nl [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Az észak-koreai diktátor halála


Alig két héttel ezelőtt még Carter volt amerikai elnökkel kvaterkázott, aki szerint „energikus volt, jól ismerte a terítéken lévő kérdéseket, világosan gondolkodott, és egyértelműen ő volt a főnök”. Az elmúlt péntek hajnalán aztán egy szívinfarktus véget vetett Kim Ir Szen, a Nagy Vezér életének: a földkerekség leghosszabb ideje uralkodó despotája halott.

Észak-Korea gyászol. A gyászt hivatalosan rendelték el egy olyan államban, amelynek rendje vetekedik George Orwell rémálmával. Nem tudni, mit érez a szíve mélyén az észak-koreaiak többsége. Másfelől viszont más szörnyetegeket is őszintén meggyászoltak már, nem is Délkelet-Ázsiában. Mindenesetre egy Phenjanban tartózkodó brit üzletember azt telefonálta a Guardiannak: „Az emberek nyilvánvalóan ki vannak borulva. Ki van sírva a szemük. Bárminek is tartottuk őt mi, nyugatiak, nekik nyilvánvalóan nagyon hiányzik.” Miért is ne hiányozna? Mielőtt 1945-ben a Szovjetunió Kim Ir Szent megtette Észak főnökének, egész Korea japán gyarmat volt. A legidősebb észak-koreai sem emlékezhet Kim Ir Szenen kívül más hazai uralkodóra. A külvilágtól elzárt népnek fél évszázadon keresztül azt sulykolták, hogy nemzeti felszabadítója, államalapítója, pártfőnöke, teljhatalmú vezére egyedülálló jelenség. Kim Ir Szent szertelen személyi kultusz vette körül, szertelenebb, mint Sztálint vagy Maót. Egyebek mellett a legnagyobb valaha élt filozófusként ünnepelték, a „dzsucse”-elmélet megalkotójaként – melynek lényege egyebek mellett az autarkiára törekvés, a hivatalos xenofóbia. Fia és örököse, a Szeretett Vezér Kim Dzsong Il velős összefoglalásában a „dzsucse újragondolta az ember lényegi tulajdonságait, helyét és szerepét – mint a világ urát és alakítóját, és olyan fontosságot tulajdonít az ember méltóságának és képességeinek”, amilyet „semmilyen más filozófiai eszme sem tud”.

A diktátor halálát a nagyvilág is meglepő megilletődöttséggel vette tudomásul. A nápolyi csúcs résztvevői részvétükről biztosították az észak-koreai népet. Nyilvánvaló, hogy a vezető hatalmakat és Észak-Korea szomszédait kellemetlenül érintette Kim Ir Szen váratlan halála. Carter phenjani látogatása óta általánossá vált a remény, hogy az észak-koreaiak által kezdeményezett „atompóker” minden érintett felet kielégítő módon zárulhat le. A küszöbön állt Kim Ir Szen és a dél-koreai államfő találkozója is. Most a világ mérvadó politikai vezetői láthatólag a „stabilitásnak” drukkolnak, és azt szeretnék, ha Kim Dzsong Il békésen, ellenállás nélkül vehetné át apja örökét. Teszik ezt abban a reményben, hogy az ötvenkét éves trónörökös kiszámítható diktátornak fog bizonyulni. Ami persze nem biztos. Kim Dzsong Ilről keveset tud a világ, ha katonai díszszemlén nem jelenti ki a mikrofonok előtt, hogy „dicsőség a hősies Koreai Néphadseregnek”, azt sem lehetne tudni, hogy milyen a hangja. Egyes információk szerint nemcsak nem kiszámítható, hanem nem is beszámítható. Iszákos playboy hírében áll. A filmművészet iránti odaadását azzal bizonyította, hogy elraboltatta és évekig fogva tartotta kedvenc dél-koreai filmrendezőjét. Terrorista merényleteket szervezett dél-koreai polgári célpontok ellen. Néhány héttel ezelőtt parancsára és jelenlétében élve égettek el néhány, állítólag puccsot előkészítő katonatisztet. Mások szerint viszont mindez javarészt dél-koreai fekete propaganda. A Szeretett Vezér – akiből lapzárta körül alighanem Nagy Vezér lesz – néhány Phenjan-figyelő szerint tulajdonképpen reformer, bármit is jelentsen ez Észak-Koreában.

