Gönczöl Katalin

Nyomtatóbarát változat

1992. május első napjaiban Los Angelesben – mint arról személyes benyomást is szerezhettem – megszűnt a békés városi élet. Ma sem dőlt el, hogy ami ott történt, az faji zavargás, szegénylázadás vagy egyszerűen polgárháború volt. A 45 halottat, mintegy 2200 sebesültet, 5500 feletti tűzesetet, a 10 000 személyt érintő rendőri őrizetet és az 1 milliárd dollár értékű anyagi kárt eredményező események közvetlen kiváltója egy bírósági ítélet volt, amely 1992. április 29.-én született meg Simi Valleyben. Az esküdtszék által meghozott döntés szerint nem tekinthető bűnösnek az a négy rendőr, aki Rodney King fekete állampolgárt bántalmazta az egyébként jogszerű eljárása során.

Az események főszereplője, Rodney King, büntetett előéletű személy, akit a rendőrök bűncselekmény alapos gyanúja – ittas vezetés – miatt vettek üldözőbe. A rendőri túlerőnek engedve King ellenállása megtört, majd ezt követően – egy amatőr videofelvétel tanúsága szerint – a rendőrök a már ártalmatlanná tett gyanúsítottat súlyosan bántalmazták. Tanúk szerint ötven ütleget kellett elviselnie, ami súlyos sérülésekkel járt. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy King ellenállását látva a rendőrök segítséget hívtak, és a már rabul ejtett gyanúsított fizikai bántalmazását 17 rendőr nézte végig. Kinggel szemben a rendőri óvatosság – múltjára tekintettel – megalapozott lehetett, hiszen az adott eseményt megelőző három hónappal helyezték feltételesen szabadlábra; ezt megelőzően a rablás miatt kiszabott szabadságvesztését töltötte. Egyébként azóta ismertté vált, hogy a börtönből való szabadulás után King visszament családjához, és munkát vállalt.

A videofelvétel nyilvánosságra hozatala után a városban elszabadultak az indulatok Az eseményről mindenkinek volt álláspontja. Ezért a kaliforniai legfelsőbb bíróság határozata alapján az ügy tárgyalását – az elfogulatlan ítélkezés érdekében – Simi Valleyben kellett megtartani. A zsűri itt hozta meg a már említett ítéletét, amelyet az április 30-án és május 1-jén lebonyolított közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett fehér lakosság 12 százaléka, a fekete lakosság 4 százaléka tartott csupán igazságosnak. Az emberek úgy érezték, hogy a rendőrség messze túllépte hatáskörét, és brutális tettében faji előítélet fedezhető fel.

Ami az eset jogi vonatkozásait illeti, az eljárásba néhány hiba is csúszott. Mindenekelőtt a kaliforniai legfelsőbb bíróság döntése vitatható, miszerint a per színhelyének Simi Valleyt jelölte ki. Az amerikai büntetőeljárás szabályai szerint ugyanis az eljáró zsűrit a bíróság székhelyének megfelelő népesség szerkezete szerint kell összeállítani. Simi Valley túlnyomórészt fehér, konzervatív, kormánytisztviselők által lakott település. Ezért fordulhatott elő, hogy a hosszú procedúra során kialakított zsűriben nem volt fekete polgár, így a sértett alkotmányos jogainak védelme sérelmet szenvedett. Egyébként a zsűriben hat férfi és hat nő foglalt helyet, közülük egy latin-amerikai, egy ázsiai származású, a többi fehér. Az eljárás során nem hallgatták ki a sértettet, amelynek hiányában a tényállás korrekt felderítése kétségessé vált. Meghallgattak viszont 55 tanút és szakértőt.

Az amerikai büntetőeljárás szabályai szerint egyébként a zsűri által tárgyalt ügyben a döntés véglegesnek tekintendő, automatikusan tehát nem lehetett fellebbviteli eljárást kezdeményezni.

Ezek után felmerül a kérdés: az amerikai polgár kifinomult igazságérzete okozta volna ezt a polgárháborúhoz is hasonlítható helyzetet? Ekkora hatása lehet egy kétségtelenül elhibázott, de mégiscsak egy egyedi ügyben hozott bírósági döntésnek? Ennyire rossznak tartják saját büntető igazságszolgáltatásukat, és nem bíznak abban, hogy a szükséges reformok végrehajthatók?

