Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Sokkoló dolog történt a múlt héten, magyar idő szerint csütörtök hajnalban a kaliforniai Ventura megyében. Egy esküdtszék kétségbevonhatatlannak tűnő terhelő bizonyítékok ellenére felmentett négy fehér rendőrt, akik tizenhárom hónappal ezelőtt állati kegyetlenséggel összevertek, csaknem agyonvertek egy huszonöt éves fekete férfit. A sokkot az iszonyat követte. Az ítélet elleni tiltakozás órákon belül véres faji zavargásba torkollt, amely negyvennyolc órán keresztül tombolt Los Angeles több kerületében. Az eredmény: amikor ezt írom, ötvenegy összeszámlált halott, több száz sebesült, több ezer letartóztatott, több százmillió dolláros anyagi kár, páncélos járművek az álomváros utcáin, a faji polgárháború réme a fejekben. Mi folyik Amerikában?

Szamár a törvény

Valószínű, hogy az esküdtszék botrányos döntésének igen egyszerű magyarázata van: a rasszizmus. Az esküdtek (tíz fehér, egy ázsiai és egy latin-amerikai) megcsontosodott faji előítéleteik miatt nem hittek a saját szemüknek. De az a tény, hogy tizenkét ennyire előítéletes ember egyáltalán egy esküdtszék közelébe kerülhetett, rossz bizonyítványt állít ki az amerikai jogrendszerről.

Az amerikai jogrendszer valóban nincs a legjobb állapotban. Futószalagon produkál olyan ítéleteket, amelyek igazságtalansága az égbe kiált, amelyek sértik az erkölcsi érzéket, ha úgy tetszik, az egészséges erkölcsi érzéket – vagy olyanokat, amelyek csak nevetségesek. Az eljárásjog útvesztőiben, az alkotmányjog szőrszálhasogatásai közepette, az igazság – vagy egyszerűen a józan ész – gyakorta vereséget szenved. Ennélfogva megrendült a jogrendszerbe vetett állampolgári bizalom. The law is an ass (szemérmes fordításban: szamár a törvény) – hangzik a cinikus szentencia.

Válságban van az amerikai jogrendszer sarkköve, a laikus bíráskodás elve. Egyfelől egyre csökken azoknak a jó állampolgároknak a száma, akik nem akarnak kibújni az esküdtszéki szolgálat terhei alól. Egy amerikai kiszólás szerint már csak azért sem érdemes bíróság elé kerülni, mert olyanok fognak az ember sorsáról dönteni, akiknek ahhoz sem volt elég eszük, hogy kitaláljanak valami jó kifogást. Az esküdtek alacsony szellemi színvonala tényleg gyakran produkál komoly problémákat. Nemrégiben a Noriega tábornok felett ítélkező esküdtszék egyik imbecillis tagja például azért tartott ki hosszasan a vádlott ártatlansága mellett, mert az ő fogalmai szerint csak az utcai kábítószer-kereskedők minősülnek kábítószer-kereskedőnek. Nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy a négy rendőrt felmentő esküdtek az átlagosnál nemcsak előítéletesebbek, hanem butábbak is voltak. Valószínű, hogy botrányos döntésük meghozatalában nemcsak előítéleteik játszottak szerepet, hanem az a körülmény is, hogy a védelem „tudományos” érvekkel zsonglőrködő szakértő tanúi majmot csináltak belőlük.

Másfelől pedig a laikus bíráskodás filozófiája lényegesen homogénebb társadalmat feltételez, mint a mai amerikai társadalom. E filozófia lényege az, hogy a vádlott felett társai ítélkezzenek, annak a közösségnek a tagjai, amely ellen vetkezett; olyan emberek, akik a vádlottól és áldozatától nincsenek csillagászati társadalmi távolságra. A törvény betűjének követése mellett ez is biztosítéka a „fair” tárgyalásnak, amely minden vádlottnak kijár. Csakhogy a mai amerikai társadalomban gyakran előfordul, hogy a vádlottat és az áldozatot – mint esetünkben is – csillagászati társadalmi távolság választja el egymástól, vagyis olyan társadalmi csoportokból származnak, amelyek értékrendjei részben kizárják egymást. A közvélemény a jogrendszer működését a nagy ügyek alapján ítéli meg. Az ilyen ügyekben azonban, különösen ha a faji kérdés is szerephez jut, a jogrendszer olyan dilemmával néz szembe, amely alig kezelhető: a vádlottat megillető „fair” tárgyalás nagy valószínűséggel nem lesz „fair” az áldozattal szemben.

Esetünkben is ez történt. A védelem azt kérte, hogy a tárgyalás ne a tett elkövetésének színhelyén legyen, mert ott nem biztosítható „fair” tárgyalás. A rendőrséget megszálló csapatoknak tekintő belvárosi feketékből verbuvált esküdtszék a védelem szerint nem lett volna képes elfogulatlanul, csak a bizonyítékok alapján ítélkezni, így került sor a tárgyalásra Ventura megyében, annak is egy olyan helységében, amely fehér, jómódú és ráadásul rendőrök által favorizált lakóterület. Az eredmény ismeretes.

A feketék felháborodása érthető. Túl gyakran csattan rajtuk az ostor az amerikai jogrend hibái miatt, és ezért nem tudják elképzelni, hogy ez a jogrend a látszat dacára sem szándékosan mér kettős mércével. Pedig az amerikai igazságszolgáltatásban a rasszizmus tényleg nem ilyen egyértelmű. Néha – igaz ritkán – fordított színekkel is előfordulnak meghökkentő döntések. Pár évvel ezelőtt New Yorkban előítéletes, buta, de ebben az esetben túlnyomórészt fekete esküdtek felmentettek egy fekete férfit a gyilkossági kísérlet és a halálokozásra alkalmas fegyverrel elkövetett súlyos testi sértés vádja alól. A több gyilkosság elkövetése miatt keresett (és ezekért később elítélt) férfi az őt letartóztatni akaró rendőrosztagot gépfegyvertűzzel fogadta. Az esküdtek hitelt adtak védekezésének, miszerint önvédelemből cselekedett, mivel a rendőrök nem letartóztatni, hanem megölni akarták.

Egy amerikai dilemma

Bármilyen felháborító is az esküdtszék ítélete, oka nem lehetett annak, ami később Los Angelesben (és kisebb mértékben más amerikai nagyvárosokban) bekövetkezett. Csak szikra, amely a lőporos hordót felrobbantotta.

Gunnar Myrdal csaknem fél évszázaddal ezelőtt Egy amerikai dilemma című könyvében arra szólította fel az amerikaiakat, hogy hozzák összhangba a feketékkel szembeni gyakorlati politikájukat politikai ideáljaikkal. Csak a rosszindulat mondathatja azt, hogy azóta nem történt sok minden ez ügyben. De bármennyit is javult a feketék helyzete, a feketék és fehérek viszonya, az amerikai dilemma csak átalakult, ám megoldatlan maradt. A faji egyenlőtlenség hosszú történelmének örökségétől nehéz megszabadulni: sok fekete mind a mai napig kívül maradt az amerikai élet főáramlatán.

Az ötvenes és hatvanas évek polgárjogi harcaiban a feketék – fehér szövetségeseik segítségével – kivívták maguknak a politikai egyenjogúságot, lerombolták a nyílt diszkrimináció intézményeit, kiharcolták társadalmi felemelkedésük lehetőségét. Johnson, Ford és Nixon elnöksége alatt az amerikai kormányok hatalmas összegeket fordítottak a feketék sorsának javítására. A pozitív diszkrimináció olyan karrierlehetőségeket nyitott meg a feketék előtt, melyek korábban zárva voltak előttük.

Mindez nem volt eredménytelen. Ma a harmincmillió amerikai fekete (a lakosság 11 százaléka) mintegy egyharmada tisztes középosztályi életet él. Ma a feketék, ha nem is számarányuknak megfelelően, de ott vannak a közszolgálati szférában. Dolgoznak fekete rendőrök, tűzoltók, postások. Vannak tekintélyes, fehérek által is választott fekete politikusok, magas rangú fekete hivatalnokok.

De a költséges állami programoknak nemcsak látványos sikerei, hanem még látványosabb kudarcai is voltak. A feketék egyharmada megtalálta helyét a társadalomban, de megmaradt a fekete, nagyvárosi szegénység, amely szintén egyharmadát teszi ki a feketéknek. És nem biztos, hogy véletlen szimmetriáról van szó.

