Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

– Mennyire voltak radikálisak a litvániai változások?

– A hivatalos ideológiában és a vezetésben óriási fordulat történt: antikommunista nemzeti kormány jutott uralomra, mely végül is félig szabadon végezheti tevékenységét a szovjet szisztémában. A baj azonban az, hogy a régi szovjet etatista kormányhivatalnokok és apparátcsikok helyébe lépő új, sokszor szélsőségesen nacionalista bürokratarétegnek eszébe sincs se a privilégiumokról lemondani, se a parancsuralmi módszerekkel egyszer s mindenkorra szakítani. Ezek a hivatalnokok nincsenek felkészülve a rendszerváltás valódi végrehajtására: sem a privatizációra, sem konvertibilis pénz bevezetésére stb. Bár a legfelső vezetésben jócskán vannak kiváló személyiségek, egyelőre meglehetősen elszigetelten dolgoznak.

A jelenlegi litván szituáció legkényesebb pontja az, hogy az egyes csoportok nem aszerint különülnek el egymástól, hogy milyennek képzelik Litvánia jövőjét a posztszovjet és posztkommunista korszakban, hanem olykor csak az a vita tétje, hogy ki a nagyobb patrióta, ki áll szemben keményebben Moszkvával, és ki engedékenyebb. Az egymással szembeni gyanakvás és a másik patriotizmusának méricskélése az utóbbi időben olyan méreteket öltött a parlamentben is, hogy épp ottjártamkor zárt tárgyalásokat rendeltek el: a Moszkva-stratégia megvitatása során még a kompromisszumra kész képviselők is felülvizsgálják eredeti álláspontjukat, nehogy a választóik azzal vádolják őket, hogy el akarják adni Litvániát a moszkvai cároknak. Ez az ellentét Gorbacsovék malmára hajthatja a vizet, akik aztán könnyen kijátszhatják egymással szemben a marakodó feleket.

– Akár az is elképzelhető, hogy mindez kommunista restaurációhoz vezet?

– Nem valószínű, bár Gorbacsovnak a kiszivárgott hírek szerint komoly tervei voltak a kommunistákkal a jelenlegi litván független kommunista párt vezetőjével Litvánia bizonyos fokú deszovjetizációjáról, aminek első lépése az volt, hogy Gorbacsov „engedélyezte” a Litván Kommunista Párt leszakadását. A baj csak az, hogy Brazauskas időközben a másodvonalba csúszott vissza, s ezzel Gorbacsov számításait keresztülhúzta. Az újonnan megválasztott Litván Legfelső Tanács első dolga ugyanis az volt, hogy a lehető legsürgősebben keresztülvigye a függetlenségi nyilatkozat ügyét, s ezt már Brazauskas sem tudta megállítani. A litván honatyáknak mindenképpen meg kellett előzniük a Szovjet Legfelső Tanács ülését, hiszen már akkor tudni lehetett, hogy el fogják fogadni a Szovjetunióból való kilépés törvényét. Litvániának tehát még mindenképpen a ’78-as szovjet alkotmány alapján kellett a függetlenségi nyilatkozatot közzétenni, mert az formálisan még módot adott a kilépésre. Tárgyilagos mérlegelés helyett a patetikus hangnem uralta a terepet a moratórium vitájakor is. Más kérdés, hogy Brazauskas „észérvei” ekkor is moszkvai „sugallatokat” tükröztek: váltig hangoztatta, hogy a blokád fegyverével Moszkva két hét alatt térdre kényszeríti a litvánokat, azzal azonban nem számolt, hogy egy tönkrement tervgazdasággal még egy blokádot sem lehet tervszerűen végrehajtani.

– Vajon Moszkva most mire vár? Egyáltalán milyen alternatívák közül választhat?

– A birodalom fővárosa előtt nincs valódi alternatíva: vagy megadja a függetlenséget, vagy tömegmészárlást rendez. Ugyanakkor Gorbacsov mandátuma a kompromisszumkötésre szól: politikáját a kompromisszumkészség hitelesíti a Nyugat szemében éppúgy, mint a hazaiak előtt. Ráadásul a pártkongresszusi vereség után mögötte sorakozott fel az egész konzervatív derékhad, miután rájöttek arra, hogy természetes vezérükkel, a Ligacsov-félékkel semmire se mennek. Jelcinék épp ezt a kényszerhelyzetet kihasználva igyekeznek kiépíteni a maguk külön kapcsolatait a balti államokkal. Egyes litván körök egyébként ezt sem ítélik veszélytelennek, mondván, Jelcin azért igyekszik gyorsan megkötni a maga különbékéjét a litvánokkal, hogy utána gazdasági és egyéb kapcsolatok örvén még inkább magához láncolja őket. Ez a paranoid helyzet még inkább tápot ad ahhoz, hogy úgy manipulálják a litvánokat, ahogy akarják.

– Mi az akadálya annak, hogy Litvániában kialakuljon valamiféle konszenzus?

– Leginkább az, hogy az egykori litván belső ellenzékből nem alakult ki olyan egységes ellenzéki vagy alternatív politikai kultúra, amely a későbbiekben alapot nyújtott volna egy valódi pártrendszer létrehozásához. Így a politikai pártok is aszerint különültek el, ki mennyire áll szemben a szovjethatalommal: pozitív politikai programok megvitatása helyett dicstelen belvillongások jellemezték a pártharcokat a szociáldemokratáknál éppúgy, mint a kereszténydemokratáknál, holott vezető személyiségeik kiváló emberek, neves ellenzékiek. Ám csoportjaik az utóbbi két évben teljesen marginalizálódtak, s ez a helyzet azt eredményezte, hogy most egyre-másra azzal vádolják a Sajudist és a többieket, hogy kollaboránsokat ültettek a fő posztokra. A Litván Szabadság Liga vezetője – egykori politikai fogoly – például azt vetette Landsbergis szemére, hogy míg őt a KGB pincéiben halálra kínozták, addig ő, Landsbergis, a szomszédos épületben, a fűtött konzervatóriumi teremben ült, és lágy dallamokat zongorázott. A gyanakvás e légkörében nincs mód konszolidációra. Az egykori belső ellenzéket rendkívül irritálja az a tény, hogy most a hatalomváltásnál valóban azok kerültek be a vezetésbe, akiknek azelőtt is megvolt a maguk helye a szovjetizált litván társadalomban.

– A gyanakvás légköre a Litvániában élő kisebbségekre is kiterjed?

– Nem, ez egészen más kérdés. A zsidók már elenyésző számban élnek Litvániában, mindössze tízezren, de e maroknyi kisebbségnek is minden feltételt biztosítanak a kulturális autonómia megőrzéséhez, megalakult a Zsidó Kulturális Egyesület stb. Abban a romantikusok és pragmatikusuk egyaránt egyetértenek, hogy a zsidókat meg kell követni az okozott szenvedésekért, s hogy a zsidó világközvélemény támogatása nélkül még nehezebb lesz politikailag s gazdaságilag talpra állni. Az amerikai sajtóban például nagyon sok olyan cikk jelent meg, amelyekben azt fejtegették, ugyan mért kell támogatnunk a litván nacionalistákat, ahol semmiféle demokratikus hagyomány vagy tendencia nincs.

– És a lengyel kérdés?

– Az új vezetés kicsit elkésett azzal, hogy a lengyellakta vidékkel fenntartott kapcsolatokat normalizálja. Az erőszakos litvanizálásra a lengyelek érthető módon tiltakozással reagáltak. Visszakövetelték iskoláikat, templomaikat. Most már van lengyel nyelvű sajtó is, de sajnos későn. A felszínre kerülő konfliktusokat az SZKP a maga hasznára aknázta ki: a lengyel–litván helyi ellentéteket meglovagolva kitűnő ellenpropagandát fejthettek ki a litván függetlenségi törekvések ellen. Voltak, akik egyenesen arra hajtogatták a lengyeleket, hogy ne csak kulturális autonómiát követeljenek, hanem területit is: lépjenek ki Litvániából. A litván vezetők még időben észbe kaptak, s megállapodást kötöttek a lengyel kormánnyal, melyben hivatalosan is rögzítették és elismerték a kérdéses terület litván voltát. A területi revízió természetesen a lengyel félnek sem áll érdekében.

– Hogyan reagáltak a litván függetlenségi törekvésekre az itt élő oroszok?