A kérdésekre a válasz pozitív, de sokkal összetettebb, mint amennyire első pillanatban látszik. A közvélemény-kutatás eredménye szerint arra a kérdésre, hogy a Bush-adminisztráció biztosítja-e a büntetőeljárásban az egyenlő elbánást a fehérek és a feketék számára, a fehéreknek csupán 37 százaléka, a feketéknek pedig 17 százaléka válaszolt igennel. Ami a politikusok reformkészségét illeti, ebben a vonatkozásban nem kellett csalódniuk, hiszen a kongresszus tagjai már május 1-jén kezdeményezték az Emberi Jogok Alkotmányos Törvényének szenátusi felülvizsgálatát a rendőri kényszerintézkedések alanyainak fokozott védelme, a rendőri brutalitás lehetőségének csökkentése érdekében.

A lakosság azonban a büntető igazságszolgáltatás egész rendszerével, a büntetőpolitika működésével szemben is szkeptikus. Nem bízik abban, hogy a nagyon jelentős társadalmi problémaként megélt bűnözés kérdése a kormányzatban megfelelő politikai megítélésben részesül. Arra a kérdésre, hogy a Bush-adminisztráció megtesz-e minden tőle telhetőt a bűnözés csökkentésére, a megkérdezett fehéreknek mindössze 24 százaléka, a feketéknek pedig 18 százaléka válaszolt igennel. A lakosság elégedetlensége a Los Angeles-i eseményeket figyelve csak növekedhetett, hiszen az otthonukban, televíziós helyszíni közvetítések során jól észlelhették, hogy a helyi rendőrök jelenlétében, szemük láttára folyt a város különböző negyedeiben a gyújtogatás, a fosztogatás, a brutális erőszak. A helyi televíziós adásokban e jelenségekre azt a magyarázatot kapták, hogy a városban – éppen az események alatt – a rendőrségen belül vezetői válság volt, a régi városi rendőr-főkapitány már nem volt hivatalban, az új még nem volt beiktatva. Különben is az a tény, hogy rendőrök álltak a bíróság előtt, és velük szemben jött létre a közvélemény haragját kiváltó ítélet, elbizonytalanította a rendőrséget, döntési és cselekvési válság is kialakult. Ezért volt szükség a katonaság igénybevételére, amely azután eredményre is vezetett.

A kritika nem kerülhette el magát az Egyesült Államok elnökét és közvetlen környezetét sem. Sajtóbeszámolók szerint Bush a „lázadás” kitörésének estéjén – más elfoglaltságára hivatkozva – nem fogadta az eseményekre figyelmét felhívni szándékozó Jackson szenátort. Az elnöki adminisztráció az első 12 órában nem tulajdonított megfelelő jelentőséget a kezdettől fogva riasztó Los Angeles-i eseményeknek. Igaz, az elnök a verdikt kihirdetése után szinte órákon belül reagált: megdöbbenését fejezte ki. Másra, többre nem volt joga, hiszen egyedi bírósági döntéseket az Egyesült Államok elnöke nem kommentálhat. Ezt követően azonban hosszabb ideig hallgatott. Az első megnyilvánulása a polgárháborús események kirobbanása után csak 24 órával vált ismertté. Eszerint számára elfogadhatatlan bárminemű erőszak mint a fennálló rendszer megváltoztatásának módszere. Bush ezután vizsgálóbizottságot hozott létre a büntetőeljárás megismétlésének lehetőségét tanulmányozandó. Később elindította a nemzetőrséget a polgári rend helyreállítására. Ezt követően a helyszínre utazott, és a helyzet tanulmányozását követően úgy nyilatkozott, hogy a Los Angeles-i események gyökerei mélyen ágyazódnak az Egyesült Államok történetében. A problémák megoldása azonban mégsem elsősorban kormányzati beavatkozásoktól várható. Az itt látottak őt arról győzték meg, hogy a meglévő gondok jelentős részén a családok, az egyház és a helyi iskolák segíthetnek, ezeket az intézményeket kell tehát támogatni. 19 millió dollárt ajánlott fel a bűnüldözés megerősítésére, valamint bizonyos – sürgősnek tekinthető – gyermekvédelmi intézkedésekre, köztük intézetek felállítására az ún. veszélyeztetett gyermekek számára.

A helybeli társadalomtudósok az 1992. májusi események és az ugyanitt 1965-ben lejátszódott zavargások között szoros összefüggést és hasonlóságot véltek felfedezni. Az 1965-ös zavargásokat is egy, a mostanihoz hasonló bírósági ítélet váltotta ki. A zavargások kitörésének helyszíne mindössze 6 kilométerre volt attól a ponttól, ahol most az első gyújtogatások és más erőszakos események történtek. A körülmények azonban 1965-höz képest lényegesen változtak. Akkor a feketék elsősorban szabadságjogaikért, az állampolgárok egyenlőségének törvénybe iktatásáért harcoltak, másodlagos szerepe volt a gazdasági diszkrimináció és a szociális problémák elleni fellépésnek. A feketéknek akkor semmiféle politikai hatalma nem volt. Ezzel szemben 1992-ben az amerikai nagyvárosok többségében – így Los Angelesben is – fekete a polgármester, fekete állampolgárok a rendőrfőnökök és a vezető rendőrtisztviselők, valamint az ügyészek és a bírák. Időközben tehát kialakult az ún. fekete középosztály, és – legalábbis hivatalosan – megszűnt a diszkrimináció. A feketék többsége azonban továbbra is a társadalom perifériáján él, 100 fekete gyermek közül 40 igen nagy szegénységben nevelkedik. A fekete középosztály „sikere” még inkább látványossá és érzelmileg még nehezebben feldolgozhatóvá teszi a többség kudarcát. A mostani események tehát inkább a feketék szegénylázadásának minősíthetők, mint polgári jogi mozgalomnak. Az elemző újságcikk szerzője nagy jelentőséget tulajdonít a tömegkommunikáció fejlődésének is. 1992-ben minden eseményről szinte egyidejűleg értesült a közvélemény a televíziós adásokból, ez a „lázadás” terjedését elősegítette, kifejezetten cselekvésre motiválta a potenciális résztvevőket. 1965-ben ugyanakkor a történtekről még túlnyomórészt újságcikkekből értesülhetett a közvélemény. Akkor a tömeg kövekkel és üres üvegekkel volt felfegyverkezve. Most a legmodernebb kézifegyverek biztosították a támadást és a védelmet egyaránt. Akkor a fehérek voltak a támadás elsődleges célpontjai, most a potenciális és a valódi sértettek köre megoszlott a fehérek és az ázsiai származásúak között. Alapvető hasonlóság fedezhető fel viszont abban, hogy a fekete tömegek csak a környezetükben előforduló nem fekete személyek ellen támadtak. Az események során lakókörnyezetüket nem hagyták el. A saját kerületeiket rombolták le, saját üzletközpontjaikat, bankjaikat, közösségi házaikat, templomaikat gyújtották fel, rombolták le, rabolták ki. Az említett tényezők együtthatásának következtében az okozott kár 1992-ben lényegesen nagyobb volt, mint 1965-ben: akkor 1 millió, most 1 milliárd dollárra rúgott.

Az amerikai kommentárok jelentős része az 1965-ös eseményeket az 1967-ben kumulálódó általános társadalmi, gazdasági krízis nyitányának tekintette. Most is egy mély társadalmi válság drámai kezdetéről beszélnek. A számottevő sajtó véleménye szerint a válság egyik oka az, hogy a fekete szegénység problémáját az amerikai adminisztráció már több mint egy évtizede szinte kizárólag a büntetőpolitika eszközeivel kívánja megoldani. A 20-29 éves amerikai fekete férfiak 25 százaléka vagy éppen börtönben van, vagy már volt ott, vagy éppen próbára bocsátás alatt áll. Egy Washingtonban készült tanulmány szerint a 18-35 éves fekete amerikai férfiak 42 százaléka már megtapasztalta a büntető igazságszolgáltatást. A fekete fiúk jelentős része börtönökben vagy büntetésként elrendelt felügyelet alatt nevelkedik. A most hatalmon lévők – állítják a sajtókommentárok – a kivezető utat kormányzati szinten most is a büntető igazságszolgáltatás megerősítésében látják. Kaliforniában például nemrég fogadták el az Egyesült Államok történetének legjelentősebb börtönépítési programját. Eszerint a közeli jövőben 15 új börtön felépítésére kerülne sor, amely a jelenlegi 35 ezres férőhelyet 96 ezerre növelné.

A társadalomtudományok művelői már az 1980-as évek eleje óta – világnézetre tekintet nélkül – az amerikai társadalom legújabb kori gazdasági, kulturális és morális válságáról készítenek elemzéseket.

Többek szerint a válság alapja a modern technológia fejlődése, a termelés szerkezetének átalakulása következtében kialakult kedvezőtlen társadalomszerkezet-váltás. Eltűnőben van az iparban az ún. klasszikus munkás iránti szükséglet. Helyüket felváltják vagy már felváltották az igen magas képzettséget igénylő munkahelyek, amelyek hatékonyságuk miatt igen kevés munkaerőt igényelnek. Ezzel párhuzamosan nagy tömegben jelenik meg a bizonytalan egzisztenciát jelentő, szakképzettséget nem vagy alig igénylő részfoglalkoztatás, vagy csak alkalmi munkát jelentő munkahely. A megnyíló új munkahelyek 20-25 százaléka már a nyolcvanas évek elején olyan volt, amely munkabérként a megélhetési minimumot vagy ennél kevesebbet ajánlott.

A technológiai fejlődés mellett pénzügyi-politikai problémák is súlyosbították a társadalom gazdasági feszültségeit. A tőke ugyanis mindig oda vándorol, ahol a legolcsóbb a munkaerő. Ez már hosszabb idő óta nem az Egyesült Államok területe, hanem Ázsia és a karibi térség. A tőkevándorlást a nemzetközi gazdasági verseny diktálja. Pusztán hazafias érzelmektől vezérelve a tőkebefektető addig nem módosítja stratégiáját, amíg a saját országának megnövekvő belső feszültségei erre nem késztetik. A „gyógyszerként” kitalált regressziós adózás bevezetése után, annak eredményeként, világossá vált, hogy az egyenlőtlenség növekedésével túlságosan nagy árat kénytelen fizetni a társadalom. Az elmúlt 15 évben a népesség legfelső 1 százalékának jövedelme 85 százalékkal nőtt, míg adója 23 százalékkal csökkent. A népesség legalsó 20 százalékának jövedelme ugyanakkor 12 százalékkal csökkent, és adója 3 százalékkal nőtt. Az 1990-es évek elején az Egyesült Államokban 6 millió nagyon szegény ember él. Ez a tömeg abszolút értelemben is lényegesen szegényebb, mint az 1970-es években volt, és ma semmi reménye nem lehet arra, hogy helyzetén változtasson vagy változtassanak.

Az amerikai szegénység összetett jelenség. A legtöbb szerző új és régi szegényekről beszél. Az új szegénység kategóriájába tartoznak a munkások és az ún. középosztály alkalmazotti rétegének azok a károsultjai, akiket szociális téren súlyosan érintett a nyolcvanas évek amerikai belső gazdasági válsága, és marginalizálódásuk már látványos társadalmi jelenség. Idetartoznak a hanyatló iparágak szakképzett munkásai, a gazdasági recessziót elszenvedő régiók lakosságának jelentős része és a hanyatló foglalkozások művelői.

Az új szegények körébe sorolják az egyre növekvő számú tört családokat. Az 1960-as évek vége óta növekszik a házasságon kívül született gyermekek aránya. Akkor 10 százalék körül alakult, 1988-ban már meghaladta a 25 százalékot. Vannak olyan nagyvárosi kerületek, amelyekben a gyermekek 40 százaléka házasságon kívül született, és apa nélkül nevelkedik. Ez a jelenség a fekete népességben még általánosabb. Már a nyolcvanas évek elején a fekete családok közel felében csak az anya tartotta fenn a családot. A családok szerkezetváltozása strukturális változást idézett elő a szegénységben is. A hivatalos statisztika szerint a 65 év alatti népességen belül a hatvanas években a szegény családok 65 százalékában még férfi volt a családfenntartó, 1979-ben ez az arány már 42 százalékra csökkent. Ezt a jelenséget többen a morális válság egyik jól érzékelhető jeleként fogják fel. A minősítés vitatható. A legújabb kori történelemben a családi élet átértékelődése visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik. A kettétört családok létrejöttéhez és a hagyományos család válságához azonban az amerikai szociálpolitika is hozzásegített. Az amerikai tagállamok többségében még ma is lehetetlen rendszeres szociális támogatást kapni olyan személyeknek, akik teljes családban élnek. Az egyedülálló anyák viszont nem érdekeltek a munkavállalásban, hiszen a számukra elérhető munka olyan alacsony jövedelmet biztosít, amely nem éri el a rendszeresen folyósított szociális segély összegét. Egyébként sem jöttek létre azok a gyermekintézmények, amelyek legalább részben átvállalnák a gyermekekről való gondoskodást az anya távolléte alatt. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy már 1988-ban a hat évesnél fiatalabb népesség fele élt a létminimum alatt. Ma ezt a kört hétmillió felett becsülik.

A hagyományos szegények a volt mezőgazdasági munkások, akiket a folyamatos technikai forradalom foszt meg a munkájuktól, és az új gazdasági válság továbbra sem teszi lehetővé az integrációjukat a munkaerőpiacon. A hagyományos szegények további jelentős része az öregekből, az indiánok nem integrálódott rétegeiből és a felemelkedéstől továbbra is elzárt fekete városi lakosságból tevődik össze.

Tekintettel arra, hogy a Los Angeles-i események a felszínen fekete szegénylázadást mutattak, a fekete városi lakosság helyzetének rövid áttekintése e cikk keretei között elkerülhetetlen. Az újkori amerikai történelemben több olyan politikai programot ismerünk, amely a fekete városi lakosság integrációját tűzte ki célul. Úgy tűnik azonban, hogy minden erőfeszítés ellenére a probléma mindmáig megoldatlan.

1959-ben a „szegénység elleni háború” megindulása előtt 1,9 millió fekete család élt a létminimum alatt, 1969-ben a nagy gazdasági növekedés után ez a szám 1,4 millióra csökkent, majd a hetvenes évek stagnálása után az 1980-as évek elejére újra elérte az 1,9 milliót, ma pedig meghaladja a 2 milliót. A feketék 80 százaléka a negyvenes években még Délen élt, és jövedelme a mezőgazdaságból származott. Mobilitásuk és migrációjuk egy generációval később következett be, mint ahogy a legutolsó bevándorlóhullám Európából elérte az Egyesült Államokat. Elmozdulásukat egyébként a második mezőgazdasági technikai forradalom kényszerítette ki. Nem rendelkeztek a többi bevándorlóéhoz hasonló európai civilizációs hagyományokkal. Ismeretlenek voltak számukra a társadalmi együttélés demokratikus játékszabályai. Akkor, amikor munkát keresve megjelentek keleten és a nagyvárosokban, a munkaerőpiac már telítettnek bizonyult, vagy nem volt képes ekkora tömeget befogadni. Az ötvenes évek elején, a már városban élő feketék számára reménykeltő volt a „szegénység elleni háború” és az abban megjelenő iskola- és szociálpolitikai reformok sorozata. Az elégedetlenséget kifejező politikai megmozdulások a hatvanas években ezért még a polgári, politikai egyenlőség kivívásáért folytak, a feketéknek szociális helyzetüket illetően volt okuk a bizakodásra. Mozgalmuk többé-kevésbé sikerrel járt. Szociális integrációjuk azonban a mai napig nem közelíti meg az európai bevándorlók körében tapasztalható körülményeket. Mostani lázadásaik ezért már a reménytelenséget fejezik ki, a politikai szövetségessel nem rendelkező elkeseredett tömeg önemésztő pusztításához hasonlítható. A feketéket sújtó munkanélküliség nem az egyetlen probléma, ami orvoslásra vár. Harrington kulturális genocídiumnak tartja az amerikai feketék újkori történelmét. Gutmanra hivatkozva írja, hogy a régi közösségekből elkényszerült feketék számára a nagyvárosi létformával megszakadtak a társadalomhoz fűződő szálak. Kiürült számukra a korábbi létüket jelentő nagycsalád, szomszédság. Amíg ez tartalommal volt teli, addig például nem volt stigmatizáló hatása annak, hogy az első gyermek házasságon kívül született. Ezt a jelenséget a hagyományos közösség – alternatív kultúraként – jól tolerálta, és az érintetteket szolidaritásával támogatta. Ez a közösség a városi létformában összetört, a szokás azonban megmaradt, sőt a már említett szociális intézkedések hatására megerősödött, ezért a már meglévő nyomor újabb nyomort szül.

