Svájc ünnepel. Augusztus elsején a Rütli mezejére sereglett az ország színe-java, hogy megemlékezzék a legendás esküről: a három őskanton 1291-és szövetkezéséről. Az állam kezdetének tekintett esemény (avagy mítosz) óta eltelt 700 évre elégedetten nézhet vissza a helvét állampolgár, aki a jubileumi évben még csúcstartó is: amióta Szaddám Huszein lelökte Kuvaitot az emelvényről, Svájcban a legmagasabb az egy főre eső évi átlagjövedelem.
De a svájciak boldogsága mégsem felhőtlen: újságjaik tanúsága szerint identitási válságban szenvednek. A piros betűs jubileumi év, amely szembesíti őket szerencsés – és önérdemüktől egyáltalán nem függetlenül – sikeres történelmükkel, egyúttal választásra is kényszeríti őket. Mitévők legyenek? Mi folytatódjék: a gazdagság vagy a nevezetes svájci különút? A két dolog idáig összefért, sőt egymást erősítette: most azonban szembekerül egymással. Prózaibban fogalmazva, el kell dönteniük, akarnak-e csatlakozni az Európai Közösséghez, amellyel kereskedelmük 57 százalékát bonyolítják le. Ha nem csatlakoznak, veszély fenyegeti a gazdagságot; félő, hogy megtorpan a termelékenység több mint másfél évszázada folytonos – és nagymérvű – növekedése, ami a hasznos nyersanyagok, a bő termést adó földek hiánya ellenére is meghozta a nagy jólétet.
Az Európai Közösséghez való csatlakozást természetesen főleg azok akarják, akiknek közvetlen érdekeik fűződnek hozzá. A svájci székhelyű multinacionális vállalatok, amelyeknek csupán másod- vagy harmadrendűen fontos a hazai piac meg a nemzetközi klientélát kiszolgáló nagy pénzintézetek. De a politikusok és az értelmiségiek zöme is kívánatosnak tartja a csatlakozást. Sőt, szerintük a csatlakozási dilemmától függetlenül is változásra érett a helyzet. Egész Európára érvényes, de Svájcra különösen, hogy az új évezred küszöbén a nemzeti állam a nagy problémák megoldásához túl kicsi, a kis problémákéhoz túl nagy. A fejlődés – így mondják – a kontinentális és egyidejűleg a regionális dimenzió irányába mutat.
Ünneplés és búcsú?
S ha így van, akkor méltán van melankolikus felhangja a Svájc 700 éves fennállását ünneplő beszédeknek és írásoknak. Akkor a jubileum többé-kevésbé búcsú; elköszönés azoktól az eszményektől, szokásoktól, intézményektől, amelyek a szándék, belátás – és nem szerves fejlődés, kulturális azonosság – alapján létrejött nemzet tagjainak az összetartozás élményét adják.
A rütli eskütől és Tell Vilmos legendájától kezdve a történet végig arról szól, hogy nemcsak bércei és járhatatlan útjai védték Svájcot a hódítóktól. Szabad emberek közösségei – amelyeknek önrendelkezési jogát a közakarat teszi erőssé – szövetkeztek otthonaik védelmére. A fegyverrel védendő függetlenség eszméje hamarosan kiegészült a semlegesség koncepciójával; az elhatározással, hogy a véd- és dacszövetséget kötő kantonok nem avatkoznak más országok ügyeibe. A XIX. század hajnalán pedig, amikor Európában létrejöttek a centralizált államok, és az államnyelv maga alá gyűrte a helyi nyelveket, nyelvjárásokat, Svájc kitartott a régi szokásnál: a központ azon a nyelven fordult a polgárokhoz, amelyet azok egymás között beszélnek. Így maradt ez 1848 után is, amikor a szövetségi állam államszövetséggé alakult. Nem lett egy hivatalos nyelv; a német, a francia, az olasz, a rétoromán egyaránt hivatalos nyelv maradt. A múlt század végén pedig megtörtént a kiegyezés a radikális-liberális többség és a katolikus-konzervatív kisebbség között.
A centralizmust és föderalizmust egyensúlyban tartó állam arculatán az összes vonások kirajzolódtak. Megvalósult a kettős szuverenitás elve: a polgárok egyaránt kötődtek a huszonhat kanton egyikéhez és az államhoz, amelynek Bern a fővárosa. Az iskolák, kórházak, bíróságok, börtönök, kantonális intézmények, a posta az állam fennhatósága alatt áll. Megszilárdult a négy nyelvcsoportra, két nagy felekezetre (protestánsra és katolikusra), három fő pártra (szabadelvűekre, szociáldemokratákra, kereszténydemokratákra) épülő egyensúly, s ennek szilárd tartópillére a kötelező, demokratikus, világi népiskola.
