Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A szimbolikus mozzanatokban egyébként is bővelkedő koncert figyelemre méltó időzítése és előkészítése azt jelezte: Jelcin számított a győzelemre. A győzelmi mámorból vasárnapról hétfőre persze vajmi kevés maradt: az elnök szembesülni kényszerült azzal, hogy a parlamentet nem elég „végképp eltörölni”. A legnagyobb gondot nem a Fehér Házon belül maradtak okozzák számára: őket ki lehet füstölni. Még csak nem is az alkotmányellenesség a fő baj: a szovjet-brezsnyevista alkotmányt talán nem kellene annyira sajnálnunk. A legsúlyosabb következményhez minden bizonnyal az vezet, hogy a Jelcin-akció alapját még mindig az a meggyőződés képezi, hogy a szovjethatalom és a demokrácia között létezik közvetlen átmenet, amit Jelcin elképzelései szerint az első szakaszban megválasztandó új parlament, az Állami Duma hivatott áthidalni.

Ezzel az elgondolással az elnök mindjárt a Legfelsőbb Tanács feloszlatásakor számos „időzített bombát” rejtett el az amúgy is robbanásveszélyes terepen.

Nyilatkozataiból arra következtethetünk, hogy mind a belügyi alakulatok, mind a reguláris katonai alakulatok irányítását kezében tartja, s ha lehet, akciójának ez a legfőbb pozitívuma: a haderő tudomására hozhatta, hogy csak egy központ, egy főparancsnok van. (Nyilvánvalóan erre az előkészítő operációra utalt az a homályos jelszó is, amit nyári szabadságáról visszatérve lépten-nyomon hangoztatott: „a szeptembert pedig tüzérségi előkészületekkel töltjük.” Jobban oda kellett volna figyelnünk rá.)

Ha hihetünk a cáfolatoknak: a Fehér Ház árnyékkormányában sem a frissen kinevezett legfőbb hadúr, Acsalov tábornok, sem Ruckoj nem rendelkezik katonai alakulatok felett. A parlament volt biztonságpolitikai bizottságának vezetője pedig még a kezdet kezdetén átállt Jelcinékhez (miként számos más kulcsfontosságú s a kettős hatalom körülményei közt tényleges befolyással rendelkező politikus, pl. a külügyi bizottság elnöke).

A baj azonban az, hogy mindeközben érintetlen maradt az a katonai doktrína, amely egyebek között épp a Jelcin-akcióval párhuzamosan zajló grúz–abház háborúban öltött testet és vezetett Szuhumi tragédiájához: a békéltetés égisze alatt gyakorlatilag mindkét fél kiszolgáltatott Oroszországnak.

A jelcini fordulat hetére esett egy másik esemény is, amelyben ugyancsak az „előző” szisztémából továbbgörgetett ellentmondások gyűrűznek tovább. A Független Államok Közösségének szorosabbra vonásáról, a rubelzóna gazdasági közösséggé való átalakításáról van szó. A 18-féle egyezmény aláírásának ünnepélyes aktusát nemcsak az a tény homályosítja el, hogy épp a FÁK főhadiszállása ellen intézett értelmetlen támadás követelt halálos áldozatot, hanem az, hogy információink szerint nem történt hivatalos megegyezés arról, milyen szerv fogja irányítani e közösséget. Az eddigi, parlamentekből delegált közgyűlés, melynek Haszbulatov volt az elnöke, épp most vesztette el legitimitását. De ha a résztvevők „csupán” Jelcin vezénylete alatt készek voltak „visszacsatlakozni” Moszkvához, akkor arra minden bizonnyal megvolt a maguk jó oka. Vagy inkább kényszere.

Hasonló jellegű kollíziók várhatók az Oroszországi Föderáción belül, az ún. regionális szinten is. Még a Legfelsőbb Tanács feloszlatása előtti szombaton Jelcin összehívta a Kremlben a „régiók” mintegy másfélszáz vezetőjét: a végrehajtó hatalom és a helyi „parlament” vezetőit. Az Oroszországi Föderációt jelen pillanatban összesen 88 közigazgatási alany (köztársaság, terület, vidék, autonóm körzet, két föderatív jogú város) alkotja, ám ezek közül még nem mindegyik írta alá azt a szerződést, mely alapján csatlakoznának a Jelcin által még a nyáron létrehozott ún. Föderatív Tanácshoz.

Jelcin mindenesetre e 88 kis birodalom vezetői előtt jó előre kijelentette, hogy új parlamentre s átmeneti, ún. „Kis Alkotmányra” lenne szükség, de a vidéki hatalmasságokat megnyugtatandó, menten hozzátette: „regionális szinten az előrehozott választások megtartása egyelőre nem célszerű.”

S ezzel a bejelentéssel gyakorlatilag máris elvetette az újabb hatalmi krízis magvát: a helyi tanácsi apparátus érintetlenül hagyása ugyanis az épp most felszámolt kettős hatalmat „reprodukálja lent”. Sokak szerint a kiút a helyhatósági választások egyidejű kiírása lenne, de erre semmi jel: Jelcin egyelőre beéri a legrenitensebbek leváltásával, pl. a brjanszki területről érkeztek ilyen hírek.

Az új jelcini káderpolitikának azonban nem is a leváltássorozat a legfőbb rákfenéje, hanem az eddig a parlamenti apparátushoz tartozó politikusok átcsábítása, netán lefizetése. A Jelcin-apparátus ennek következtében ugyanis megint csak nyers hatalmi-egzisztenciális megfontolások következtében fog kialakulni. Legpregnánsabb példa erre Sztyepankov főügyész és Zorkin alkotmánybíró átállása.

Ugyanilyen személyi alkuk sorozata zajlott le már az emlékezetes 1991. augusztusi puccs utáni időszakban is, s nagyon megalapozottnak hat az a feltételezés, hogy mostanra épp azok a személyes és intézményes alkusorozatok mondtak sorra csődöt, és olvadtak végképp föl.

Ezeket újjáéleszteni különösen abban a szférában abszurditás, ahol a parlament és kormányhivatal szakadása megindult: a közfelfogás szerint ez 1992 januárjára vezethető vissza, amikor Gajdar árliberalizálásának és sokkterápiájának megindulásával a posztkommunista parlamenti elit először érezte veszélyben magát.

A személyi alkuk újrakötésének van egy másik óriási veszélye is: a politikai érdekérvényesítés megszervezése ismét háttérbe szorul, a közelgő választásokon személyi és gazdasági összefonódások alapján fognak választási koalíciók köttetni.

A jelenlegi válság okaként teljes joggal emlegetik, hogy Jelcin egyik kezével kiad egy ukázt, másik kezével részben vagy egészében visszavonja. 1991-ben feloszlatta a szovjet parlamentet, a népképviselői kongresszust, de az oroszt változatlanul hagyta. Betiltotta a kommunista pártot, de a helyi szervekhez hozzá sem nyúlt, a pártvagyonról nem rendelkezett. Egyetlen tollvonással föloszlatta az orosz Legfelsőbb Tanácsot, a Népképviselők Kongresszusát, és új választást írt ki a „népfelség” elvére hivatkozva, csak épp ebből a „felséges népet” hagyta ki.

A választási kampány tele lesz populista ígéretekkel. Ugyanez történt a tavaszi referendum előtt: a fizetésemelések, kedvezmények összesen 7 trillió rubelre rúgtak. A havi infláció így is havi 30 százalék fölé emelkedett.

Csak nehogy újabb Osztap Benderek bukkanjanak fel, akik ellentmondást nem tűrve kijelentik: „én vezénylem a díszszemlét”.

• Külföld