Kovács Miklós

Nyomtatóbarát változat

Most az a nagy kérdés, ki kit győz le a következő napokban, hogy a felülkerekedő győzelmét politikai eszközökkel vagy fegyverrel vívja-e ki. Nem tudni, lesz-e olyan meghatározó egyéniség, aki tömegeket képes maga mögé állítani. Annyi bizonyos már, hogy a helyzet megoldása nem Nadzsibullah hátrahagyott híveinek kezében van, s a (még) kormányzó Vatan (Haza Pártja) mindinkább defenzívába kerül. Személyi kombinációkra nem érdemes vállalkozni. A legtekintélyesebb gerillavezér, Ahmed Maszud létrehozta ugyan az Iszlám Dzsihad tanácsát, de Gulbuddin Hekmatiar, a radikálisabb iszlám vonal, a Hezb-i-Iszlami vezetője ugyancsak jelentős tömegek megmozgatására képes. Mi több, egyelőre nem hajlandó elfogadni azt a minapi egyezséget sem, ami Maszud és a kormány képviselői között jött létre. Ebben a szembenállók leszögezték: elkerülik az utcai harcokat Kabulban. Sokak szerint az állig felfegyverzett kormánykatonák által őrzött, másfél milliós sikátorváros ostroma ennek ellenére sem zárható ki.

A lakosság tehát fegyverben áll. Ki védi, ki lövi az ősi városokat. Herat, Dzsalálábád már a felkelők kezén van, helyi szempontból nagy jelentőségű, ám a határokon túl élőknek semmit sem mondó erődítményekkel együtt.

Az ENSZ terve itt is, mint a világ más pontjain, csak keretet biztosít a helyszínen működő politikusok számára. Az ideiglenes kormányt végül az egymással farkasszemet nézőknek kell megalakítaniuk. Választásokról pedig egyelőre kár is beszélni.

A főszereplők

A hatalomból távozó Nadzsibullah nem töltötte még be 45. életévét. Gardezben (Kelet-Afganisztán) született, családja tekintélyes, de középszerű hivatalnokfamília. Orvosi diplomáját soha nem hasznosította, hamar a politika felé fordult. Alig harmincévesen már tagja az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt legfőbb vezetőségének. A Parcsamhoz, a párt mérsékeltebb szárnyához tartozott.

Amikor Afganisztán szovjet megszállás alá került, rábízták a politikai rendőrség vezetését, s ezzel gyakorlatilag örökre elveszítette minden hitelét nemcsak az ellenzék, hanem az átlagpolgárok előtt is. Moszkva 1986-ban ültette őt az elnöki székbe (ne feledjük, ez már Gorbacsov-korszak), szerepköre a mudzsahedek békítése volt, akik azonban nem fogadták el a békejobbot. A kormánypárt nacionalista ízű átkeresztelése, saját nevének „iszlamizálása” – az ullah (isten fia) névutó felvétele azonban hiábavalónak bizonyult.

A polgárháború idején az ország északkeleti területeit uralta gerillacsapataival Maszud, akit „Pandzsir oroszlánjaként” is emlegetnek, mindössze negyvenéves. Mégis közel másfél évtizede háborúzik Kabul váltakozó uraival, első ellenfele a királyt eltávolító Mohammed Daud volt. Politikai megfigyelők összefüggést látnak Maszud mérnöki szakképzettsége és tízezres felkelőcsapatának rendkívüli szervezettsége, fegyelmezettsége között. Az általa ellenőrzött területeken mintaszerűen megszervezte a közigazgatást, s ezt még a kabuli kormány hadserege is tiszteletben tartotta. Szervezőkészségét apjától örökölte, aki hivatásos katonatisztként szolgálta a királyt. Tárgyalóképes, egyezkedésre hajló emberként ismerik. Iszlám alapokon álló politikus, ugyanakkor mentes a szélsőségektől. Nemcsak a Fandzsir völgyében, a saját emberei között övezi tisztelet, hanem mindenütt a mudzsahedek körében, menekülttáborokban, országhatárokon belül és kívül egyaránt.

Ami előnye, az egyben hátránya is lehet az általa vezetett csoportoknak: sokak szerint e szabadcsapatokat kizárólag Maszud kétségtelenül rendkívüli szuggesztív és vonzó személyisége tartja össze.

A Hezb-i-Iszlami vezetője negyvenes éveiben jár, akárcsak a volt elnök vagy Ahmed Maszud, az ellenzék másik vezéralakja. A fundamentalisták radikálisabb szárnyát irányítja. A politizálást, a szervezkedést még a hatvanas évek végén kezdte, akárcsak Maszud. A kabuli rendszer korábbi védelmi miniszterével, Sah Navaz Tanaaival együtt 1990 márciusában megpróbálta államcsínnyel magához ragadni a hatalmat. A tárgyalásos megoldáshoz most nem fűz reményeket.

Az elmúlt napok alkudozásaiban jelentős szerepet játszott Abdul Vakil külügyminiszter, akit korábban Nadzsibullah feltétlen hívének mondtak, ám „főnökét” bukása után kevés jó szóval búcsúztatta.

Farid Ahmed Mazdák neve is sűrűn előfordult a Kabulból érkező hírekben, korábban a kormánypárt vezetőhelyettese volt, s a földindulásig a Vatan első emberének tippelték. Ha a jóslat be is válik, kérdés, hogy mihez kezd Mazdak e funkciójában.

A „nézők”

Az egykori megszállók ma legfeljebb távoli megfigyelői lehetnek a Szalag-hágón túli eseményeknek. Nincs az az afgán család, aki ne tudná hosszan sorolni, mibe került személyesen neki a 115 ezer szovjet katona s a több tízezer hozzátartozó évtizedes afganisztáni „kalandja”. A Szovjetunió széthullása utáni muzulmán köztársaságokkal – Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán – kiépítendő szorosabb kapcsolatok szerepelnek a napirenden. Persze Oroszország sem hagyja magát „leírni” – hiszen hatalmas természeti kincsekről s óriási gazdasági együttműködési lehetőségekről van, illetve lehet szó. Egy Kabulban dolgozó orosz diplomata úgy fogalmazott, hogy Moszkvának érdeke fűződik egy mérsékelt politikát folytató, stabil afganisztáni vezetéshez. Moszkva számára egyebek mellett fontos megoldandó feladat a hadifoglyok kiszabadítása, feleslegessé vált – és veszélybe került – állampolgárainak hazaszállítása: 304 tiszt és sorkatona sorsa még tisztázatlan. (Összesen 542 ezer szovjet katona harcolt az afgán fronton, 23 ezren könnyebb, 27 ezren maradandó szervi sérülést szenvedtek. 280 ezer katona fertőző betegséget szedett össze. 15-20 ezer az áldozatok, eltűntek száma.)

Washington és Nyugat-Európa egyelőre várakozik. A „középszinten” elhangzott vélemények arra utalnak, hogy Amerika egy mérsékelt vonalat képviselő, tekintéllyel rendelkező politikust és irányvonalat támogatna szívesen.

Az ENSZ álláspontja az első pillanattól világos: az eseményeket a lehető leghamarabb a tárgyalóasztal irányába terelni. S ez a vágya az Afganisztánt körülvevő országoknak is. A kabuli vezetéssel mindvégig ellenséges, a szovjetek támogatta rendszer ellenzékének otthont adó Irán és Pakisztán most már a belső megbékélést, az ENSZ által kidolgozott tervek elfogadását tartaná a legszerencsésebbnek. E két ország már a Nadzsibullah távozását követő napon tűzszünetet sürgetett, s azzal a felhívással fordult a harciasabb magatartást tanúsító modzsahedekhez, hogy mutassanak nagyobb önmérsékletet.

Az ellenzék egykori legnagyobb „pénzeszsákja” Szaúd-Arábia nem alakította ki még álláspontját. Rijad hivatalosan az ENSZ-tervet támogatja.

A „szebb” időkben a kabuli kormányt pártoló indiai vezetés most sem tagadta meg önmagát: már a fordulatot követően jelezték, hogy szívesen látnák Nadzsibullahot.

• Külföld