Kísértet járja be Németországot…

…a népfront kísértete. A horrorvíziót a CDU és a CSU festi a falra, miközben majd elolvad a boldogságtól, „A szocikban mindig lehet bízni” – nyilatkozta kezét dörzsölve egy kereszténydemokrata kampánystratéga, miután tudomást szerzett a szász-anhalti szociáldemokraták machiavellista vállalkozásáról. Mint előző számunkban ugyanebben a rovatban már írtunk róla, a szász-anhalti szociáldemokraták a kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíciót szinte kötelezővé tevő június 26-i választási eredmények ellenére a zöldekkel kívánnak kisebbségi kormányt alakítani Magdeburgban – az álomeredményt elérő NSZEP-utódpárt DSZP ilyen-olyan mértékű hallgatólagos támogatására spekulálva. Ily módon kigolyózzák ugyan a hatalomból a szász-anhalti kereszténydemokratákat, de a szövetségi CDU úgy véli: kis ár ez az októberi Bundestag-választások megnyeréséért. Márpedig meggyőződésük, hogy bármilyen mértékű szociáldemokrata-utódpárti együttműködés drága szavazatokba fog kerülni az SPD-nek. Különösen akkor, ha a CDU és a CSU kellőképpen ráirányítja a figyelmet erre az együttműködésre és erkölcsi implikációra.

Az igyekezettel ez idáig nincs baj. Theo Waigel, a CSU vezetője a szociáldemokratákat a „szalonbolsevikok cinkosaiként” bélyegezte meg. Wolfgang Schäuble (CDU) szerint az SPD „szalonképessé teszi a gyilkos határőrök és a smasszerok pártját”. Christoph Bergner egyelőre még szász-anhalt kereszténydemokrata miniszterelnöke, egyfelől veszélyes gyengeelméjűséggel vádolja a szociáldemokratákat, másrészt pedig azzal, hogy egy szexuális bűnöző megszállottságával törnek hatalomra.

A retorika mértéktelenségét lehet kifogásolni – a szociáldemokraták ezt meg is teszik –, de kétségtelen, hogy a keresztény pártoknak legitim politikai joguk az SPD tabusértésére rávilágítaniuk. A Szövetségi Köztársaság eddigi történelme során a demokratikus pártok mindig visszariadtak a szélsőségesekkel való együttműködéstől. A szociáldemokraták persze azt mondják, hogy a magdeburgi modell nem is jelentene együttműködést, és hogy szóba sem kerülhet valamiféle formális egyezmény. De az tény marad, hogy a kiskoalíciós kormány csak akkor alakulhat meg, ha megkapja a leadott szavazatok többségét. Tehát a DSZP-nek vagy igennel kell szavaznia, vagy távol kell maradnia a szavazástól. Az „elegáns megoldás” nem létezik: a DSZP tartózkodása nem elég.

A keresztény pártok annyit már elértek, hogy megosztották az SPD-t. Scharping kezdettől fogva rendkívül tartózkodóan viszonyult a szász-anhaltiak ötletéhez. A jobboldali szociáldemokraták – például Klaus von Dohnanyi, Hamburg korábbi polgármestere, a Spiegel legújabb számában – nyíltan támadják a magdeburgi modellt. A baloldaliak védelmezik, egyesek kifejezetten lelkesednek érte. A többiek pedig legszívesebben valami másról beszélnének. Vagy az „igazi problémákról”, vagy arról, hogy milyen veszélyekkel járhat a keresztény pártok polarizációt szolgáló kampánya. És kétségtelenül járhat veszélyekkel nemcsak a szociáldemokrata párt számára. Nehéz úgy mozgósítani a keleti DSZP ellen, hogy az mentes legyen minden hangulatkeltéstől a keletiekkel szemben. Hiszen ők azok, akik az alkotmány ellenségeit ilyen erőssé tették. Ily módon viszont a berlini Tageszeitung szerint a keletről jövő veszély gyorsan a kelet számára válhat veszéllyé. Hogy milyen veszélyről van szó? A magdeburgi alkudozásokkal kapcsolatban a Frankfurter Allgemeine a maga visszafogott módján így fogalmazott: „a kormánynak a DSZP-től való függése hátrányosan hathat ki az üzleti élet beruházási döntéseire”.

