arra futja, hogy a hadsereg zsoldját, az állami tisztviselők fizetését folyósítsák.

Rövid életű remények

A nemzeti jövedelem legalább húsz százalékkal csökken az idén, de könnyen lehet, hogy ötven százalékkal, a rombolási szenvedély függvényében. Nem is lehet ésszerűen gazdálkodni, ha fiatal férfiak tízezreit vonják ki a termelésből, és küldik ki a frontra, ami Kelet-Szlavónia bármelyik bokra mögött húzódhat. A teherautókat egy ideig útakadálynak használták Szlovéniában, nem arra, hogy fuvarozzanak velük. Az idegenforgalomból származó bevétel alig több a nullánál. Dubrovnikban becsukott a szállodák többsége, a kisebb üdülőhelyek szellemvárosokra emlékeztetnek. Az otthon maradó külföldiek ijedelme négymilliárd márkába kerül Jugoszláviának az idén. A katasztrófa mindenekelőtt a hosszú tengerparttal bíró horvátokat sújtja.

Az persze tévedés, hogy a háború nélkül virágzó ország lehetne Jugoszlávia. Rossz volt a helyzet azelőtt is, most még rosszabb lesz. A harcok olyan időben robbantak ki, amikor a gazdaság különösen sérülékeny: a szocializmusból a piaci gazdaságra való áttérés időszakában.

Rövid életű remények támadtak 1990 elején. Épp egy olyan év után voltak, amikor 2660 százalékot tett ki az infláció. Ekkor valaki elhatározta, hogy a fékre tapos. Ante Markovics miniszterelnök a dinár árfolyamát a 7:1 kurzuson rögzítette a márkához képest, pedig az ilyesmi csak úgy lehetséges, ha két ország inflációs rátái közeliek egymáshoz. A szigorú pénzügyi politika következtében az infláció csakugyan havi három százalékra mérséklődött. Markovics kilátásba helyezte a privatizálás felgyorsítását. Már mindenki az Európai Közösséget emlegette, és a jugoszláv csatlakozásra gondolt.

Szép álom volt, de rövid. Ahogy a radikális gazdasági kúrák esetében lenni szokott, hamarosan pénzszűke lett. A szerb agrárlobby – hogy a parasztok hozzájuthassanak a pénzükhöz – kikényszerítette, hogy ismét a bankópréshez folyamodjanak. A Markovics-tervből egykettőre papírrongy lett. Az árak ismét havi tízszázalékos ütemben emelkednek. A dinárt le kellett értékelni; az új paritás 13 dinár=1 márka. Az avult gazdasági struktúra mit sem változott, a privatizálási program elakadt. A német csődtörvényt figyelembe véve legalább egynegyedét az üzemeknek be kellene zárni. A bankok, nyugati mérce szerint, jóformán kivétel nélkül tönkrementek.

Csodálatot érdemel azonban a jugoszlávok viselkedése a nagy recesszió közepette. A belgrádi, zágrábi vásárlóutcákon a válság nyomát sem lehet felfedezni. Majd’ minden ötödik dolgozó munka nélkül van, tízezrek nem kapnak bért, már hónapok óta. De akit kitesznek a munkahelyéről, feketemunkát vállal, ami becslések szerint legalább húsz százalékkal részesedik a nemzeti jövedelemből. Akinek nincs pénze, csekkre vásárol, főleg importcikkeket; az üzletek polcai roskadoznak Benetton divatcikkeitől és Dior parfümjeitől, miközben drámaian apadnak az ország valutatartalékai. Az életszínvonal folyton csökken, de a válságon mindenki átevickél valahogy.

Az emberek félvállról veszik a recessziót, de a polgárháborúnak komoly gazdasági oka is van. Szlovénia és Horvátország el akar válni Jugoszláviától, mert a keleti mostohatestvéreket mindig béklyónak tekintette. Főleg a szlovének: az ő egy főre eső jövedelmük átlagosan évi tízezer márkára rúg, kétszer annyira, mint a jugoszláv átlag. Európai életszínvonalra törekszenek, s ebben fékezi őket a föderáció. A szlovének ráfizetnek a dologra, mondják Ljubljanában: a szövetségi államháztartás huszonöt százalékát fedezik, pedig csupán kilenc százalékát alkotják az összlakosságnak. Aránytalanul nagy a hozzájárulásuk a fejletlen körzetek támogatására szolgáló alaphoz is.

Ki a vesztes? Mindenki

De ha ezt az okoskodást meghallják a belgrádi szakértők, vörösek lesznek a dühtől. „Épp ellenkezőleg, Szlovénia és Horvátország zsákmányol ki minket” – állítja Rajcsevics professzor, a szerb Megújhodási Mozgalom gazdasági programjának megalkotója. Pártja mind nacionalistább vonalat követ; mottója egyszerű: „a szerbek jók, az összes többiek rosszak.” Rajcsevics azt állítja például, hogy Szerbia legjobb vállalatait Szlovéniába telepítették a háború után. Azt is mondja: a szlovének és horvátok mindig értettek hozzá, hogy saját embereiket ültessék a kormányzat kulcspozícióiba. Leszorították a nyersanyagok és az energiahordozók árát, amelyek a szegény országrészekből származnak. Szlovénia és Horvátország azonban késztermékeket gyártott, s ezeket drágán adta el a belföldi piacon. Jó üzleteket kötöttek a külföldi piacokon is, mert olcsón vásárolhatták a nyersanyagokat az ország más részeiből.

Most, hogy a hadsereg kivonul, nő az esély, hogy teljesül a szlovének függetlenségi vágya. Hamar látni fogják azonban, hogy nem megy nekik jobban, legalábbis középtávon, mintha együtt maradnának a többiekkel. Bár gazdaságilag országos bajnokok, korántsem bizonyos, hogy az európai mezőnyben is megállják a helyüket. Mert ebben a legnyugatibb jugoszláv köztársaságban is megbuknak vagy bukásra állnak a vállalatok.

És bizonyos, hogy a függetlenséget kivívó kétmillió szlovén elveszíti a kényelmes, húszmillió fogyasztót jelentő hazai piacot. Befellegzik az olcsó nyersanyag- és energiaszállításoknak is. Némelyek abban bíznak, hogy a köztársaság csak politikailag válik ki Jugoszláviából, gazdaságilag része maradhat egy szabad belső piacnak. De ennek esélyei állandóan csökkennek. A ljubljanai egyetem közgazdászainak számításai szerint a szlovéniai életszínvonal harminc-negyven százalékkal esik a közeli jövőben. Ha igaz, akkor szó szerint ennyi a szabadság ára.

Német és amerikai szempontok

A Hetek londoni csúcsértekezletén kudarcot vallott a németek próbálkozása: az Egyesült Államok (és Japán) megakadályozta, hogy az ipari hatalmak gyors és hathatós segítségben részesítsék a Szovjetuniót. Bush jelenlegi moszkvai tárgyalásai ismét megmutatták, hogy az Egyesült Államok szempontjai némileg eltérnek a nyugateurópai szövetségesek szempontjaitól: anyagi áldozatokat csak a már meghozott reformok után – és a reformok jelentőségének arányában – hajlandók fontolóra venni. Viszont az is megmutatkozott, hogy az Egyesült Államok jelentősége ugyancsak csökkenőben van: a világ sorsa – és ugyanígy a szovjet átalakulás – szempontjából fontosabb a vezető ipari hatalmak körének együttes állásfoglalása. Ez a körülmény is fajsúlyosabbá teszi Köhler államtitkár észrevételeit a londoni tanácskozásról, és még inkább a „német csillagzat alatt álló” 1992-es müncheni csúcsról.

A dialógus megkezdődött


A londoni csúcs egyáltalán nem okozott csalódást, a lényeget tekintve áttörést hozott, állítja Köhler. A Hetek csoportja már a Szovjetunióval folytatott politikai dialógus kellős közepén van; Major brit kormányfő még az idén Moszkvába utazik, ellátogatnak a szovjet fővárosba a Hetek pénzügyminiszterei is. Azt is figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió pénzügyi helyzete már kevésbé tragikus, mint néhány hónappal ezelőtt. Tény, hogy még idén 12 milliárd dollár kamatot és törlesztést kell kifizetniük, de március óta drasztikusan csökkentik az importot, tehát pénzt szabadítottak fel az adósságok törlesztésére. Most vagy tovább csökkentik az importot, vagy mozgósítják óriási nyersanyagtartalékaikat. A szovjetek valószínűleg jelentős aranytartalékkal rendelkeznek, bár vannak olyan gyanúk, hogy az arany különböző kezekbe, többek között a katonák kezébe került.

A legközelebbi lépés a szovjet központi bank mérlegének megvizsgálása. Moszkvának fényt kell derítenie tartalékainak nagyságára, és arra is, hogy valójában ki rendelkezik a tartalékokkal. Ha a Szovjetunió rendesen fizeti a kamatokat, lehetséges, hogy át tudja hidalni a fizetési problémákat az idén.

A németek idáig még nem tudták meggyőzni partnereiket, hogy szükség volna a stabilizációs alapra, amit a nyugatiak adnak össze, de amivel a szovjetek rendelkeznek. Ám ez nem is olyan sürgős. Előbb meg kell hozni a makroökonómiai stabilizációt megkönnyítő döntéseket. A legsürgősebbek a rövid lejáratú intézkedések: ki kell küszöbölni a költségvetés deficitjeit, meg kell állítani a pénzmennyiség növekedését – nem megy, hogy nyakló nélkül bocsátják ki a pénzt –, és határt kell szabni a bérek emelkedésének. A Szovjetuniónak meg kell teremtenie a feltételeket, hogy a magántőke bemenjen az országba. És – mindenekelőtt – tisztázni kell, hogy mi a központi kormány illetékessége, és mi tartozik a köztársaságok hatáskörébe.

A Nemzetközi Valutaalapnak ugyancsak hamarosan lépnie kell, nehogy a Szovjetunióban komoly politikai megrázkódtatások következzenek be. Még augusztusban tárgyalniuk kell a szovjetekkel, hogy az év második felében megszülessenek a hatékony döntések. Ha így lesz, akkor ez jó kiindulás lesz a müncheni csúcsértekezlethez.

Ha Moszkva csakugyan hozzákezd a stabilizációs programhoz, a Nyugat nem ússza meg: színt kell vallania. Benne vagyunk a folyamatban, ezt már az amerikaiak sem tartóztathatják fel.

Lényeges azonban, hogy a nyugatiak ne utasítsák el a németek kívánta „igazságos teherviselést”. „Tartani kell magunkat gazdasági lehetőségeinkhez. A Szovjetunió viszonylatában nem folytathatjuk a Kelet-Németország irányában követett gyakorlatot” – jelentette ki Köhler. „Nem volna reális.”

• Külföld