Skip to main content

Fordulóponton?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Karadzics boszniai szerb vezér ugyan a belgrádi „különítmény” (Milosevics, Csoszics, Bulatovics) nyomására mondotta ki az igent a genfi megállapodásra, de ez mégis azt jelentheti, hogy ezúttal először sikerül olyan rendezési formulát találni, amely mindhárom harcoló fél számára minimumként elfogadható. A horvátok és a bosnyákok beleegyezése, ha nem is mentes a taktikázástól, nem meglepő. Annál több talányt rejt a szerb álláspont megváltozása.

Félelem a beavatkozástól


Milosevics most feltehetően úgy látta, hogy végképp átlépnék a külvilág tűréshatárát, ha megtorpedóznák a beavatkozás előtti utolsó esélyként aposztrofált genfi konferenciát. Több jel is arra vall, hogy a nemzetközi közösség mindinkább felfogja: végképp elveszítheti hitelét, ha továbbra is eltűri döntései semmibevételét. Ráadásul az önhatalmú iszlám beavatkozást egyre nehezebb lesz elhárítani, különösen az Irak elleni újabb támadások után, hacsak a Nyugat nem akar egyszerre „több fronton” is szembekerülni az iszlám világgal. A szerdán hivatalba lépő új amerikai elnök, Clinton többször is igen keményen nyilatkozott a boszniai szerb politikáról. Belgrádnak tehát időre van szüksége, hogy igazodjék az új körülményekhez, és minél tovább halogassa a beavatkozásról szóló döntéseket.

Igaz, a szárazföldi egységek tömeges bevetését a Nyugat változatlanul – és érthetően – elveti, de lehetséges egy olyan kombináció, amit Szerbia aligha vállalhat. Ez egyrészt a korlátozott légiháború, másrészt pedig a bosnyákok felfegyverzésének mind gyakrabban emlegetett lehetősége. Ez feloldaná a nyugati katonai dilemmákat, hiszen a bosnyákok olyan több százezres, harcra kész és helyismerettel bíró tömegerőt jelentenek, akik megfelelő technikai támogatással (fegyverszállítás + külső légitámogatás), de nyugati szárazföldi erők nélkül is megállíthatnák a szerb hadigépezetet. Milosevicsék elemi érdeke tehát, hogy ilyen döntés ne szülessen.

Milosevics, a nagy taktikus


Mindazonáltal az sem zárható ki, hogy a szerb elnök „mérsékelt”, közvetítői fellépése nem pusztán időhúzó taktika. Pontosabban: inkább a nagyszerb célok hosszabb távú átütemezését jelenti. Végül is neki sem érdeke, hogy bábjai a fejére nőjenek, vagy hogy Szerbia a határokon túli radikális szerbek túszává váljon. Érdemes itt felidézni, milyen szerepet játszott az egy évvel ezelőtti horvátországi tűzszünetben Milosevics, aki eddig rendre ügyes taktikusnak bizonyult, tavaly a krajinai szélsőségesek ellenére, sőt, vezérük, Babics elcsapásával fogadott el egy olyan béketervet, amely ellentmondott eredeti céljainak – de gyakorlatilag ENSZ-jóváhagyással fagyasztotta be a szerb jelenlétet, mintegy „jobb időkre” halasztva el a horvátországi hódítások elismertetésének ügyét. Valami hasonló számítás valószínűsíthető Bosznia kapcsán is. A genfi béketerv tényleg lehetőséget nyújt a tartós rendezésre, de a szerb fél aligha ezért fogadta el. Inkább azért, mert kizárja ugyan a boszniai szerb állam lehetőségét, de egyúttal lemond az egységes köztársaság koncepciójáról is, és mintegy nemzetközi garanciákkal létrehozná azokat a közigazgatási-politikai egységeket (a tartományokat), amelyek valamikor később, a szerbség úgymond „nemzetközileg elismert államalkotói státusára” hivatkozva újra megpróbálkozhatnának a szecesszióval.

Ez a taktika a jövőre nézve nem túl biztató, de most megállíthatná a háborút, éppúgy, mint tavaly Horvátországban. S most ez a legfontosabb. Azután pedig? Azután folytatódnának a végeláthatatlan viták az alkotmány részleteiről, a tartományok határairól. Igaz, a háború kiújulásának (vagy délre, Koszovó felé fordulásának) veszélye továbbra is állandóan fenyegetne, de újrakezdeni mégiscsak nehezebb lenne a végcélját tekintve éppen megbukott háborút. Ebben az értelemben a taktikázásból egyszer talán az igazi kibontakozás is megszülethet.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon