Schöpflin György

Nyomtatóbarát változat

A legfőbb nehézség az, hogy a status quo egyszerű befagyasztása, pontosan körvonalazott célok nélkül nem vezethet eredményre. Az EK közvetítői kénytelenek elismerni, hogy sem a vég nélküli vitáknak nincs semmi haszna, sem annak, ha a szokásos módon egy asztal köré ültetik és arra biztatják a szemben álló feleket, hogy kölcsönös engedményeket téve intézzék el nézeteltéréseiket. Nem érhetnek célt gazdasági nyomással sem: a hitelek megvonásával való fenyegetés a jelenlegi jugoszláv légkörben esetleg még inkább felbőszítheti a nagyon eltérő feltételekkel rendelkező köztársaságokat, amelyek egy része ráadásul a gazdasági nyomás eszközét „megszégyenítőnek” és „kiárusításnak” fogja tekintetni.

Az EK tárgyalási stratégiájának lényege az, hogy addig folytatják a megbeszéléseket, míg megállapodásra nem jutnak, miközben mindkét fél kénytelen valamennyit engedni. Ez meglehetősen idegen az utóbbi hónapokban felszínre került, hallatlanul intoleráns erőktől: mindegyik nemzeti csoport attól fél, hogy ellenfelei a gyengeség jelenek fogják tekinteni és ki fogják használni az engedékenységet. A modernizálás félútján megrekedt, egyre inkább hangadóvá váló vidéki lakosság egyedül csak az elsöprő győzelmet hajlandó elfogadni, és megvetéssel illeti az alkudozást.

Ezeknek az érzéseknek a mélyén ott van az a nagyon is valós aggodalom, hogy a nemzeti csoport mint csoport válik fenyegetette, ha tagjai nem tesznek meg mindent a támadások kivédése érdekében. Ráadásul a kiirtástól való félelmet még most is elevenen tartja a háborús idők és a háború utáni mészárlások emléke.

A rendezés esélyei

Ezek a tényezők alkotják az EK jugoszláviai rendezési kísérletének hátterét, ám hogy komoly esély legyen a sikeres politikai rendezésre, jó néhány, szinte leküzdhetetlen akadályt kell elhárítani.

A tartós rendezés egyik fő kerékkötője a jelenlegi szerb és horvát vezetés: mind Szlobodan Milosevics, mind Franjo Tudjman már-már az ördög megtestesítője a másik közösség szemében. Az egész Jugoszláviára kiterjedő rendezés végrehajtásának kulcskérdése azonban az, hogy a szerb és a horvát vezetőknek bizonyos mértékig saját köztársaságukon kívül is élvezniük kell a nép bizalmát. Ám paradox módon minél erősebb támogatással rendelkeznek saját köztársaságukban, annál rosszabb a helyzetük másutt, mert kizárólag az ellenségként kezelt nemzeti csoporttal azonosítják őket, s ilyen módon külső csoportok számára nem lehetnek megfelelőek.

Sajnos, a jelek szerint Milosevics továbbra is megszeg minden aláírt szerződést, ha érdekében áll, így a nem szerbek nem látják értelmét, hogy egyáltalán tárgyaljanak vele. Hasonlóképpen Tudjman is teljesen elfogadhatatlan a szerbek számára, különösen a horvátországi szerbek szemében vált a gyűlölet tárgyává.

Következésképpen a tartós politikai rendezés eléréséhez az Európai közösségnek először is rá kellene bírnia Szerbiát és Horvátországot, hogy mozdítsák el jelenlegi politikai vezetőiket, másodszor pedig, hogy alakítsanak ki Szerbiában olyan demokratikus intézményeket, amelyek más köztársaságok számara is elfogadható új vezetőket termelhetnének ki.

Az ilyen jellegű közvetlen beavatkozás helyessége persze erősen vitatható, egyébként is nehéz elképzelni, hogyan lehetne működtetni bármilyen kívülről kikényszerített demokratizációt. Tény azonban, hogy amikor a közvéleményt ennyire aggasztja a szerb és a horvát nemzet mint közösség fennmaradása, egyáltalán nem hajlandó elfogadni a vezetésváltást, ha többségük úgy látja, hogy biztonságuk a mostani vezetőkhöz kötődik.

A fegyverek veszélyei

Egy egészséges rendezési folyamatnak meg kell birkóznia a jugoszláv fegyveres erők kérdésével is. A Jugoszláv Néphadseregnek most egyáltalán nincs semmiféle politikai legitimitása. A szövetségi kormány alig valamivel több, mint a válság szemlélője, és a Szövetségi Tanács, amely feltehetően felügyeletet gyakorol a Jugoszláv Néphadsereg felett, gyakran csak utólag értesül a hadsereg tevékenységéről.

Teljesen bizonytalan az is, ki finanszírozza jelenleg a hadsereget, melynek kiadásai a szövetségi költségvetés mintegy háromötödét felemésztik. Horvátország és Szlovénia beszüntette a „hadsereg” fenntartását szolgáló forgalmi adó fizetését, holott a hadsereg költségvetéséhez fizetett hozzájárulásuk meghaladta a többi négy köztársaságét együttvéve. Jugoszlávia hadiipara jó 2 milliárd dollár exportbevételt szokott hozni évente, túlnyomórészt a közel-keleti üzletek révén, de e piac túlnyomó része is kiesett.

Gyanús, hogy a 70 százalékban szerb és montenegrói tisztikar jugoszláv viszonylatban magasnak mondható, átlagosan 2300 dolláros zsoldját Jugoszlávia gyorsan fogyó keményvaluta-tartalékából biztosítják. Ugyanakkor egyre nagyobb gondot jelent a fegyelem fenntartása. A szlovének elleni gyenge teljesítmény után sokan dezertáltak, a horvát és a szlovén sorozást nem hajtották végre, sőt katonaköteles korú szerbek is inkább külföldre menekültek a behívás elől.

Elképzelhető, hogy e kényszerek és nyomások hatására a Jugoszláv Néphadsereg vezetése kísértésbe esik, hogy még egy utolsó kísérletet tegyen azoknak az erőknek a szétzúzására, amelyek szerintük aláássák Jugoszláviát: vagyis a horvátok „megrendszabályozására”. Már elhangzottak komoly figyelmeztetések, miszerint a hadsereg nem mutatta meg valódi erejét a júniusi események idején Szlovéniában, igazából csak a nehézfegyverek – a páncélosok, a légierő és a nehéztüzérség – ijeszthetnének rá a horvátokra.

A Blago Adzsics jugoszláv vezérkari főnök környezetében levő héjákat még az sem zavarja, hogy ez óriási nemzetközi felháborodást váltana ki. Veljko Kadijevics védelmi miniszter megfontoltabb, de súlyos betegsége arra kényszeríti, hogy állandóan ingázzon kormányhivatala és a kórház között.

Az Európai Közösség előtt tehát óriási feladat áll. Meg kell nyugtatni a horvátokat és a szlovéneket, hogy nem lesznek kitéve a Jugoszláv Néphadsereg intervenciójának. Ez valójában azzal járna, hogy a Jugoszláv Néphadsereget a jelenlegi formájában leszerelik, és politikai ellenőrzés alá vonják. Azt azonban nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezt megvalósítani radikálisabb lépések és az Európai Közösség sokkal nagyobb mértékű bevonása nélkül, miközben igen csekély a valószínűsége annak, hogy az Európai Közösség mind a 12 tagja egyetértene egy ilyen messzire ható döntéssel.

A határrevízió veszélyei

Végül ott van a belső határok problémája, melyek ugyan mindenki szerint szentek és sérthetetlenek, de mindinkább hallani ezzel ellentétes hangokat is. Egyesek azzal érvelnek, hogy a belülről újra feldarabolt Jugoszlávia keretei közt a szerbek és a horvátok nagy többsége köztársasági határaikon belülre kerülne, ami garantálná biztonságukat. Ezt azonban tömeges áttelepítéseknek és Bosznia-Hercegovina megszüntetésének kellene kísérnie, amit persze nem lehetne nagyobb vérfürdő nélkül megúszni.

Mindenesetre ezen érv védelmezői feltételezik, hogy az EK jelenléte megakadályozhatná ezt. A jugoszláv etnikai térkép alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerbek és horvátok reménytelenül összegabalyodott alakzatokban élnek, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az újrafelosztás költségei a feltételezettnél jóval magasabbak lennének. Holott tudni lehet, hogy Milosevics és Tudjman komolyan tárgyalt már Bosznia-Hercegovina felosztásáról.

Konkrétan, Horvátország krajinai területén, amelynek neve most Krajinai Szerb Autonóm Tartomány, túlnyomórészt szerb lakosság és mintegy 30 százaléknyi horvát kisebbség él. A boszniai Krajinának hasonló az etnikai összetétele. Kelet-Szlavóniában, ahol a legutóbbi összetűzésekre sor került, mintegy 80 százalék horvát és 20 százalék szerb van. Még ha meg is oldanák ezeket a problémákat, ami valószínűtlennek tűnik, Horvátországban még mindig jelentős szerb kisebbség maradna ezeken a tartományokon kívül. Különböző nagyságú, de 10-15 százaléknál nem kisebb szerb közösségek vannak a jelentősebb horvát városokban – Zágrábban, Karlovacon, Rijekában, Zadarban, csak Splitben és Dubrovnikben vannak túlnyomórészt horvátok. Ezek a városlakó szerbek mindazonáltal nagyon nyugodtak voltak a jelenlegi válságban, és el tudnának fogadni egy független, garanciákkal rendelkező Horvátországot.

Igyekeznek titokban tartani, pedig viták folynak a Horvátország és Szlovénia közötti határról is; a szlovének úgy érzik, hogy megfosztották őket Isztria nagy részétől (tulajdonképpen az egész Isztriát Horvátországhoz csatolták a háború után), és a Jugoszláv Néphadsereg elleni fellépésük után akár igényeiket is benyújthatják.

A határrevízió az az abszolút veszélyes darázsfészek Európa közepén, amelyet az EK végképp nem képes megszüntetni. Az ilyen jellegű vállalkozásban való részvétel a helsinki záróokmány szellemében eleve kétes természetű, semmiképpen sem nyerhetné el a tagállamok támogatását.

Az Európai Közösség tehát olyan válságba keveredett, amelyből semmiképpen sem lehet dicsőségesen kikerülni. Vagy visszavonul három hónap múltán, és elviseli a bukás szégyenét, vagy a jelenleg tanúsítottnál sokkal nagyobb elszántsággal folytatja a megkezdett irányt. Annyi bizonyos: mostani magatartása nem vezet eredményre.

Utóirat


Az EK küldöttségének Jugoszláviában kifejtett tevékenységéről beszámoló első jelentések (júl. 16.) nem megnyugtatóak. Megérkezésükkor azt közölték a jugoszlávokkal, hogy megbízatásuk kizárólag Szlovéniára szól, és nem áll szándékukban megfigyelni a szerb–horvát határt. A horvátok, akik már régóta várják az Európai Közösség támogatását, döbbenten vették ezt tudomásul.

• Külföld