Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Kárpátalját az „elszakadási törekvések” egyik tűzfészkeként tartották számon Ukrajnában a kilencvenes évek elején. Azóta teljes a csönd, mintha elapadt volna a szuverenitási hullám. Meddig terjed most a kárpátaljai önállóság?

Némi túlzással azt mondhatom: körülbelül 300 hektárra. Ekkora területet foglal el az a szabadkereskedelmi övezet, amelyet talán-talán sikerül végre tető alá hozni: épp a múlt héten mutattuk be a kijevi parlament elnökének azt a Csap–Szürte környéki parlagföldre telepítendő különleges raktár- és termelőzónát, amely a földrajzi fekvést és a határ menti helyzetet kihasználva az Ukrajna és a tőle nyugatra fekvő országok közti kereskedelem egyik közvetítőbázisa lenne.

Az eredeti elgondolások lényege persze az volt, hogy az egész Kárpátalját, tehát a teljes 12 ezer négyzetkilométernyi területet szabad gazdasági övezetté alakítjuk, azaz a térség különleges gazdasági jogosítványokat nyerne. Ezt a tervezetet 1993-ban tárgyalta az ukrán parlament, de 19 szavazat hiányzott ahhoz, hogy törvényerőre emelkedjen.

Pedig már ez eleve kompromisszum lett volna a tervezett politikai és közigazgatási autonómiához képest.

A Szovjetunió szétesésekor és Ukrajna megalakulásakor az akkori államelnökkel, Kravcsukkal született egy megállapodás a „különleges önkormányzati kerület” státus előkészítéséről. Ezt az elképzelést a Kárpátalján élő választópolgárok 78 százaléka el is fogadta azon a népszavazáson, amelyet 1991. december 1-jén, az Ukrajna függetlenségéről tartott referendummal párhuzamosan e kérdésről rendeztünk. Csakhogy amikor ’91–92-ben ténylegesen is elkezdtük az önkormányzati tervezet kidolgozását az akkori megyei tanácsban, ahol akkor én a magyar frakció vezetője voltam, a kijevi központ azon nyomban szeparatista szándékokat tulajdonított nekünk, mondván, hogy el akarjuk szakítani Kárpátalját Ukrajnától, s az autonómia voltaképp külső hatalom külső érdeke. Kijevi politikai körökben mind a mai napig ez az elfogadott hivatalos alapállás. Így aztán hiába készült el a megyei tanács szakértői csoportjában a törvénytervezet, hiába terjesztették föl az illetékes kijevi központi állam-, kormány- és parlamenti hivatalokhoz, minden szinten elutasították. A köztársaság parlamentje még csak napirendre sem tűzte. Egyébként ugyanilyen különleges önkormányzati státussal Ukrajnán belül egyedül csak a volt Krím megye rendelkezik, igaz, ez is csak elvileg, sőt, az ukrán parlament épp nemrég „fokozta le” a területet, a Krími Köztársaságról Krími Autonóm Köztársaságra változtatva a nevét.

Hasonló módon, csak „papíron” létezik a magyar nemzetiségi autonómia is?

Az itt élő magyaroknak természetesen sem Trianon után, sem a második világháború után nem lehettek autonómiaigényeik, ezt csak a birodalom felbomlásakor fogalmazták meg nyilvánosan. 1989–90-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségen (KMKSZ) belül nagyon intenzív viták zajlottak ennek formájáról: voltak bizonyos ellentétek a személyi autonómia és a területi autonómia hívei között. A szórványmagyarság körében volt némi félelem amiatt, hogy ha netalán megadnák a tömbben élőknek az autonómiát, ezáltal romlana azoknak a helyzete, akik e határon kívül rekednek. Végül is olyan kompromisszumos megoldás született, hogy párhuzamosan mindkét autonómiaformát támogatjuk. Ilyen előzmények után tartottunk a beregszászi járásban népszavazást (1991. december 1-jén, az Ukrajna függetlenségéről és a megye különleges státusáról kiírt referendummal párhuzamosan) arról, akarják-e, hogy Kárpátalja és Ukrajna keretein belül létrejöjjön a magyar autonóm körzet. A lakosság elsöprő többsége igent mondott. Nem sokkal ezután elkészült a törvénytervezet is, hogyan is képzeljük el gyakorlatban az autonóm körzetet. A megyei tanács a beregszászi referendum eredményét még csak-csak jóváhagyta, a törvény szövegtervezetét azonban nem fogadta el. Így aztán hiába nyújtottuk be a tervezetet a központba, Kijev még csak nem is reagált rá.