– Litvániában alig 20 százalék az orosz anyanyelvűek létszáma, s igen nagy arányban – 8% – vannak közöttük olyanok, akiket nem a szovjet korszakban telepítettek be, hanem még az egyházszakadás után menekültek ide, s teljes egészében asszimilálódtak. Minden Litvánia területén lévő ember jogot kapott ahhoz, hogy litván állampolgár legyen, anyanyelvtől, származástól függetlenül. Kényszerítésről tehát szó sem volt, csak a gorbacsovi propaganda keltett mesterségesen efféle rémhíreket.

– A Balti Tanács július végén határozott arról, hogy a környező köztársaságok az elkövetkező 12 hónap leforgása alatt bejelenthetik a balti köztársaságoknál határkiigazítási, gazdasági és egyéb igényeiket. Hogyan értékelhető ez a lépés?


– Kifejezetten a konfrontáció megelőzésére irányuló gesztus: készek arra, hogy a központ megkerülésével, önállóan intézzék el vitás ügyeiket. Más kérdés, hogyan fogják megítélni azoknak az objektumoknak a tulajdonjogát, amelyeket a központ épített fel az egyes köztársaságok területén, s ezzel első látásra egyik köztársaságot sem rövidítette meg, sem anyagilag, sem jogilag. Nemzetközi jogi megítélés szempontból, alkotmányosan garantált litván tulajdont képeznek.

A Balti Tanács egyébként igen perspektivikus intézmény: 1934-ben a három balti állam hozta létre „Balti Antant” néven a kormánytervek összehangolására, kereskedelmi tarifák egyeztetésére, nyitott határok megteremtésére, külkapcsolatok szabályozására. Ennek a kapcsolatnak az 1989-ben történt felújítását a szovjet kormány természetesen azonnal provokatív és szovjetellenes lépésnek minősített és jegyzékben követelte beszüntetését, a tanács azonban ennek ellenére is a ’34-es feltételekkel működik tovább, kormányfői szinten folytatnak konzultációkat, politikai, gazdasági lépéseik egyeztetésére, aminek a blokád idején éppúgy nagy jelentősége volt, mint mostanában a gazdasági konszolidálódás feltételeinek kialakításában.

– És ha a hadsereg közbeszól?


– A hadsereg Jelcin számítását éppúgy felboríthatja, mint Gorbacsovét, s meglesznek az eszközeik arra, hogy kellő számú kollaboráns bevetésével mégiscsak megadásra kényszerítsék Litvániát. Remélhetőleg azonban Vilniusban a szovjet tankok és géppisztolyos őrök most már nem az embereket, hanem a Lenin-szobrot őrzik – mint ahogyan most is teszik a konzervatórium szomszédságában lévő KGB-székház előtt.

* Aleksanders Shtromas gyerekkora még a független Litvániában telt, jómódú zsidó nagypolgári család teljes biztonságot nyújtó légkörében, de 1940-ben, Litvánia Szovjetunióhoz csatolásakor, szovjet állampolgár lett. A német bevonulás után családjával együtt gettóba zárták: két és fél év múltán szökött meg. A szovjet hadsereg bevonulásakor Antanas Snieckus, a későbbi litván pártfőtitkár vette magához, mivel annak idején Shtromas atyja segítette őt a menekülésben. Shtromas tehát a jogi egyetemet már az első számú litván kommunista vezér házának védettségében végezte, ám tudományos pályára csak évekig tartó várakozás után léphetett. A hatvanas évek elején kibontakozó szovjet belső ellenzéki és polgárjogi mozgalom egyik teoretikusa és szervezője lett, Szaharov köréhez tartozott. Az egyik első szovjet szamizdat folyóirat, Alekszandr Ginzburg Szintakszisz című kiadványának szerkesztésében való közreműködés miatt rövid időre letartóztatták. Hamarosan kutatói állását is el kellett hagynia, kényszermunkahelyet jelöltek ki számára. Ezután „választja” az emigrációt: egészen az elmúlt évig Angliában élt, és politikatudományt tanított. Jelen pillanatban tanszékvezető egyetemi tanár az egyik michigani egyetem politológiai és nemzetközi tanszékén. Fő kutatási területe: a rendszerváltások természete a keleti blokkban.

• Külföld