Végel László

Nyomtatóbarát változat

A Katolikus portát és a Szabadság teret elválasztó határmezsgyén tétovázok. A Szabadság tér az újvidéki közélet jelképe, a Katolikus portán van a néhai Ifjúsági Tribün, ahol az újvidéki ellenzék megszületésére lehetett számítani. Joggal, mert tehetséges emberek fordultak meg ott: De mindig szétforgácsolódtak, elmagányosodtak. Ha néhanapján találkozom egyikükkel-másikukkal, valami szomorúságot olvasok ki a tekintetükből: eltékozoltuk az energiánkat, és az idők eltékozoltak bennünket.

E melankólia mögött talán az a kérdés bújik meg, miért nem alakult ki soha Újvidéken autentikus és folyamatosan működő ellenzéki értelmiségi réteg, amely áthagyományozott volna néhány eretnek gondolatot az újabb nemzedékekre. Jugoszlávia egyébként is mindig a jelenidő kultuszát űzte; még a személyi kultuszában is volt némi hedonista szellem.

Újvidék drámája az, hogy mindennemű folyamatosságot felszámoltak benne. Ez nemcsak azért sikerült, mert itt volt a legkeményebb, a legéberebb az egypártrendszerű hatalom – ahogyan képviselői évtizedeken át dicsekedtek is ezzel –, hanem mert a belső akarat itt bízott magában a legkevésbé. Vajdaság autonóm szellemiségét az tette különlegesen kiszolgáltatottá, hogy a szellemi uniformizáltságot képviselő egypártrendszerű totalitarizmussal szemben álló autonóm ellenzéket itt sikerült leginkább felszámolni, és az etnikai tarkaság 1945-től kezdődően elszürkült.

Tombolnak a politikai szenvedélyek, a Duna mentén tankok vonulnak fel. Mindenki szabadulna a múlttól, de félek, ez nem lesz egyszerű. Mert nemcsak egy politikai doktrínától kellene megszabadulni, hanem – mint Kolakowski írta – az egypártrendszerű totalitarizmus civilizációjától is, amely még az igazság puszta képzetét is megszüntette, ezért már hazugsággal sem vádolható. Torz formában, de mégis megváltoztak a külső, politikai körülmények, ám a belső, szellemi tényezők nehezebben változnak. A változások látványosak, de nem elég hitelesek. Akik egykor Titóról zengtek ódát, azok most a személyének emlékét is ócsárolják. Nem az ügybuzgó örök alakoskodókról beszélek: őket nem kell félteni, most is feltalálják magukat. Ám az „új demokrácia” önállóan létrehozott, nem kívülről ránk kényszerített egypártrendszerű civilizációra épül. Olyan múltra, amelyben – Havellel szólva – nem voltunk arra kötelezve, hogy mindig elfogadjuk a hazugságokat, a hatalom beérte – annyival, hogy velük együtt és bennük éljünk. Már ezzel is kellőképpen hozzájárultunk, hogy megszilárdulhasson a rendszer. Amit nem az orosz szuronyok hoztak ránk, hanem saját komisszárjaink: a gyökérzet autochton. Ennek a terhétől a legnehezebb megszabadulni. Éppen azért tartok tőle, hogy az elkövetkező évek jelképes alakja – ki tudja, meddig – nem a hazugság civilizációjában vergődő, az igazságot tépelődve kereső szabadelvű gondolkodó lesz, hanem az átvedlett pártkomisszár, aki most is minden habozás nélkül tudja kinyilatkoztatni, hogy mi az, ami helyes, és mi az, ami helytelen. Továbbra is gladiátorok kellenek. Jobb őket nézni – gondolja az egyszerű polgár –, mint a felfegyverzett prófétákat.

Szorongva indulok a Katolikus porta felé. A téren új terasz nyílt, a sárga abroszokkal leterített asztalok körül fiatal fiúk és lányok kávéznak. Arra gondolok, hogy manapság a legnagyobb büntetés ötvenévesnek lenni, mert ez azt jelenti, hogy tovább éltem a hazugság civilizációjában, és jobban idomultam hozzá, mint a fiatalabbak. Az elmaradt katarzis nemzedéki válságot szül: a még tevékeny középnemzedék mielőbb felejteni akar, a fiatalabbak pedig keresik a történelmi önismeretet, nekik emlékezniük kell, mert nem lehet tartósan a történelmi emlékvesztettség állapotában élni. (Irigylem azokat, akik úgy törnek át a múltból a mába, hogy közben a bőrüket sem karcolják meg. De nem hiszek nekik. Csak azokban reménykedem, akiket sebekkel borított el ez a jelenbe zuhanás, még ha hirtelen múltvesztettségükkel nem tudnak is azonnal mit kezdeni.)

Nem ülök a sárga terítős asztalokhoz, az egyik fapadon húzódok meg. Nézem az Ifjúsági Tribünt, és képzeletben manapság eretneknek számító zenei akkordokat hallok: a soha ki nem alakult, mégis mindig megbélyegzett, örökké önbizalomhiányban és kételyek között vergődő tekintélyelvekkel szembeszegülő újvidéki baloldal rekviemjét.

(Újvidék)

• Külföld