A helyzet azóta sem mozdult ki a holtpontról. Magának a népszavazásnak az eredményét ennek ellenére sem lehet kétségbe vonni: egyrészt a lakosság az akkor érvényben lévő törvények értelmében nyilvánította ki ezt a szándékot, másrészt pedig mind külföldi, mind belföldi megfigyelők egyöntetűen elismerték a népszavazás törvényességét. A lakosság döntése tehát akkor is precedensértékű és legitim, ha utóbb sem jogi megerősítést nem kapott, sem gyakorlati megvalósítására nincs esély jelen pillanatban. Két alapokmány is érvényben volt akkor, amire lehetett hivatkozni a nemzetiségi körzetről szóló népszavazáskor: az egyik az Ukrajna függetlenségéről szóló kiáltvány, a másik pedig az Ukrajnában élő nemzetiségek jogairól szóló dekrétum. Ez utóbbi kimondta, hogy a tömbben élő nemzetiségek – ha ezt óhajtják – nemzetiségi közigazgatási egységeket hozhatnak létre. Erre a dekrétumra épült gyakorlatilag az 1992-ben elfogadott nemzetiségi törvény tervezete is. A baj ott kezdődött, hogy a tervezet plenáris tárgyalása során egész egyszerűen kihagyták a törvényből azokat a cikkelyeket, amelyek az ilyen helyi közigazgatási egységek létrehozását szabályozták volna. Ennek olyan súlyos következménye lett, hogy a helyi államhatóságokkal és a helyi önkormányzatokkal foglalkozó ukrán törvények, törvénytervezetek, alkotmányozó javaslatok sajnos mostanra már egyáltalán nem foglalják magukba a nemzetiségi önkormányzat alakítására való jogot. A mai ukrán politikai kurzus már mindezt kissé másképp ítéli meg, talán történik elmozdulás más irányba, de egyelőre a ’92–94-es periódusban elfogadott dokumentumok vannak érvényben. A kulturális és személyi autonómia kérdésében azonban igazán jelentős eredményeket értünk el. Igazán fontosnak pedig azt tartom, hogy Kárpátalja az a ritka helye Európának, ahol egyáltalán nincs tradíciója a nemzetiségi ellentéteknek: a mindennapi érintkezésben, a lakosság körében nem tapasztalok olyan tendenciát, ami kiélezné a különböző nemzetiségűek közti viszonyt. Kárpátalján nincs direkt magyarellenesség.

És burkolt? Például hátrányok a privatizálás során vagy más politikai, illetve gazdasági pozíciók megszerzése terén?

Az tény, hogy a lassan meginduló privatizációban hátrányos helyzetből indul a kárpátaljai magyarság; eddig egyáltalán nem sikerült kamatoztatni a határ mentiség és a kétnyelvűség vélt előnyeit, egyáltalán nem tudtunk számarányunknak megfelelő pozíciókhoz jutni. Ez azonban nem a központi, netán helyi politikai diszkrimináció következménye, hanem sokkal inkább az általános káoszé.

Egyáltalán: milyenek ebben a pillanatban a nemzetiségi arányok Kárpátalján?

Az etnikai arányok megoszlása jelentősen változott az utóbbi 45-50 évben, miközben a lakosság száma gyakorlatilag majdnem megduplázódott, főként a Kárpátaljára való migráció hatásaként. A megye lakossága több mint 1 200 000, ebből a hivatalos statisztika szerint 167 ezer magyar. Az ukránok száma közel 1 millióra tehető, 50-60 ezres az orosz népcsoport, amely úgyszintén majdnem teljes egészében az utóbbi 45 év migrációja folyamán került Kárpátaljára. A szlovák őslakosság számát 1,5-2 ezerre becsülik. Jelentősen csökkent a zsidók száma: a háború előtt a lakosságnak több mint 10 százalékát alkották, most viszont számuk százalékban gyakorlatilag már alig fejezhető ki, csupán 3 ezer személy. A 10 ezer főt is meghaladta a németség száma, pillanatnyilag 4,5-5 ezerről szól a statisztika. Ezek azonban csak irányadó számok: mivel nem önbevallás alapján rögzítették őket, hanem a személyi okmányokban föltüntetett adatok alapján, ezért nem feltétlenül esnek egybe a valós helyzettel. Az történt ugyanis, hogy még az 1989-es népszámláláskor is megerősítették azt a II. világháború utáni helyzetet, amikor sokan egzisztenciális érdekből más nemzetiségűnek vallották magukat: a németek egy része magyarnak mondta magát, mivel, mint ugyancsak bűnösnek nyilvánított nemzet leszármazottai számára, még mindig ez volt a kisebbik rossz; a cigányok egy része is úgy vélte, a magyar ajkúság bizonyos felemelkedési lehetőséget biztosít számukra. Eközben azonban sok magyar éppenséggel abban látta a mobilitás esélyét, ha ukránnak vagy szlováknak jegyezteti be magát. Ma a szabad bevallás biztos egészen más eredményt mutatna.

