Skip to main content

És mi lesz holnapután?

Vissza a főcikkhez →


„Elvesztették a közös ellenséget” – írja az afgán gerillavezérekről a Süddeutsche Zeitung. Fején találta a szöget; ez a mai helyzet lényege. És a holnapi helyzeté? Megtalálják, mégpedig egymásban az ellenséget. A kabuli rezsim összeomlása gyorsuló ütemben folytatódik. A helyőrségek rendre megadják magukat vagy átallnak a felkelőkhöz. Nadzsibullahot, aki a szovjet kivonulás után még három évig tartani tudta magát, megbuktatták a saját alvezérei, abban a hiú reményben, hogy szövetkezhetnek a felkelők egyik részével a felkelők másik része ellen. A körülzárt főváros csak azért nem került még a felkelők kezére, mert a versengő felkelő hadseregek vezérei szinte mind maguknak követelik a bevonulás jogát. Bármelyikük vonul be, azt fogja ígérni, kerüli a vérontást. Bármelyikük vonul be, vérontás lesz.

Minden valószínűség szerint Ahmad Maszud emberei fognak bevonulni. Az ő Dzsamiat-i-Iszlami nevű szervezete érte el a legnagyobb harctéri sikereket, vele szeretne egyezkedni a régi rendszer rohamosan fogyatkozó erőinek élére álló külügyminiszter. Maszuddal és szövetségeseivel szemben áll a Hekmatiar vezette szervezet, amely most farkasszemet néz Maszud hadseregével, s a szinte kikerülhetetlennek látszó összecsapásban nyilván a rövidebbet húzza. A szovjet megszállás elleni háború első szakaszában Hekmatiar volt a főszereplő. Ő volt a pakisztáni katonák embere, s a felkelőknek küldött amerikai hadianyag javát a pakisztáni elosztók a fanatikus és könyörtelen Hekmatiarnak adták.

Maszud esélyei most jobbak, de ő tádzsik, tehát az egyik kisebbségben lévő népcsoport szülötte, Hekmatiar viszont a többségben lévő és a vezetést hagyományosan kézben tartó pasztunokhoz tartozik. A különféle ellentétek (vallásos és nacionalista irányzatok, szunniták és síiták, Pakisztánra és Iránra orientálódók) közül valószínűleg a legfontosabb az ország egységét is fenyegető nemzetiségi ellentét.

Mindez történhetett volna másként is. A nemzetközi erőfeszítés a regionális konfliktusok felszámolására, ami az utóbbi években számos jó eredményt hozott, ezúttal nem volt produktív. Az ENSZ vezetői megpróbálták a Kambodzsában járhatónak ígérkező utat, a polgárháborús ellenfelek közös, de ideiglenes, a választásokig tartó koalícióját, Afganisztánban is követni. Koalíciós és semleges átmeneti kormányt szerettek volna létrehozni. De ez a rendezési terv ugyanúgy nem bizonyult életképesnek, mint a bosznia-hercegovinai válságot békésen rendezni akaró, s a köztársaságot három „kantonra” osztani akaró terv. Itt is és ott is beleszóltak a nagy bőségben jelen lévő fegyverek. Ami Afganisztánt illeti, az átmeneti semlegesítés lekerült a napirendről, s valószínűleg lekerült a száműzött afgán király hazahívásával kacérkodó nacionalista irányzat is. A katonai fölényre támaszkodó többség iszlám országot akar.

De Pakisztán is iszlám ország, Irán is iszlám ország. És még hátravan Maszud és Hekmatiar véres párbaja.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon