Végel László

Nyomtatóbarát változat

A péterváradi vár sétányán figyelem a városra boruló csendet: lecsillapodik a felbolygatott élet, a város eltávolodik, majd lebegésszerűen közeleg felém, feltárul előttem legtisztább értelme, mondhatnám, lényege. Arra gondolok, hogy amikor lépteink dobognak lefelé a lépcsőn, és találkozunk a folyosók süketségével, akkor valójában nem teszünk mást, mint újrajátsszuk a vár groteszk történetét. Szeretnénk megnyugvássá csillapítani ürességérzésünket.

A Duna Gibraltárja hangzatos elnevezés groteszk vártörténetet rejteget, amelynek azonban tanulságait ez idáig nem mertük levonni. A péterváradi várat ugyanis akkorra építették meg, amikor már semmi szükség nem volt rá. A sorsdöntő csata 1716-ban dúlt, de a vár csak fél évszázad múlva lett készen, s ekkor már felesleges volt.

A város tehát olyan vár tőszomszédságában született, amely bevehetetlen maradt, de csak azért, mert nem ostromolták meg. A nagy történelmi metafora a továbbiakban csupán monumentális építészeti dekoráció, tragikomikus pannon színház, amelynek deszkáira kitalált szereplőket képzelünk el, hogy emlékeztessenek a hősi időkre. Bámuljuk a ritkuló vörös tetők felett repülő madárrajokat, és azt hisszük, valóban léteztek méltóságteljes, hősi idők! A monarchia kigúnyolt és lebecsült lényege, a történelmi fantazmagória hatalma leghitelesebben a legelhagyatottabb szegletben öltött testet: a péterváradi vár történetében. Ez a hely a megtestesült bizonyíték arra, hogy a középpont nagysága, abszurditása, megannyi téveszméje éppen a peremen mutatkozik meg a legszemléletesebben. Nem a vár méltósága nyűgöz le, nem a sáncok tövében kialvó fény, hanem az a kitartás, amellyel mások eljátszották és eljátsszuk mi is a történelem komédiáit. A peremvidéken a virtuozitássá vált feleslegesség, amelyet egy valóságos erődítmény hitelesít. A vár felépült, de semmit sem védett meg. És nemzedékek követték egymást, és eljátszották ugyanezt a jelenetet, építettek maguknak egy várat, amelyre nem volt szükség, és amely nem nyújtott semmiféle védelmet.

Elmosolyodok, ha látom a véletlenül idetévedő kirándulókat vagy a magányosan kószáló újvidékieket. Tudják-e, hogy kulisszák között keringnek, hogy a leggroteszkebb pannon abszurd színterén nyomoznak valami után, ami nem létezik. E sáncok között nem dúlt igazi csata, ezeken a köveken nem teremtettek igazi történelmet. Újvidék olyan vákuumközpont, amelynek jelképe a semmiféle szerepet be nem töltő, megkésve felemelt vár. Lehet-e bízni a történelemben éppen itt, ahová csak a történelem hosszú és felesleges árnyéka vetül rá?

A Duna felett himbálódzó újvidéki égboltra tekintek, sok éven át még a mozdulatlansága is bosszantott, mert az egész világ megváltoztathatatlannak tűnt. Pedig a hatalom nem várt tőlünk sokat, csak azt, hogy a gondolkodásnak és lelkesedésnek még a gyomja se vessen ránk árnyat. Most némileg változatosabb a kép. Csak azt követeli, vonuljunk ki a közéletből, akár lelkesedhetünk is, de gondolkodni semmiképpen se gondolkodjunk.

A zátonyokat kerülgetve, valami piciny esély mindig volt és maradt is. Botorkáltam az egyik utcából a másikba, az egyik térről a másikra, és a saját váramat kerestem. Végül itt kötöttem ki. Ez a hely is olyan, mint a többi, mert nem nyújt védelmet. Nem csillapíthatom szorongásaimat, nem szentesíthetem a remény és az értelmetlenség harmóniáját. A ritka tisztánlátás óráiban megkeményedik az ember szíve, de csak azt a következtetést vonja le ekkor is, hogy ne számítson semmire. Csak botorkáljon tovább. Előttem lebeg a tüllfüggönyszerű bácskai táj, olyan, mint egy roppant díszlet, amelyen – ha majd kigyúlnak a reflektorok, végigsétál egy gyerek, aki engem nem ismer fel. Ha a kitartó kémlelésben elgyengül a szemem, akkor a lágy ízű szerémségi dombok felé fordulok, azt sem tudom, átkozzam vagy dicsérjem a dél túlzásra hajlamos alkotását. Sokféle banális gondolattal ékesítették a tájat, és azok húzták belőle a legtöbb hasznot, akik a legtöbb hamis gyöngyöt aggatták rá, ez az édeskés színekkel tündöklő kép maradandó lesz. Sajnálom, de nem tudom lerántani róla a cicomákat. A rossz nyelvek szerint mindezt megérdemeltük. A vár most is ugyanolyan hiábavaló, mint régen.

Azt lessem-e csupán, hogy a lágy fuvallat miként borzolja fel a Dunát, vagy pedig gondoljak azokra az ismeretlen időben kezdődő megrázkódtatásokra, amelyek végigsepertek e tájon. A roncsokból összetákolt épület nagy robajjal összeomlott, lázasan lestem a naphullámok között lebegő porfelhőt, s aztán megpillantottam a szemem előtt tornyosuló roncsokat. Mi változott, kérdeztem magamtól szórakozottan. Nehéz megmondani, melyik volt a nagyobb hazugság, és melyik volt a kisebb veszély. Mintha azt kérdeznék tőlem, melyik a jobb, a fájdalmat kiküszöbölő gyorsan ölő méreg, vagy pedig a fájdalomba érzéki élvezetet cseppentő lassan ölő méreg. Mit válasszak? A hamis épületet vagy romhalmazát?

A bennünket övező romhalmazok a pazarlás jelképei, a dekoratív kulisszák részei lettek. A romok is megkéstek, későn omlott össze minden, aminek össze kellett omlania, a romhalmaz is a későn keletkezett vár sorsát osztja. Csak azt láttuk, hogy egy csapásra megöregedett a hamis ifjúsággal kérkedő század. Kiszikkadtak a történelemalkotó erők, a tömegek attól rettegnek, hogy megfelelő ellenség nélkül nem élik túl ezt az öregkori haláltusát, ezért háttal a jövőnek menekülnek vissza valahová az elképzelt ifjúságba: a történelembe, amelyből erőt merítenek az etnikai, a törzsi hidegháborúkra. A múlt úgy ismétli meg önmagát, hogy lelassul, és láthatatlan gomolygása mindent elnyelő fekete üregre emlékeztet. A roncsok között megkezdődött a történelmi csonkokon való véres marakodás, a kollektív történelmi nárcizmusok kora, amelynek vírusa egyre kíméletlenebbül pusztít a megalázott közép-kelet-európai kis nemzetek között. Főként itt, a vár körül. Az áldozatok száma nem számít. A történészek műhelyei lettek a jelen dodonai jósdái, ahová sarlatán politikusok járnak tanácsért, majd e politikai szószékeken melldöngetve visszhangozzák a kétértelmű féligazságokat. Elérkeztünk arra a pontra, ahol a történészek erkölcsi felelősségéről, vagy ami még lesújtóbb: a történészek árulásáról beszélhetünk. Ők az elektronikus média korszakának fegyvergyárosai, akik azoknak a kezébe adják a történelmi tudás fegyverét, akik könyörtelenül visszaélnek vele.

Ne szolgáltassuk ki nekik a maradék történelmünket, amely pontosan olyan, mint a vár. Igaz, későn íródik meg, amikor már nem kell senkinek. De mégis… Nemzedékemmel a szocializmus zsákutcájában nőttem fel, s a történelem az én szememben azóta is csak hiábavaló kísérletekből, tévedésekből és önáltatásokból áll. Mi óv meg bennünket attól, hogy a jövőben ne pótoljuk még nagyobbakkal? Ki tudja, mikor leszünk annyira türelmesek, hogy mindezen túltegyük magunkat.

• Külföld