Végel László

Nyomtatóbarát változat

A főposta épületétől ballagok a Duna felé. A lerombolt örmény templom mellett visz az utam. Baljós emlékeket idéz, akár a Báni-palota fehér márványfala. Még apám is hordta az épületanyagot, cipelte a márványlapokat fuvaros nagyapámmal együtt. A sógorom is ott fuvaroskodott. Ki tudná felsorolni, hogy a rokonságból, az ismerősök, az utcabeliek közül hányan dolgoztak ott. Apám évtizedeken át nem látta, csak 1945-ben idézte meg magában a fehér épületet. Kényszermunkásként, fehér karszalaggal a karján az égre nézett a kukoricásban, s arra gondolt, hogy viszontlát-e engem.

Durván tudomására hozták ugyanis, hogy fentről jött a parancs, ő pedig a Báni-palotára gondolt, mert neki az jelentette a fenti erőket. Elkeseredésében még magasabbra akart apellálni, hogy megkérdezze: miért tette ezt vele? Talán azokban a napokban fordult először megrendülve az Isten felé, először volt mélységesen fontos kérdése hozzá. De nem jött válasz, sem az Istentől, sem azoktól, akik a Báni-palota irodáiban évtizedeken át váltogatták egymást.

Évtizedek óta bámulom ezt az ovális alakú épületet. Most is, mint mindig, üres a környék. Holt, süket térség. Valamelyik éjszaka megtizedelték a Zöld utcát; a baranyai mezőkre vitték a Kolenák gyereket, akinek a nagyapja is segített felemelni az újvidéki palotát, egy másik házból pedig egyszerre vitték el az apát és a fiát.

A Báni-palotával szemben mozgalmas az élet, cukrászda, virágüzlet, turistairoda, sportüzlet, borbély, vegyeskereskedés, trafik és kiállítási terem foglal helyet. Ott volt a hatvanas években a korzó, a langyos nyársstéken a gyógyszertártól egészen a Duna-partig hullámzott a gondtalan ifjúság. Nagyszabású szemfényvesztés volt ez a lebegés, de valljuk be: elfogadtuk. Beértük az életérzésbeli tiltakozással, a kopottas farmernadrággal, az olasz pulóverrel, a rafinált nyugati cuccokkal, az avantgárddal, a látszólagos függetlenséggel. Jugoszláviában fájdalommentes volt a nemzedékek hibernálási korszaka, minden egyes korosztály elfogyasztotta a saját kábítószeradagját, aminek hatására azt képzelte, újat álmodik, izgalmasabbat, mint az előzőek.

Szokás szerint a másik oldalon folytatom az utam. A virágüzletben friss hollandiai virágokat árulnak. A vegyeskereskedés kirakatában osztrák szörpök, francia kozmetikumok díszelegnek. A Duna-parkból friss szellő lengedez. A Tito marsall sugárút úgy végződik, mintha két karjával a Dunát kívánná átölelni. Néha úgy tűnik, a karok kimerevedtek, a város megszeppent, mielőtt a Dunára, a titokzatos európai folyóra borulna. Így voltunk és így vagyunk európaiak, félig felemelt karral, reménytelenül, megkövülve, ami nem is olyan meglepő, hisz ebben a városban Európát sokszor feszítették szocrealista keresztfára.

Séta közben félénken az utcatáblára pillantok: még mindig a régi nevét hordozza. A neofiták örök szenvedélye vegyes érzelmeket kelt bennem, mert jól emlékszem, nekik néha elengedő volt egy politbüróülés, és máris kicserélték valamelyik utcatáblát. A történelem robotjai könnyen találnak maguknak látványos szertartást. Most is ez történik, csakhogy a felszabadult tömegszenvedélyek írjak a politbüro jegyzőkönyveit. Nem tudjuk, a múltunkban vakoskodunk-e még, vagy pedig eltévedtünk a jövőtlenségben, de Újvidéken is cserélgetik az utcatáblákat. Olyan látvány ez, mint amikor egy ismeretlen térképre ismert hegyeket, folyókat rajzolnak.

A névadás perverziója neurotikus formákat öltött. Az utcákon diadalmasan ünnepelnek a képrombolók, akikről rövid idő alatt kiderül, hogy ugyanolyan képimádók, mint az elődeik. Ahol a szabadságot felülről adagolják, ott a nagy szeretettel felkarolt képimádat és képrombolás veszélyesen közel kerül egymáshoz. Az egyik a totalitarizmus színe, a másik a fonákja. Miközben félelemmel búcsúzunk attól a kortól, amely nem volt a miénk, de ennek ellenére majdnem feltétlenül, önfeledten és kiszolgáltatottan karjaiba estünk. A kocsonyás, gondosan sterilizált tekintélyelvűség átitatta minden porcikánkat. Mi éltük azt az életet, és nem más. Mibennünk hagyott kitörölhetetlen nyomokat, és nem másokban. Beléptünk a Tito marsall sugárút turistairodájába, jegyet váltottunk Prágába, Varsóba, Budapestre és Bukarestbe, önérzetesen tudni véltük: a jaltai falak tövében mások rosszabbul jártak. A hajdanvolt kiváltságok most hínárként vesznek bennünket körül.

A Tito marsall sugárúton, bárhogy nevezzék is azt a jövőben, egyszer majd el kell gondolkodnunk azon a megalázó könnyelműségen, amellyel átéltük a skizofrén életörömöket, hogy ezáltal betegségünkre igazi terápiát találjunk. Nehéz a múltat rombolni, és könnyű romjai alá kerülni. A legnehezebb attól megszabadulni, amit nem akarunk észrevenni. A síremlékeket feltúrva, a csontok között kotorászva, a jelképeket rombolva, az utcatáblákat tépdesve döbbenjünk rá végre, ez nem segít rajtunk. Amíg fegyverek járnak kézről kézre, addig nincs segítség, de azután is hosszú időnek kell eltelnie, hogy megszabaduljunk mindattól, ami egyszerre nyomasztott és vigasztalt bennünket, és nem látok magam körül olyan erőt, amely jótékony különbséget tehet a kettő között.

A gyógyulás akkor kezdődik, ha a Tito marsall sugárút mindkét oldalán egyforma életérzés fogan meg, ha mindkét oldal benépesedik, s nem engedjük meg, hogy brutálisakká váljunk a hazugság elleni harcban, ami rendszerint akkor következik be, ha megfellebbezhetetlenül tudjuk, mi az igazság. A civiltársadalom akkor csírázik ki, ha majd benépesülnek a városok holt terei, és a kelet-közép-európai kormányfők arcáról lehámlik a holt terekhez illő, ünnepélyes komolyság. Ha ezt tudjuk, akkor egészen mellékes lesz, hogyan nevezik ezt a sugárutat.

• Külföld