A hagyományos és az új szegénység több tízmillióra tehető tömegéből származnak azok a társadalom számára sok kellemetlenséget okozó újabb milliók, akiket az amerikai statisztika permanens munkanélküliként, hajléktalanként, alkoholistaként, veszélyeztetett fiatalkorúként, közönséges bűnözőként, a szervezett bűnözés közkatonáiként, kábítószerfüggőként vagy éppen csak állandó szociális segélyből élő parazitaként tart nyilván. Amerikában a konzervatívabb politikai körökben a „kellemetlen” szegényeket „underclassnak” bélyegzik, és ezzel leválasztják a tisztes szegények ma még mindig segítségre méltó tömegétől. Ez a fogalom a viktoriánus Angliából származik. Az 1850-es években azok a városi szegények tartoztak e körbe, akik a civilizált emberhez képest lusták voltak, nem vállaltak állandó munkát, nem voltak hosszú távú terveik, iszákosok voltak és nem őszinték. Szerencsétlen helyzetükért tehát az akkori felfogás szerint maguk voltak a felelősek.

Az 1960-as évek közepe óta a szemlélet az „underclass”-szal kapcsolatban megváltozott, nem tettek erkölcsi különbséget a szegénysorsúak különböző csoportjai között. A sorsukért való felelősség áthárult az államra, amely a jóléti állam filozófiája alapján megkülönböztetés nélkül gondoskodni kívánt a társadalom elesettjeiről. E program sikertelensége, a jóléti koncepcióból való kiábrándulás után, az 1980-as évektől kezdve egyre inkább elterjedt az a nézet, miszerint nem lehet egyféle szegénységről beszélni, és az „underclass” éppen e megkülönböztetés terméke.

Az „underclass” az új felfogás szerint nemcsak saját kudarcaiért felel, hanem a társadalmi probléma rangjára emelkedett rossz közbiztonságért, a társadalmi béke tartós megbomlásáért, az egyre növekvő és egyre kezelhetetlenebbé váló közönséges bűnözésért is. A jóléti koncepcióból való kiábrándulás, az ebből fakadó tehetetlenség érzése vezetett el odáig, hogy az érdemtelen, kellemetlen, esetleg bűnöző szegénység problémáját a jelenlegi kormányzat a társadalmi kontrollmechanizmusok erősítésével kívánja megoldani. Ebben a keretben kapott politikai támogatást az erős rendőrség, a kemény büntetés. Ehhez a politikai vonulathoz kapcsolódnak azok a bűnmegelőzési programok, amelyek nem a bűnözést termelő társadalmi folyamatok gyökeréig hatolnak, nem ezek lassítására irányulnak, hanem ehelyett – és nem emellett – a bűnalkalmak csökkentését célozzák. Olyan taktikai megoldások kialakítására ösztönöznek, amelyek technikailag nehezítik meg vagy teszik lehetetlenné a bűncselekmények elkövetését. Például bankbiztonsági szabályok bevezetésével vagy betörésvédelmi berendezések alkalmazásával. Nem tagadva az utóbbi intézkedések jelentőségét, könnyen belátható, hogy a létformából fakadó társadalmi problémák, közöttük a bűnözés kihívásaira a fokozott szigor és ellenőrzés legfeljebb csak átmeneti sikerekkel kecsegtet.