Remények és gondok

Felsorolni is nehéz, mi mindenről hozott határozatot a két legfejlettebb ipari ország (plusz részben Oroszország) állam- és kormányfőinek vasárnap befejeződött nápolyi csúcstalálkozója. A résztvevők (Oroszország is) felszólították a boszniai hadakozó feleket, hogy fogadják el a legutóbbi béketervet (ezt előmozdítandó a brit Douglas Hurd és a francia Alain Juppé a jövő héten helyszíni szemléket fog abszolválni); nyomatékosan azt javasolták Észak-Koreának, hogy tegye lehetővé atomerőműveinek nemzetközi inspekcióját; félretettek kétszázmillió dollárt Ukrajna számára annak a kompenzációnak az előlegeként, amelyet keleti szomszédunk akkor kap meg, ha bezárja a csernobili erőművet; csökkentették a legrosszabb helyzetben lévő fejlődő országok hitel-visszafizetési kötelezettségeit; különös figyelmet szenteltek Dél-Afrikának és a gázai övezetnek; felhívást fogalmaztak meg az algériai béke érdekében; és még sokáig folytatni lehetne.

A témák és kezdeményezések sokaságát kétféleképpen lehet értékelni. Lehet szkeptikusan, ahogy a Guardian vezércikke teszi, amikor tűzijátékhoz hasonlítja a NATO-csúcstalálkozó napirendjét. „Mint az igazi tűzijátékot, ezt is hónapokon keresztül gondosan készítették elő, hogy egy meghatározott napon rövid ideig tartó nagy hatást váltsanak ki, eleve számítva a hamar bekövetkező feledésre” – írja a lap. S valóban: a csúcstalálkozó határozatai javarészt szándéknyilatkozatok és következmények nélküli szép szavak maradnak. Az ünnepélyesen elfogadott boszniai béketervet például olyan országok eszkábálták össze, amelyek továbbra sem értenek egyet a konfliktus kezelésének kérdésében, és amelyek rendkívüli módon húzódoznak attól, hogy a konfliktus felszámolásáért katonai árat is fizessenek.

De nem biztos, hogy teljes mértékben indokolt a tamáskodás a negativizmus a csúcstalálkozóval kapcsolatban. A nápolyi összejövetelt úgy is fel lehet fogni, mint újabb bizonyítékát annak, hogy a Nyugat tapogatózva keresi a hidegháború utáni világ pénzügyi, gazdasági és politikai kereteinek kialakításához vezető utat. Tapogatózva, de keresi. Az, hogy a világot átölelő koncepció és a szűkebb értelemben vett gazdasági témák, különösen a csak hét nagyot érintő gazdasági témák viszonylagosan háttérbe szorultak, nem jelenti feltétlenül azt, hogy az állam- és kormányfők látványos pótcselekvésbe menekülve meghátráltak az igazi feladatok elől. Ellenkezőleg: minden bizonnyal azt jelenti, hogy a leggazdagabb országok felelős politikusai felismerték, nem maradhatnak prosperáló szigetként egy káoszba és nyomorba süllyedő világban. És ez önmagában is jó hír, akkor is, ha nem rendelkeznek kész receptekkel a káosz felszámolására és a nyomor enyhítésére.

Egyébként pedig történt valami fontos Nápolyban. Üdvözlendő fejlemény, hogy Oroszországot csaknem teljes jogú tagként felvették a klubba. Ez a gesztus úgy tette boldoggá Jelcint és hízelgett az oroszok nagyság utáni sóvárgásának, hogy akár csak szimbolikus engedményt is tett volna a feléledő orosz imperialista törekvéseknek. Sőt, a hangsúlyozott aggódás Ukrajnáért és a balti országok szuverenitása melletti kiállás aláhúzta, hogy ha Oroszországot egyenrangú félként kezelik, az nem jelenti a „közel külfölddel” kapcsolatos orosz igények elismerését.

Ennyi. A Nyugat jelenlegi vezetői nem mindenhatóak. Nyugodjunk bele: következő garnitúrájuk sem lesz az.

• Extra Hungariam