B. G. [Bódis Gábor], Gyurovszky, nl [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Mégis van a magyar koalíció

Hétfőn délelőttre a szlovákiai magyar pártok a több hónapos huzavona után (Beszélő, 1994. 16., 19., 23. számok) mégis megállapodtak a hármas választási koalíció alapelveiről, a listák összeállításáról, sőt a jövőbeli parlamenti együttműködésről is: a szlovákiai magyarok tehát a szeptember végi előrehozott parlamenti választásokon egy listán szavazhatnak az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) és a Magyar Polgári Párt (MPP) politikusaira.

Szlovákiában négy választói körzet van: Pozsony, Nyugat-Szlovákia, Közép-Szlovákia és Kelet-Szlovákia, mindegyikben 50-50-es listát indíthat minden részt vevő párt vagy koalíció, vagyis összesen 200 képviselőjelölt versenghet a 150 képviselői helyért. A legutóbbi választásokon 1992-ben a magyar pártok 9 helyet szereztek nyugaton, egyet középen és kettőt keleten, míg két újabb képviselői helyhez a töredékszavazatok összeszámlálása után jutottak. A liberális MPP 1992-ben mint egyedül induló párt 2,4 százalékos eredményt ért el, így nem jutott képviselői helyekhez, hiába szerezte meg a magyar szavazatok 25 százalékát. Ennek ellenére az Együttélés–MKDM-koalíció most a 200 listás helyből csupán 9 százalékot ajánlott fel számukra, ami mélyen a párt valódi súlya alatt van. Az MPP-s tárgyalódelegáció azonban, hogy ne borítsa föl az egységes indulást, elfogadta e meglehetősen méltatlan feltételt. Rendkívül hátrányos az MPP számára a lista sorrendje is, amelyről az Együttélés–MKDM ugyancsak nem nyitott vitát, csak kész tényként közölte, hogy pl. a Nyugat-Szlovákia kerületben (ahol a magyar választópolgárok 60 százaléka él) a 11. és a 23. helyen lehetnek a Polgári Pártnak jelöltjei. A többi három választókerületben, ahol az MPP négy-négy jelöltet állíthat, még előnytelenebb a helyek elosztása: reálisan számítva a párt csupán egyetlen mandátumot szerezhet (a nyugat-szlovákiai 11. helyen). Vigaszt legfeljebb az nyújt, hogy a szlovákiai választási törvény értelmében a listarend változhat, mivel a választópolgárok négy jelölt nevét karikázhatják be, s az így kialakult sorrend előnyt élvez a pártközpontok által meghatározott hierarchiával szemben. Ha tehát az MPP népszerűsége valóban nagyobb, mint ahogy a két koalíciós társ feltételezi, akkor nem csupán egy MPP-s képviselő lesz. E lehetőséget persze az MKDM és az Együttélés újabb kemény adminisztratív gáttal igyekszik jóelőre elhárítani: az MPP jelöltjeinek számát épp a legtöbb esélyt kínáló nyugat-szlovákiai kerületben korlátozta mesterséges módon kettőre.

Az egyezség azonban adott, s a hármas koalíció minden aggasztó vonása ellenére megszüntette annak a veszélyét, hogy a magyar pártok egymás ellen indulva bénítsák meg a szlovákiai magyarok parlamenti képviseletét, ahogy az 1992-ben történt.

Gyurovszky

Elvek és politika

Az NSZEP-utódpárt, a DSZP megerősödése (lásd a „Gysi tarka csapata” című írást e számunkban) fájdalmas dilemmák elé állítja a német demokratikus pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat és a zöldeket. Eddig, legalábbis szövetségi és tartományi szinten, igyekeztek karanténban tartani az exkommunistákat, kiközösítették őket és ujjal mutogattak rájuk. Ennek a magatartásnak elsősorban kétségtelenül morális indítéka volt: a demokratikus politikai spektrum így fejezte ki megvetését az NSZEP 40 évig tartó diktatúrájáért személyes felelősséggel is tartozók pártjával szemben. Ugyanakkor azonban a demokraták gyakorlati-politikai előnyökre is spekuláltak: abban bíztak, hogy erényességükért elnyerik jutalmukat, és a lépten-nyomon leutódpártozott DSZP-től a választók is undorral fognak elfordulni. „Ne álljunk velük szóba, nehogy szalonképessé tegyük őket” – hangzott a demokratikus elutasítási front érve. Ez az érv a legutóbbi választási eredmények tükrében sokat veszített meggyőző erejéből: a DSZP-t a keletnémet választők ötöde-negyede így is elég szalonképesnek találta.

A DSZP a keleti tartományokban olyan politikai erővé vált, hogy hosszú távon a CDU-nak is számolnia kell vele. De akut problémát a DSZP a szociáldemokratáknak és a Zöldek-szövetség ’90 nevű pártalakulatnak jelent. (Az utóbbi szervezet a nyugatnémet zöldeknek és a hajdani keletnémet ellenzékiek egy részének szimbiózisa.) Először is a baloldali populista pártként fellépő utódpárt potenciális szavazókat vesz el tőlük. Másodszor a DSZP megerősödése olyan kényszerhelyzetbe hozta mindkét pártot, amelyben nem tudnak jót lépni. Különösen érvényes ez a szociáldemokratákra, miként ezt a Szász-Anhaltban bekövetkezett helyzet illusztrálja. A június 26-án megtartott tartományi választásokon a szociáldemokraták a DSZP jó eredménye miatt orrhosszal lemaradtak a kereszténydemokraták mögött. A liberálisok nem jutottak be a parlamentbe, a zöldek éppen hogy. Az eddig kormányzó keresztényliberális koalíció folytatása lehetetlenné vált, a szociáldemokrata zöld koalíciónak sincs többsége, bár a két párt együtt több parlamenti mandátummal rendelkezik, mint a kereszténydemokraták. A CDU a nagykoalíciót szorgalmazza, de a parlamenti szokásokra hivatkozva ragaszkodik a miniszterelnöki poszthoz. Mivel a SPD is szeretné ezt a posztot, egy héttel a választások után a nagykoalíciós remények szertefoszlani látszanak. (Az SPD attól tart, hogyha az eddigi miniszterelnököt hagyja tovább kormányozni, választói elfordulnak tőle, és a DSZP még inkább megerősödik.) A nagykoalíció alternatívája a szociáldemokrata–zöld kisebbségi kormányzat, amely csak a DSZP segítségével jöhet létre. Kínos.