Kiszállás a történelemből
Az állam élén a kollektív testület, a héttagú szövetségi tanács áll, soraikból kerül ki a rotációs alapon kijelölt s egy évre megbízott személy, aki az államfő protokolláris feladatait ellátja. A szövetségi tanács tagjai egyben a miniszterek is, az egyes tárcák birtokosai. Flavio Cotti, a jelenlegi államfő, főleg belügyminiszter, de hozzá tartoznak a szociális és egészségi ügyek is. Koller, a tavalyi elnök egyben igazságügy-miniszter.
A héttagú tanács tagjai közül hárman a francia és az olasz Svájc képviselői: a német nyelvű többség kívánatosnak tartja, hogy a lakosság huszonnégy százalékát kitevő latin kisebbség számarányán felül legyen képviselve. E politikusok nevét egyébként nem szokás megjegyezni, bár benne vannak a telefonkönyvben. Svájc voltaképpen már akkor, amikor elhatározta, hogy nem üti az orrát idegen ügyekbe és semleges lesz, „kiszállt a történelemből”. Kis túlzással azt lehet mondani, nincs külpolitikája, csak külgazdasági politikája.
Kevéssé érdekesek a svájci politikusok. De nemcsak azért, mert a politikacsináláshoz az olajozottan működő praktikus országban nincs szükség nagy zajra. Azért is, mert a közvetlen demokrácia – Svájc egyik nagy történelmi hagyománya – átvette a kormánytól és a parlamenttől a terhek felét. A helyi, kantonális vagy országos népszavazásokon dől el a problémák nagy része. És amikor a lakosság épp nem óhajtja, hogy megkérdezzék, akkor is elbizonytalanítja a cselekvési szándékot, kompromisszumkeresésre ösztönzi az illetékeseket, hogy a dologból végül még népszavazás lehet. Az érem egyik oldala: a népfelség példaszerű érvényesülése. A másik oldala: az óvatos és lassú ügyintézés, a politikusok visszahőkölése a távlatoktól.
A nemzeti szuverenitás egy részét – mind jobban növekvő részét – magához vonó brüsszeli bürokrácia és a direkt demokrácia kínálta lehetőségeket végsőkig kikóstoló svájci rendszer bajosan hozható összhangba. Ez a fő akadály az Európai Közösséghez való svájci csatlakozás útjában. A semlegesség (és éppúgy a fegyveres önvédelem) koncepciója kevesebb fejtörést okoz: a nacionalista beállítottság hangsúlyos volt a II. világháború alatt és után, de fokozatosan elenyészett, s szinte teljesen kiment a divatból, amióta a Nyugat megnyerte a hidegháborút.
A gondolkodó elmék úgy látják, hogy a gyorsuló haladás az egységesen békés elvek alapján berendezkedő liberális és mindjobban összefonódó Európa irányába, szétzilálja a közösségi szellemet. A tapasztalatok azt mutatják, hogy terjed az individualizmus; a köz háttérbe szorul az egyén mögött. A stabil jólét és az emelkedő kulturális színvonal közepette új szempontok kerülnek előtérbe. Főleg a környezetvédelem; ez részfeladatból a személyes lét és a gazdasági termelés minden fázisában figyelmet kívánó szemponttá lép elő. És részben ugyancsak kapcsolatban a környezet védésével – nő a jelentősége a harmadik világgal összekötő viszonylatoknak: erősödik a hajlandóság az igazságosabb és végső soron mindkét oldal számára előnyösebb kapcsolatok kialakítására.
Helvécia, amely irigyei szerint a történelem kivételezettje, valószínűleg már nem sokáig lehet kivétel. Előbb-utóbb dönteni kell, s aligha kétséges, hogy – népszavazás ide vagy oda – belátják: a háborúktól megkímélt Svájc és a készülő nyugat-európai berendezkedés között inkább formaiak, és nem lényegiek a különbségek. Sőt, egyesek úgy gondolják: a toleráns és gazdag Svájc valójában az integráció modellje.
Evvel kapcsolatban két vélemény; két, látszólag egymással feleselő vélemény. De ha jobban belegondolunk, talán nem is annyira ellentmondóak.
Az egyik Genscher gratulációja a 70. évforduló alkalmából. „Az ízig-vérig demokratikus Svájc követendő például szolgálhat a szabad és egyesült Európa architektúrájához.”
A másik megállapítás Dürenmatt-tól származik, s az európai integrációról szól, „amelyben Svájc úgy fog feloldódni, mint kockacukor a pohár vízben”.
- Külföld [6]