Skip to main content

Kik a kéksisakosok?

Vissza a főcikkhez →


Az ENSZ-alapokmány 42. cikke fölhatalmazza a Biztonsági Tanácsot, hogy állandó haderő létrehozásával és fölhasználásával megtegye a szükséges intézkedéseket a nemzetközi béke és biztonság megőrzése érdekében. Az alapokmány elfogadását követően kialakult nemzetközi helyzet azonban megakadályozta, hogy az állandó ENSZ-haderőket egyáltalán létrehozzák, vagy hogy a BT a legfontosabb háborús ügyekben elítélje és megakadályozza az agressziót.

A Biztonsági Tanács eddig csupán két esetben – Koreában és Kuvaitban – járt el a 42. cikknek megfelelően, s mindkét esetben nagyrészt amerikai csapatokból álló nemzetközi ad hoc haderőt hatalmazott fel az ENSZ-zászlók alatti fellépésre.

Az alapokmány szelleme és rendelkezései ugyan magukban foglalják a békefenntartó erők fölállításának lehetőségét, az általános vélemény mégis az, hogy a BT-nek ezt a kérdést a haderő fölállításáról szóló határozatának és a fogadó állammal kötött megállapodásának kell szabályoznia, eseti jelleggel.

Ez a határozat megszabja a felállítandó haderők működését és feladatait. A műveletek operatív irányítása az ENSZ-főtitkár, katonai irányítása pedig az általa kinevezett katonai parancsnok kezében van. A főtitkár gondoskodik a nemzetközi haderő összeállításáról. Figyelembe veszi a méltányos földrajzi megoszlás, a nagyhatalmak és a különösen érintett államok távolmaradásának elvét. A békefenntartó erőket az általánostól részben eltérő forrásokból és más elvek szerint finanszírozzák.

A békefenntartó csapatok abban különböznek a Koreában vagy Kuvaitban bevetett, illetve az alapokmány szerint felállítani kívánt haderőktől, hogy ezek nem a nemzetközi jog kikényszerítését tűzik célul, hanem a háborús konfliktusban részt vevő felek beleegyezésével – az önvédelem esetét kivéve – erőszak alkalmazása nélkül kísérlik meg a viszály föloldását.

A békefenntartó tevékenység négy évtizedes múltra tekint vissza. ENSZ-megfigyelők működtek és teljesítettek jószolgálatot 1948-ban Palesztinában, 1949-ben és 1965–66-ban India és Pakisztán határán, 1958-ban Libanonban, 1963-ban Jemenben, 1988-tól az iraki–iráni és a pakisztáni–afgán határon, 1989-től Közép-Amerikában, Angolában és Namíbiában stb. Békefenntartó csapatok bevetésére először 1956-ban a szuezi válságban került sor. 1960-ban Kongóban a katangai válság megoldása, 1962-ben Nyugat-Irán önrendelkezése, 1964-ben Ciprus belső békéjének megőrzése, 1973–79-ig az egyiptomi és a szíriai csapatoknak az izraeli haderőtől való elválasztása, 1978-tól a Dél-Libanonból történő izraeli csapatkivonás garantálása, ütközőzóna fölállítása és a haderőcsökkentés ellenőrzése volt a csapatok feladata.

Maga a tény, hogy kommunikációs csatornaként szolgáló pártatlan nemzetközi erő van jelen a konfliktusban, sokkal nagyobb hatással van a felekre, mint a haderő tényleges fegyveres ereje. Az ENSZ-erők – és erre a legjobb példa a nicaraguai rendezés – képesek egy komplex béketerv megvalósítására is, amely a harcoló haderők lefegyverzésétől, az átmenet belső rendjének fenntartásán át a szabad választások megszervezéséig és megfigyeléséig is terjed.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon