Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Sokan azt mondták, leszámolásokra, gyilkosságokra kell számítani, ha az áldozatok elolvashatják a róluk szóló Stasi-iratokat. Ilyesmire nem került sor. De nem okozott emberi tragédiákat az iratok megismerése?

Olyan számban biztosan nem, mint ahogy tartottunk tőle. Aki attól tartott, hogy a családjában, a baráti körében valaki spicli volt, az nem keresett meg bennünket, hiszen senki sem kényszerít senkit, hogy nézze meg az iratokat. Mások viszont úgy gondolták, jobb megismerni az igazságot, mint bizonytalanságban élni, hogy ki lehetett, aki besúgott. S az akták nemcsak azt mutatják meg, ki dolgozott valaki ellen, hanem azt is, hogy kik nem. De még azoknak is, akiket fájdalmas meglepetések értek, mint Vera Wollenbergert, a Bundestag képviselőjét, akinek a férje „nemhivatalos munkatárs” volt, azoknak is jobb a tényekkel való szembenézés után eldönteni, hogy mit akarnak: megbocsátani, vagy megszakítani a kapcsolatot. Németországban azok, akik látták az aktákat, általában meg vannak győződve róla, hogy a valóság megismerése a jobbik út.

Sor került rendezvényekre, ahol az egykori áldozatok találkoztak a Stasi tisztjeivel, a besúgókkal, akik jelentéseket írtak róluk. Milyen hatásuk volt ezeknek?

A mi hivatalunk inkább a Stasi működéséről, szerepéről rendez előadásokat, de egyházi körök vagy elkötelezett civil szervezetek rendezésében sor került ilyen tettes–áldozat-találkozókra. Volt, aki nyíltan beszélt a múltjáról, ilyen esetekben volt értelme a találkozónak. Amikor azonban egy-egy spicli azt kezdte magyarázni, hogy tulajdonképpen helyesen cselekedett, hogy igazából senkinek sem ártott, sőt segített azokon, akikről jelentéseket írt, az többnyire erőteljes indulatokat váltott ki a hallgatóságából.

Mintegy negyedmillió ember dolgozott a Stasinak. Mi történt velük?

Az állampolgároknak végre egyszer meg kell bízniuk a közszolgálatban. Ne felejtsük el, hogy Németországban 1933 óta diktatúra volt, azóta a németek az ország keleti felében csak olyan embereket ismertek meg, akik antidemokratikus módon kerültek a hivatalukba vagy a parlamentbe. A Népi Kamarában minden párt, minden frakció egyetértett abban, hogy legalább a Stasi munkatársai ne legyenek képviselők, ne jussanak hivatalhoz a kormányban, a városházán, a rendőrségnél és a bíróságokon. A csehek és a szlovákok kiterjesztették az átvilágítási törvény hatályát a pártfunkcionáriusokra is. Mi ezt nem tettük. A Stasi egykori munkatársai a közszolgálaton kívül az élet minden területén érvényesülhetnek.

Stasi-múltjuk alapján azonban nemcsak a közszolgálatból, hanem gazdasági vagy egyházi állásokból is el lehet bocsátani embereket.

A törvény értelmében megvan a lehetőség arra, hogy vezető beosztású munkatársak Stasi-múltját a magángazdaságban is megvizsgálják, de a gazdaság területéről csak kevés kérelem érkezik. Az egyház – az evangélikus egyház minden tartományban önálló – különböző megoldásokat választott. Mecklenburgban, ahol én lelkész voltam, az egyház úgy határozott, hogy minden lelkésznek át kell mennie a vizsgálaton, másutt a lelkészek önkéntes átvilágítása mellett döntöttek. Brandenburgban egy vezető egyházi jogász, dr. Manfred Stolpe, aki ma Brandenburg miniszterelnöke, gyanúba került, hogy a Stasi „nemhivatalos munkatársa” volt. Az ottani egyház ebben az esetben diplomatikus álláspontot foglalt el: Stolpe nem is tudott erről a besorolásáról, megbízunk benne. A mecklenburgi egyház valószínűleg másként foglalt volna állást. Az egyházban ezek az emberek igen gyakran nem szimpla kis spiclik voltak, hanem politikai „fejek”, akik titkos párbeszédet folytattak a Stasival egyházpolitikai, politikai kérdésekről, s eközben valószínűleg túlbecsülték a saját lehetőségeiket: nem vették észre, hogy a Stasi nagyon jól fel tudja használni a „párbeszéd” során kapott információkat.

A Stasi-tevékenység kiemelt területe volt a kultúra. Egyes írók, művészek egy ideig a Stasi nemhivatalos munkatársai voltak, később azonban megfigyelt áldozatok lettek. A legkiemelkedőbb példa erre Christa Wolf. Egyesek élesen támadták a Stasival való rövid ideig tartó együttműködése miatt, holott ezt az időszakot követően többkötetnyi irat foglalkozik vele mint a rendszer ellenzőjével. A törvény egyébként nem határozza meg, milyen súlyú vétkesség tesz valakit elfogadhatatlanná egy-egy munkakörben. Egy képviselő Stasi-múltját szigorúbban ítélik meg, mint egy közkórházi ápolónőét. A döntést nem a mi hivatalunk hozza, hanem annak az intézménynek a személyzeti vezetése, amely a felvilágosítást kéri.

Mégis meghonosodott a „vergaucken” kifejezés. Ezt vagy azt a kollégát „elgauckolták” az állásából mondják. Hogyan szokták a szót használni: pozitív vagy negatív tartalommal?

Attól függ, hogy ki használja. Ha az a kisebbség, amely előnyöket élvezett, akkor természetesen negatív tartalommal. Azok viszont, akiknek régebben semmi esélyük sem volt például arra, hogy főiskolai oktatók legyenek, mert nem voltak hajlandók belépni a pártba, valószínűleg elég jól el tudják fogadni a törvény következményeit. Ez a törvény nem nyugati termék, hanem a kelet-németországi demokráciamozgalom elhatározásának a megvalósulása. Persze azok, akik éveken át együttműködtek az NSZEP-vel vagy éppen a titkosszolgálattal, s most megpróbálnak új szövetséget kötni a régi nyugati baloldallal, mindent megtesznek, hogy lejárassák a törvényt. A keletnémetek ebben a tekintetben nem tartanak a konfliktusoktól. Éppen azok, akik küzdöttek a demokráciáért, nem akarják elkenni; arra törekszünk, hogy egy régi fent–lent-konfliktust végre meghaladjunk.

Gauck úr, ön résztvevője volt az NDK-beli ellenzéki mozgalomnak?

Igen, de nem tartoztam nyíltan ellenzéki csoportokhoz, mint Rainer Eppelmann, vagy ellenzéki értelmiségi körökhöz, mint Freya Klier vagy Krawtschik Berlinben. Lelkész voltam, aki az egyházon belül sokat dolgoztam fiatalokkal. Eléggé ismertek arról, hogy nyíltan beszélek, de nem mentem olyan messzire, hogy börtönbe kerüljek, vagy hogy kimondottan politikai jelszavakkal, felhívásokkal lépjek a nyilvánosság elé. 1989-ben viszont a polgárjogi mozgalom kezdeményezői köréhez tartoztam. A körzetemben másokkal együtt tiltakozó istentiszteleteket és az egyéb tiltakozó akciókat vezettem, s így lettem a 90-es Szövetség képviselőjeként az első szabadon választott parlament tagja. A jelenlegi megbízatásom öt évre szól, s egy alkalommal újabb öt évre meghosszabbítható. Gyakorlatilag már nem vagyok lelkész, de minthogy az egyház pozitívan értékeli a tevékenységemet, ismét az lehetek. A mostani munkámra szükség van, de korántsem álmaim mestersége ez.

Köszönöm a beszélgetést.

• Külföld