Sőt, több mint kínos. Ez a segítség ugyanis igen sokba kerülhet a szociáldemokratáknak az októberi Bundestag-választásokon, mivel valószínűleg sok potenciális szociáldemokrata választó visszariad majd attól, hogy olyan pártra adja voksát, amely a kommunistákkal paktál. A CDU mindenesetre ebben bízik.

NL

Genf vagy háború?

Néhány nappal a legújabb – ezúttal egyhónapos és természetesen sikertelen – fegyverszünet lejárta előtt Genfben a világproblémák felelősei ismét megpróbálkoztak a lehetetlennel, a boszniai csomó kibogozásával. Az ún. Kontakt Csoport, vagyis az Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Nagy-Britannia és Franciaország külügyminisztériumainak magas rangú képviselői kidolgozták Bosznia területi felosztását: 51%-ot juttatnának a muzulmán–horvát föderációnak, 49%-ot a jelenleg 70% területet ellenőrző szerbeknek.

Az új térképekkel senki sem elégedett. Radovan Karadzic, a boszniai szerbek vezetője például már egy hete hangoztatja: a területi felosztás „szégyenteljes”. Csak azt nem tudni, miből következtethetett erre, amikor a Kontakt Csoport hétpecsétes titokként kezelte a dokumentumokat.

A szemben álló felek genfi állásfoglalását néhány lényeges új fejlemény befolyásolta. Először is a frontokon ismét szertefoszlott egy ábránd, ezúttal a bosnyák kormány ábrándja. A szarajevói katonai vezetés – fegyverembargó ide, fegyverembargó oda – felfegyverezte hadseregét, amely emberhiányban, ellentétben Karadzicékkal, sohasem szenvedett. Izetbegovicék kibékültek a horvátokkal, Tudjman horvát elnök, erős nyugati nyomásra, ellátogatott Herceg Boszniába (Bosznia horvát többségű része, ahol hónapokig súlyos harcok folytak a függetlenedő horvátok és a boszniai központi kormánycsapatok között), és a szó szoros értelmében megparancsolta az ottani horvátoknak, fogadják el a föderációt a muzulmánokkal. Mindez arra késztette a Rasim Delic tábornok vezette bosnyák hadvezetést, hogy nagyobb offenzívába kezdjen az ország északi részén levő Ozren hegység birtokbavételéért.

Július elejéig sikeresnek is tűnt a muzulmán akció, és már sokan lényeges harci fordulatról beszéltek. Ekkor azonban a szerb egységek – feltehetően a Banja Luka-i motorizált elitcsapatok – visszaszerezték a stratégiailag igen fontos magaslatot. (Ráadásul közben Bihac körzetében a renitens Abdic-féle – szintén muzulmán – csoportok állandóan támadják, és ezzel lekötik az 5. Boszniai Hadtestet. A bihaci kiskirály korábban a horvátoktól kapta a fegyvert, most pedig a szerbektől.)

Ez a kudarcsorozat nemcsak a szarajevói kormány helyzetét rontja, kihat a horvát–muzulmán föderáció alakulására is. Első kinevezett elnöke a horvát Kresimir Zubak, miniszterelnöke pedig Haris Silajdzic, aki egyben a (csak) szarajevói kormány elnöke is. Kilóg a sorból viszont Alija Izetbegovic, akinek nincs funkciója az új államképződményben, de megtartotta Bosznia-Hercegovina Elnöksége elnökének tisztjét. Még mindig őt tartják a muzulmán ügyek főrendezőjének, de egyre népszerűbb a Kadhafi iskoláit végzett, de fundamentalistából egyre européerebbé váló Silajdzic is. Jellemző, hogy Izetbegovic nem engedte miniszterelnökét egyedül elutazni a genfi egyezkedésre. Talán van alapja a bizalmatlanságnak.

A másik oldalon, a frontokon visszaszerzett dominancia sem boldogítja túlságosan Karadzicékat. Amikor a boszniai szerbek vezetője szégyenteljesnek nevezte az új térképvázlatokat, azt is kimondta, hogy Belgrád nyomására készek belemenni valamilyen alkuba. Milosevic szerb elnök keményen megfenyegette a palei vezetést, szokása szerint közvetett módon. Kis-Jugoszlávia névleges hatalommal bíró elnöke, Zorán Lilic nemrég azt mondta, hogy „senkinek sincs oka felelőtlenül játszani a szerb nemzettel” – azaz Karadzicék nem feszíthetik tovább a húrt, mert ezzel veszélybe sodorják az anyaországot, amelynek egyetlen célja, hogy megszabaduljon az egyre tragikusabb következményekkel járó szankcióktól és a háborútól.

Békére Boszniában most sincs több esély, mint korábban. Nem a döntőt játsszák még sem a harcmezőn, sem a tárgyalóasztaloknál. Legfeljebb a selejtezőknél tartanak. S ha a „déli frontot” is figyelembe vesszük (l. összeállításunkat a 18–19. oldalon), a helyzet még vigasztalanabb.

B. G.

• Extra Hungariam