Jó egy éve választották parlamenti képviselővé, igen viharos körülmények között. Azóta megszűnt a feszültség?

A felszínen legalábbis igen. A feszültség forrása az volt, hogy – mivel az ukrán választási rendszer nem listás, hanem személyi elvű –, az a személy, aki az akkor még egyetlen magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyöntetű támogatásával indul a választásokon a beregszászi választókörzetben, már-már eleve megválasztottnak tekinthető. Ebben a körzetben ugyanis abszolút többségben van a magyar nemzetiségű lakosság, arányuk meghaladja a 80 százalékot, miközben a Kárpátalján élő magyarok közel fele ugyancsak itt koncentrálódik. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy a KMKSZ járási szervezete abszolút többséggel az én indításom mellett foglalt állást, míg a megyei szervezet bizonyos okoknál fogva csakis a szervezet elnökét, Fodó Sándort volt hajlandó indítani. Az optimális megoldás az lett volna, ha még a választási kampány előtt megállapodás születik a szervezet két támogatottja között, akár egymás, akár egy harmadik személy javára, erre azonban nem került sor. Még az első forduló után sem, amikor pedig már jelentős szavazattöbbséghez jutottam. Sőt, agresszív, lejárató jellegű antikampány indult ellenem. Ennek ellenére közel 40 ezer: 18 ezer szavazati aránnyal megnyertem a választást.

Mire képes ez a mostani ukrán parlament?

Tény, hogy az egyéni választói körzetekből többségükben azok jutottak be, akik ismertségre tettek szert a szovjetkorszak apparátusaiban. Ez törvényszerű. Ennek ellenére a parlament utólag, pártok szerint strukturálódott: a mandátummal bíró 406 személy kilenc különböző csoportra oszlott (a 450-ből 44 mandátum még mindig nem talált gazdára), van a parlamentnek baloldala, jobboldala, centruma. Ez az egyik lényeges különbség az előző Legfelsőbb Tanácshoz képest, ahol nyoma sem volt a frakcióknak, a másik pedig az, hogy megpróbálja ráerőszakolni a képviselőket az állandó professzionális képviselői munkára, lassan beindul a tényleges törvény-előkészítő munka az állandó bizottságokon belül is, ami a régi kommunista parlamentben teljesen formális volt. Én a „Centrum” nevezetű frakcióba iratkoztam be, az ugyanis az információhoz való hozzáférést gátolja, ha sehova se csatlakozik egy képviselő. Így legalább a frakcióban egy-két pletykát mindig hall az ember. Mert azért az olajozott működéstől távol áll az „ukrán jogállam”: nemrég például maga a legfőbb ügyész nem jelent meg háromszori invitálásra sem az esedékes parlamenti meghallgatásra.

Történt-e valami változás magyar–ukrán viszonyban a Kárpátalján (is) sokat bírált alapszerződés aláírása óta?

Én egyértelműen alapszerződés-párti vagyok. Talán várhattunk volna többet is tőle, de egyértelműen javított a helyzetünkön: például részben eloszlatta azokat a megalapozatlan vádakat, amelyekkel az autonómiatörekvések miatt illettek bennünket. A lényeg a gyakorlati megállapodásokon múlik: a múlt hónap közepén, a Horn-látogatás alkalmával nyolc-kilenc különböző egyedi megállapodás és jegyzőkönyv került aláírásra, ezekhez lehet inkább reményt fűzni.

A politikai önállóság kérdése tehát végképp lekerült a napirendről?

Magyart és nem magyart egyaránt olyan súlyosan érint a válságos ukrán gazdasági helyzet, hogy az egzisztenciális problémák már-már háttérbe is szorítják az autonómia- és szuverenitási törekvéseket. Némi túlzással azt mondhatnánk, Kárpátalján sokak számára a túlélés a tét, nem az önállóság.

• Külföld