Skip to main content

Kárvallottak és szabotálók szövetsége

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A föld-reprivatizáció ügye Jugoszláviában nem vált olyan központi kérdéssé, mint Magyarországon. Ennek részben történeti okai vannak. A jugoszláv kommunisták az 50-es évek elején felhagytak a kollektivizálási törekvésekkel, ezért a paraszti kisbirtok túlsúlya az egész államszocialista korszakban fennmaradt. Ma a „társadalmi szektor” – amely egyébként kb. 250 ezer főt foglalkoztatva a mezőgazdasági árutermelés felét adja – a földterületeknek csak 17 százalékát birtokolja.

Az okok másik csoportja politikai. A pártok többsége, bár hangsúlyozza az „igazságszolgáltatás valamely formájának” szükségességét, nem híve a kiterjedt reprivatizációnak. Ráadásul a jugoszláv belpolitika aktuális fejleményei nem kedveznek semmiféle tulajdonjogi rendezésnek.

Reprivatizációs viták természetesen folynak, s nemcsak a termőföldet, hanem az ingatlanokat, üzemeket és a volt egyházi tulajdont illetően is. Megalakultak az egykori tulajdonosok érdekvédelmi szervezetei és kedvezményező bizottságai (csak a kétmilliós Szlovéniában 200 ezer tagot számlál a Kárvallottak Szövetsége, legalábbis önbevallása szerint), aktivizálódtak a parasztszövetségek. A vitákban pro és kontra elhangzó érvek gyakorlatilag ugyanazok, mint nálunk. Az ún. vagyon-visszajuttatási törvények több köztársaságban is előkészítés alatt állnak, de az elfogadásig csak Szerbiában jutott el egy részleges föld-reprivatizációs törvény.

Ennek értelmében a volt tulajdonosok vagy örököseik visszaigényelhetik az 1946–53 között, a kötelező beszolgáltatás „szabotálása” címén, illetve a birtokmaximum 10 hektárra csökkentésekor elvett földjeiket. Ha az eredeti parcella nem adható vissza (mert például beépült vagy nem a társadalmi szektor birtokolja), akkor az igénylő azonos értékű másik földterületet vagy pénzbeli kártérítést kaphat. Becslések szerint a törvény által érintett földterület kb. 200 ezer hektár, amely a megművelhető földterület alig több mint 2 százaléka.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon