Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A vasárnapi ukrán elnökválasztás második fordulóját az előzetes eredmények szerint nem a jelenlegi ukrán elnök nyerte meg, hanem volt miniszterelnöke: hétfőn délután Leonyid Kravcsuk mindössze 46 százaléknál tartott, Leonyid Kucsma (lásd keretesünket) pedig túllépte az 53 százalékot. A legérdekesebb persze a szavazatok területi megoszlása: a Kelet-Ukrajna központjaként számon tartott, eloroszosodott Donyec-vidéken Kucsma közel kétmillió szavazatot kapott, míg ellenlábasa alig félmilliót. A pesszimisták egyenesen Ukrajna kettéhasadásától tartanak…

A sugárzás hatalma

A jólértesültek szerint Kucsma szavazóbázisa odáig tart, ameddig jól lehet fogni a moszkvai tévécsatornákat, Kravcsuké pedig ott erős igazán, ahová csak a kijevi sugárzás ér el. Tény, hogy a rövid, alig egy hónapos, de annál intenzívebb választási kampány során az ukrán tévé naponta részletes híradókban számolt be Kravcsuk történelmi jelentőségű vizitjeiről, melyeket aztán a munkaszüneti napokon egyvégtében vetítettek le újra, míg Kucsma a moszkvai, osztankinói stúdiókban volt igazi sztár, de rendesen kampányoltak mellette a központi lapok is, a nagy példányszámú Izvesztyijától kezdve az intellektuális Nyezaviszimaja gazetáig. Az orosz külpolitikai doktrína egyik főideológusa például itt árulta el, kire tesz Moszkva: Kravcsukra-e, aki „a nacionálpatrióták nyomására oroszellenes alapokon akarta megszervezni az önálló ukrán államot”, vagy pedig Kucsmára, aki éppenhogy az „Oroszországgal és a FÁK-tagállamokkal fenntartott stratégiai partnerkapcsolatok keretein belül” óhajtja megőrizni Ukrajna „gazdasági és területi integritását”. Az egyik fő – orosz – érv Kucsma mellett épp az volt, hogy ő az egyedüli befolyásos ukrán politikus, aki a Kijev–Krím-konfliktust szabályos államközi szerződés keretein belül akarja megoldani, ami alapul és mintául szolgálhat Ukrajna távlati, laza föderációvá alakításához, amiről viszont Kravcsuk hallani se akar…

Vesztett a kisebbik rossz

A mostani eredmény – nyilatkozta Csornovil, az ukrán nemzeti mozgalom, a Ruh elnöke –, nem annyira Kucsma győzelme, mint Kravcsuk veresége, egyúttal az ukrán nemzeti érdekek puszta hangoztatásának kudarca. Kravcsuk például az ukrán állam felépítését teljes körű nyelvi-kulturális „ukranizálásként” képzelte el (egyetlen hivatalos államnyelv az ukrán lenne, míg Kucsma egyik fő kampányjelszava az orosz–ukrán kétnyelvűség volt) stb. Ezzel az ideologikus ukrán szuverenitási koncepcióval szemben Kucsma ugyan valóban Moszkva-orientációt hirdet, ám ez a „rerusszifikáció” egyáltalán nem nemzeti-ideológiai előfeltevésekből indul ki. A két elnökjelölt párharcában a jelenlegi ukrán politikai élet két gyökeresen eltérő orientációja ütközött meg.

Kravcsuk politikai szándékainak mindkét eleme nyilvánvaló csődöt mondott: az időről időre elzárt orosz gázcsapok már korábban igazolták, hogy Oroszország nélkül aligha boldogul, a várt nyugati segítség reménye pedig épp a választás előtti napon bizonyult végképp illuzórikusnak: az amerikai segély az ukrán politikusok szerint a csernobili erőmű bezárására sem elég, nemhogy a hiányzó orosz energiaforrások pótlására.

Kucsma egyrészt eleve abból a tényből indul ki, hogy Ukrajna nem kell a Nyugatnak a rendkívül alacsony technológiai színvonal miatt, másrészt az ukrán gazdaság 80 százalékban az orosz nyersanyag- és energiagazdálkodástól függ. Ezért az ukrán gazdaságot – mondja – „vissza kell kapcsolni azokba a termelési ciklusokba, amelyek Oroszországban zárulnak le”.

Azaz legfőképp a hadiiparba. Abba az ágazatba, ahol igazán újra egymásra találhat az orosz és az ukrán gazdaság volt szovjet kemény magja.

Nem véletlen, hogy az ukrán elnökválasztási kampány legfontosabb eseménye épp az orosz és az ukrán hadiipari komplexum két kulcsfigurájának találkozója volt: Kucsma és orosz kollégája, Arkagyij Volszkij, az orosz GYOSZ-elnök (aki ugyan az orosz Dumába nem jutott be, viszont kulcsfigura Jelcin elnöki tanácsadó testületében), máris megindította a hadjáratot a hadiipari alapzaton nyugvó orosz–ukrán gazdasági szövetség kiépítéséért és a két ország közti áruforgalom könnyítéséért.

Ha ez a terv megvalósul, kulcsfontosságú fordulat következhet be a volt szovjet birodalom további sorsának alakulásában. Míg annak idején, a nyolcvanas évek elején épp a hadiiparra épülő termelés folytathatatlansága bomlasztotta fel a kommunista struktúrákat, most úgy tűnik: a hadiipar fenntartásának elemi érdekei fogják lehetővé tenni, hogy az időlegesen befagyasztott kommunista struktúrák visszatapadjanak a hadiipari termelés újjászervezett formáira. Immár ideológiátlanított, nyers alakban.

Kommunistát az ellenzékbe is!

Ez az elv a március–áprilisban megválasztott ukrán parlamentben már megvalósulni látszik. Szocialista képviselő lett a parlamenti házelnök, Alekszandr Moroz személyében, méghozzá az ellenzéki Kucsma meleg támogatásával (cserébe az elnökválasztási voksokért). A kormányfő, Vitalij Maszol (az egykori KB-titkár, a Minisztertanács 1991-ben menesztett elnöke) viszont Kravcsuk elnök jelöltje és támogatottja, függetlenül attól, hogy Kravcsuk aparátcsikcsapata, az ún. „hatalom pártja” ugyancsak az ellenzéki padsorokban ül. De hát, amikor kulcskérdések kerülnek szóba, ez az ellenzék kísértetiesen egyetért a kommunistákkal.

Bár a mandátumok egyharmadának sorsa csak most, a július 26-i pótválasztásokon dől el, az ún. „baloldali centrista” blokk már így is kétszeres többségben van: már most 96 képviselője van a Szimonyenko vezette ortodox kommunista pártnak, a parasztpárti képviselőcsoport pedig automatikusan a kommunistákkal szavaz. A mérsékelt szocialisták viszont majdnem szorult helyzetbe kerültek: 14 képviselőjük arra sem volt elegendő, hogy frakciót alakítsanak. De a kommunista frakció segítségükre sietett: szépen átigazolta a szocialistákhoz 11 elvtársát!…

• Külföld