Lehet úgy érvelni, hogy a feketék politikai emancipációjának a szándékolatlan következményeként, felbomlott az elnyomott és szegregált, de a feketék életének mégis keretet adó fekete társadalom. Akik így érvelnek – egyébként gyakran fekete nacionalisták –, sokszor olyan triviális dolgokra gondolnak, hogy megszűnt a feketéket szolgáló fekete üzletek létalapja, hisz most a feketék a fehérek kényes-fényes bevásárlótemplomaiba is bemehetnek. A feketék egyharmadának felemelkedését fekete veszteségként is fel lehet fogni, hiszen a felemelkedők egyúttal kilépnek a fekete közösségből, mondhatni átallnak a fehérek oldalára. Egyesek szerint a viszonylag nagylelkű szociális segélyező programok sem pusztán jót hoztak, mivel fölöslegessé tették az apát, így ásva alá a fekete család integritását.

De a nagy gazdasági és társadalmi trendek minden bizonnyal a fentieknél komolyabb szerepet játszottak a nagyvárosi fekete lumpenproletáriátus kialakulásában és a belvárosok lezüllésében. A képzetlen fekete – és fehér – munkaerő számára drasztikusan megritkult a munkaalkalom az elmúlt huszonöt év során. A képzetlen munkaerőt alkalmazó iparok eltűntek az amerikai nagyvárosokból, és a harmadik világ országaiba költöztek. A középosztály, beleértve a fekete középosztályt is, részben ennek hatására, részben ettől függetlenül, egy korábbi trendet folytatva, disszidált a belvárosokból, és az elővárosokba menekült. Ezzel a belvárosokban szűkült a kereskedelem, a szolgáltatás, s tovább csökkent a munkahelyek száma. Ráadásul a középosztály elővárosokba költözése a politikát is közömbösebbé – ha nem teljesen közömbössé – tette a belvárosok sorsát illetően. S így lassan létrejöttek a mai állapotok.

Gettók és rabszolgafelszabadítók

Minden amerikai nagyvárosban kialakultak a túlnyomórészt szociális segélyből vagy rosszul megfizetett munkából tengődő feketék lakta belvárosi negyedek, ahol az írott törvény csak feltételesen érvényes, ahol bűnöző bandák uralkodnak, s ahová a rendőrség alig mer bemenni. Aki ezekbe a negyedekbe születik, nem reménykedhet abban, hogy megfelelő oktatásban részesül, hogy valaha is olyan munkát kap, amelyből családot tud eltartani. Aki ezekbe a negyedekbe születik, nem álmodhat társadalmi felemelkedésről. S ha a saját élete kilátástalan, akkor az embertárs élete se számít, a vagyonáról nem is beszélve. Ez, ha nem is menti, de megmagyarázza azt a brutalitást, amely a Los Angeles-i randalírozókat jellemezte.

Ki a felelős? Részben sajnos senki. Azért sajnos, mert ez azt jelenti, hogy nincs olyan politika, amely gyökeres fordulatot hozhatna a belvárosi fekete gettók lakóinak életében, és nem volt olyan politika, amely megakadályozhatta volna a fekete lumpenproletariátus kialakulását. Részben azonban mindenki: a republikánus párt, a demokrata párt, a fehér társadalom, a feketék politikai vezetői, a fekete társadalom.

Az Egyesült Államoknak immáron tizenkettedik éve republikánus elnöke van, így a rabszolga-felszabadítók pártja semmiképpen sem háríthatja el magától a felelősséget. A reagani gazdaságpolitikában eleve nem volt túl sok hely a szociálpolitika számára. Ez önmagában – gazdaságfilozófiai állásponttól függően – tekinthető gonosz vagy erényes politikának. De az már semmiképpen sem tekinthető erényes politikának – legfeljebb ügyesnek –, hogy a reagani adminisztráció előszeretettel takarékoskodott a feketéket segítő szociális programokon. Ezzel a hagyományosan demokrata párti fehér munkásosztálynak azt a részét igyekezett meghódítani, amely – mondjuk így – nem kifejezetten négerbarát. (A republikánusok erőfeszítéseit siker koronázta.) A republikánus adminisztrációk cserbenhagyták a gyakran demokrata párti fekete polgármesterek által kormányzott nagyvárosokat. Ez sem mindig kizárólag költségvetési okokból történt, gyakran volt benne pedagógiai célzat is, üzenet a választóknak, hogy ideje lenne már republikánus önkormányzatokat választani. A szavazatok kedvéért nem átallották alkalomadtán rasszista húrokat megpendíteni, a faji kártyát a társadalmat megosztó módon kijátszani. Ennek az a következménye, hogy míg huszonöt évvel ezelőtt a feketék úgy érezhették, hogy a társadalom jóvá akarja tenni a múlt igazságtalanságait, ma nem érezhetik úgy.

A demokrata párt hibája a jó akarat, a vérző szívű együttérzés következménye. A rasszizmus vádjával, azzal az érvvel, hogy nem szabad az áldozatokat hibáztatni sorsukért, elfojtották annak megvitatását, hogy mennyiben felelősek a feketék saját sorsuk alakulásáért. Elhallgatták, tagadták, hogy a feketék körében mennyire elterjedt az önpusztító, önsorsrontó magatartás. Pedig a feketék önpusztító magatartása tény. Egy tavaly készült tanulmány adatai szerint (a háromnegyed részben fekete) Washingtonban egyetlen év alatt a 18 és 35 év közötti fekete férfiak 42 százaléka került összeütközésbe a törvénnyel. A fekete férfiak 70 százalékát legalább egyszer letartóztatták harmincöt éves koráig.

Fekete struccpolitika

Ezek az adatok persze nem függetlenek az egyéb szomorú statisztikáktól: a csecsemőhalandóság a feketék körében duplája a fehérekének; a fekete gyerekek negyven százaléka a hivatalos szegénységi küszöb alatt él; az AlDS-ben megbetegedettek harminc százaléka fekete; a gyilkosságok áldozatainak csaknem fele fekete.

De a közömbösség, a manipuláció és a struccpolitika nem csak a fehéreket jellemzi, hanem a feketéket is. A fekete politikai vezérkar árnyéka annak, ami Martin Luther King idején volt. Egyedül talán Jesse Jacksont lehet komolyan venni. Nem arról van szó, hogy nincs néhány tiszteletre méltó fekete politikus, de ők nem fekete politikusok akarnak lenni, hanem amerikai politikusok, akiknek a bőrük színe véletlenül fekete. Szándékuk érthető. Csak az a baj, hogy így a belvárosi gettókban átengedik a terepet az önjelölt népvezéreknek, a demagógoknak és a kóklereknek. A gettók politikai kultúráját ezek az urak határozzák meg, akik saját lelki szükségleteiket összetévesztik népük politikai érdekeivel. Fordított rasszizmust prédikálnak, a fekete faj felsőbbrendűségét hirdetik. Történelmi legendákat ötlenek ki, melyek szerint a Bibliát a zsidók a feketéktől lopták, Ábrahám fekete volt, s természetesen Kleopátra is. Összeesküvés-elméleteket fabrikálnak a társadalmi bajok magyarázataként. Az AIDS-et természetesen a fehérek találták föl a feketék megsemmisítése érdekében. Mindezen nevetni nincs igazán jogunk. Hasonló intellektuális jelenségekkel térségünkben is találkozhatunk. Miért pont a négerek eltaknyolt gerincét nem lehet egy kicsit acélozni?

A Los Angeles-i zavargások nyomában az amerikai politika figyelmének középpontjába került a feketék helyzete. Egyelőre ugyan a kibicek inkább azt találgatják, hogy milyen hatással lesz a Los Angeles-i robbanás a választási harcra, a jelöltek és tanácsadóik pedig azt, hogy mi lehet most a nyerő álláspont, a nyerő gesztus. Ennek ellenére bizonyos, hogy akárki lesz is az elnök a következő négy évre, az új adminisztráció lényegesen több pénzt fog költeni a belvárosi gettókra, mint az utolsó három republikánus adminisztráció. Ez enyhíteni fog a gondokon, de csodát nem tesz majd.

• Külföld