Juhász József

Nyomtatóbarát változat

Kész ténynek lehet tekinteni azonban, hogy a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szerb „államokat” katonailag összekötötték egymással és Szerbiával, s azt is, hogy Horvátország ellenőrzése alatt tartja a számára legfontosabb területeket. Ebben az értelemben valóban létrejöhetnek a bosznia-hercegovinai szerb–horvát háború lezárásának feltételei.

Különbéke…

Noha az érintettek – különösen Zágráb – többnyire tagadják, valóban számos jele van egy szerb–horvát különalku formálódásának. Tudjman és Csoszics elnökök szokatlanul konstruktív minapi genfi tárgyalásai, a Bosanski Brod és Prevlaka „felcseréléséről” szállingózó hírek, Karadzics és Boban – a boszniai szerbek, illetve horvátok vezetői – úgymond hallgatólagos tűzszüneti megállapodása mind arra vallanak, hogy Szerbia és Horvátország katonailag nagyjából-egészében befejezte a közöttük fekvő „életképtelen ütközőállam” felosztását. Mindezt persze a szarajevói kormányzat feje fölött hajtották végre, s mindössze néhány területfoltocskát hagytak neki, s egyelőre nincs rá remény, hogy nem különalku, hanem a rendezés első lépcsőjeként felfogható közeledés történne a háború két legfontosabb aktora között.

Ha ez nem csupán feltételezés, hanem tény, akkor ez különösen a szerbek számára jelentene olyan pozíciót, amelyből „békét hirdethetnek”, mivel már ellenőrzik a kiszemelt területeket. Annak idején a horvátországi harcok is akkor csitultak el, amikor a szerbek kiszorították a krajinákból a horvát haderőt. Ez alighanem jobban magyarázná az esetleges fordulatot, mint a tél közeledte vagy az ENSZ-álláspont megszigorodása, jelesül a repülési tilalom bevezetése és a háborús bűnösök felelősségre vonásának kilátásba helyezése, amiket különben csak helyeselni lehet.

A zágrábi kormányzat számára a felosztásos végeredmény ugyan nem optimális, hiszen elveszítené a „független Boszniával való szoros együttműködés” (nyersebben fogalmazva: a nagyhorvát álom lazább, „konföderált” formájának) lehetőségét, különben is még szövetségben áll az Izetbegovics-kormánnyal, bár ezt a szövetséget a katonailag nehezebb időkben deklarálta. Ezért Horvátországnak kevesebb érdeke fűződik a külön megegyezéshez, noha nem zárható ki a hajlandósága, hiszen a reális erőviszonyok fényében többet belátható ideig aligha érhetne el.

…agyaglábakon


A háború ilyetén lezárása, még ha tényleg bekövetkezne is, csak a két legnagyobb erőcsoportot elégítené ki. Ezzel ugyanis végképp kisemmiznék a muzulmánokat – akik máris megtagadták a hétfői hármas tárgyalásokon való részvételt –, s még inkább felszítanák a horvát jogpárti szélsőségesek harci kedvét (talán épp ezt megelőzendő indított Tudjman újabb eljárást Paraga ellen?). Vagyis ezzel kirekesztenék az alkuból a két, végcéljaikban ugyan szöges ellentétben álló, de átmenetileg együttműködő és katonailag korántsem jelentéktelen erőt, ami azzal fenyegetne, hogy a harcok bármikor felújulhatnak.

De lehet, hogy maga a különalku sem lenne tartós. A jövő év februárjában lejár az UNPROFOR, a horvátországi ENSZ-erők megbízatása, s Zágráb elzárkózik mandátumuk meghosszabbításától, miközben egyáltalán nem alaptalanul hangoztatja, hogy feladatuknak nem tudtak eleget tenni. Márpedig ha Horvátországban újra harcolnak, ez a boszniai különbékét is megingatná.

Változatlanul nincs tehát olyan politikai platform, amely a tartós rendezés alapjaként minden mértékadó tényező számára elfogadható lenne. A volt belső határok sérthetetlenségével „korlátozott” hagyományos önrendelkezési elv nem ilyen, ezért csak akkor érvényesíthető, ha lesznek – lehetnének – „egyértelmű és végleges” vesztesek, akikre ezt az elvet rá lehet kényszeríteni. S nemcsak a szerbek tartják elfogadhatatlannak. A boszniai horvátok számára is kétséges az a perspektíva, hogy „végleg” az anyaországukon kívül rekedjenek. S ami talán még fenyegetőbb, ezen rendezési logika bezárná Koszovót a szerb állam keretei közé, pedig ma már nincs olyan albán irányzat, amely ezt bármilyen formában is elfogadná. Vajon mit tenne a nemzetközi közösség, ha az albánok nem elégednének meg azzal, hogy a szerbek esetlegesen készek lennének autonómiát nyújtani számukra?

Az „alagút vége” akkor válna láthatóvá, ha az ex-Jugoszlávia politikai szereplői felhagynának a „nacionalista kizárólagosság” politikájával. Ez főleg Szerbiára vonatkozik, ám erre egyelőre bizony nincs sok esély. Talán néhány hónap múlva, a Milosevics–Panics-konfliktus megoldása és az év végére ígért előrehozott választások után több reményünk lesz. Feltéve, ha a lapzártakor még ismeretlen végeredményű vasárnapi népszavazáson jóváhagyják az ehhez szükséges alkotmánymódosítást.

• Külföld