A Los Angeles-i eseményeket közvetlen közelről figyelve arra a meggyőződésre jutottam, hogy az amerikai társadalom történelmének egyik legmélyebb belső válságát éli át. E válságnak csak egyik, de nem egyetlen szindrómája a bűnözés tartós növekedése vagy éppen robbanásszerű terjedése. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az állampolgárok közérzetét ez befolyásolja a legjobban. Egy nemzetközi összehasonlító kutatás tapasztalatai szerint 1988-ban az Egyesült Államokban a megkérdezettek 30 százaléka volt legalább egy súlyosabb bűncselekmény áldozata. Ezzel az adattal az USA vezeti a ranglistát. Anglia, Franciaország, Belgium, Norvégia, Finnország 15-20 százalékkal képviseli a középmezőnyt. A szigorodó büntetőpolitikának megfelelően a 100 000 lakosra jutó börtönnépesség is az Egyesült Államokban a legmagasabb: 426 fő. Dél-Afrikában 333, a volt Szovjetunióban 268, Magyarországon 196, Lengyelországban 106, Angliában 97, Ausztriában 77, Hollandiában 40 volt 1989-ben.

A bűnözés növekedését azonban nem tekinthetjük a büntető igazságszolgáltatás válságának éppúgy, mint ahogy az éhezés nem az élelmiszeripar, a hajléktalanság pedig nem a lakásépítés rossz működésének az eredménye. Sokkal inkább egymással szoros összefüggésben álló jelenségekről van szó, amelyek feltehetően azonos forrásból táplálkoznak, miközben kölcsönösen erősítik egymást. Ezt a válságot egyesek nagyhatalmi válságként, mások pusztán gazdaságiként, ismét mások általános társadalmi, kulturális és gazdasági krízisként diagnosztizálják. A helyzetértékeléstől szinte függetlenül minden olyan elemzés, amely megfelelő mélységben vizsgálta a társadalmi folyamatokat, arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok csak tudatosan irányított társadalmi reformok sorozatával juthat ki abból a helyzetből, amelybe az elmúlt két évtizedben került. Az amerikai liberális gondolkodás – a saját válságán túljutva – ismét arra a következtetésre jutott, hogy a szabad piac automatizmusai olyan mértékű egyenlőtlenségeket hoznak létre e társadalomban, amelyek magát a piaci társadalmat és a hozzá kapcsolódó demokratikus intézményeket veszélyeztetik. Aktív foglalkoztatáspolitikával, adóreformokkal kell elérni azt, hogy a lakosság széles körei számára megnyíljanak a „boldogulás” perspektívái. A társadalombiztosítási jogosítványok jelentős kiterjesztésével kell enyhíteni az átmenetileg munkanélkülivé váltak vagy egyéb módon bajba jutottak létbiztonsági gondjain. Ezekben a programokban különösen fontos az első ízben munkát vállalók társadalmi integrációjának megvalósítása, és az első alkalommal lakásért folyamodók igényei intézményes kielégítése. Átfogó reformokat kell végrehajtani az elemi iskolákban. Újra kell gondolni a jelenleg kifejezetten passzivitásra ösztönző családpolitikát és az ehhez kapcsolódó segélyezést. Szegényeket támogató politika helyett a boldogulást segítő és ennek irányába mobilizáló társadalompolitikára van szükség. Ennek a stratégiának a részeként – és nem helyette – jelenne meg a büntetőpolitika. Ebben az új helyzetben a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás azt a szerepet töltené be, amely hagyományosan a hatáskörébe tartozik. A modern amerikai liberalizmus célja ugyanakkor nem az etnikailag és fajilag semleges, hanem a faji identitást fenntartó „multikulturális” társadalom, melynek fő eszköze az „orvosló diszkrimináció” vagy az irányított társadalmi mobilitás – a klasszikus piaci verseny elveivel szemben.

A küszöbön álló amerikai választások előtt az állampolgárnak mérlegelnie kell. A társadalmi reformok csak hosszabb távon fordíthatják vissza a negatív folyamatokat, és már most biztos, hogy nem minden program hoz látványos eredményeket. A társadalmi dezorganizáció jelenlegi tünetegyüttese viszont nehezen tolerálható, és szintén jelentős áldozatokkal jár. Az értékválasztás tehát nem egyszerű, annál is inkább, mert a politikai pártok programjaiban a paradigmák nem is mutatkoznak meg tisztán és egyértelműen.

• Külföld