Skip to main content

Az állam joga és a polgár joga

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Törvény a Stasi ügyiratairól


Ügynök itt, ügynök ott

A Stasi-akták – számuk állítólag hatmillióra rúg – hol itt, hol ott bukkannak elő. Télen, a választások után úgy tűnt, Kohl kancellárnak vezető pozícióját a CDU élén meg kell osztania keletnémet kollégájával; a tervek szerint Lothar de Maizire alkancellár vagy a Bundestag elnöke lett volna. A Spiegel a legjobb pillanatban tudatta a közvéleménnyel, hogy a törékeny termetű politikus „Czerny” fedőnéven a Stasinak dolgozott – a keleti CDU vezetője eltűnt a közéletből. Hamarosan viszont a Spiegel egyik munkatársáról, méghozzá éppen bonni katonai tudósítójáról derült ki, hogy nemcsak újságíróként találkozhatott a keleti hírszerzés embereivel. Igaz, bizalmas információik, amelyek belekerültek a Stasi-aktákba, többnyire a Spiegelben is megjelentek.

A Stasi-iratok sorsát rendezni hivatott törvényt a Bundestag első olvasásban június 13-án tárgyalta. Aligha kétséges, hogy a törvényhozás – méghozzá lényeges változtatás nélkül – elfogadja a tervezetet, hiszen létrejöttét a kormánykoalíció és a szociáldemokrata ellenzék politikai megállapodása előzte meg. (Lapunk március 23-i száma közölte a készülő törvénnyel kapcsolatos irányelveket, amelyeket Burkhard Hirsch FDP-képviselő foglalt írásba; ez a dokumentum lett az áprilisi frakcióközi tárgyalások egyik legfontosabb előkészítő irata.)

Ellenzéki véleményt a tervezettel kapcsolatban csak a régi keletnémet ellenzékiekből alakult 90-es Szövetség hangoztat. Nekik nagy tekintélyük van ebben a kérdésben, hiszen ők voltak a Stasi első számú célszemélyei, ők szervezték a rendszert megdöntő lipcsei, drezdai és berlini tüntetéseket, és ők közvetítik az „új tartományokban” még ma is működő állampolgári bizottságok véleményét, de a szavazatuk ugyancsak kevés; a hozzájuk csatlakozott nyugati zöldekkel együtt mindössze nyolc képviselőjük van a Bundestagban.

A keletnémet forradalom Stasi-ellenes forradalom volt. Talán sehol a világon nem fejlődött az állambiztonsági szervezet olyan hatalmas méretű, mindent behálózó intézménnyé, mint az NDK-ban. A hírhedett minisztériumnak a 17 milliós országban a Modrow-kormány alatt nyilvánosságra hozott hivatalos adatok szerint 85 ezer alkalmazottja volt, és 109 ezer „nem hivatalos munkatársa” – a hálózati személyeket illették ezzel a jól csengő névvel. A néphit félmillió besúgóról tud. A legszerényebb becslések szerint is kétmillió ember mozgott – célszemélyként, kifürkészendő titkok hordozójaként – a Stasi látókörében.

Jog és nemzetbiztonság

Az elfogadásra váró törvény középpontjában mégsem a szervezet áll, hanem a személyiség joga. Az évtizedeken át megfigyelt, denunciált személy joga arra, hogy megtudja önmagáról mindazt, amit a Stasi tudni vélt róla, s így módja legyen átlátni, miképp befolyásolta sorsa alakulását a szervezet közreműködése. E személyiségi jognak természetes része az, hogy más csak azt tudhassa meg az érintettről, amit az tudatni szándékszik vele – beleértve ebbe a tiszteletre méltó államot, sőt titkosszolgálatát is. Az egyén joga magában foglalja azt a jogot, hogy megtudja, kik „dolgoztak rá”, kik írtak róla denunciáló jelentéseket. E jog csak a Stasi munkatársai, a „tettesek” kárára érvényesíthető. A tervezet kertelés nélkül kimondja, hogy a személyi adatok védelmének elve nem vonatkozik a Stasi alkalmazottaira, ügynökeire és kedvezményezettjeire. Ez utóbbiak körébe mindazok beletartoznak, akiket a Stasi védett, érvényesülésükben támogatott vagy akinek valamely bűncselekményét eltussolni segített.

Az áldozatok adatait mások – beleértve az állam szerveit – csak beleegyezésük alapján ismerhetik meg. A Stasi által gyűjtött adatokat – minthogy jogellenesen kerültek az állam birtokába – nem lehet senkinek a kárára felhasználni. Ez alól az általános szabály alól csak néhány bűncselekmény – így éppen a Stasi tevékenységi körében elkövetett, az életellenes és a náci uralomhoz kapcsolódó bűncselekmények – felderítésének érdeke ad felmentést.

Az alkotmányvédelmi és hírszerző szolgálatok az áldozatok adatait egyáltalán nem használhatják föl. Olyannyira nem, hogy a birtokukba jutott személyes vonatkozású iratokat sem tarthatják meg. Az egyéb aktákat, így a Stasi-munkatársak aktáit felhasználhatják ugyan, de csak kémkedés, terrorizmus és erőszakot alkalmazó szélsőséges csoportok cselekményei feltárására. Az ilyen iratok felhasználásáról előzetesen tájékoztatni kell a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottságot.

A személyiségi jogok teljes körű védelme az érintetteken (az áldozatokon) kívül kiterjed a „harmadik személyekre”, azokra tehát, akiknek a neve előfordul az iratokban, bár nem voltak sem érintettek, sem a Stasi munkatársai. Az ő nevüket az iratmásolat kiadása előtt azonosíthatatlanná kell tenni.

A három kategória elkülönítéséhez az iratokkal foglalkozó szervezetnek ismernie kell a kiadandó akta tartalmát. Ehhez óriási apparátusra van szükség. A Bundestag vitájában máris felmerült, hogy a jelenleg 400 munkatárssal dolgozó ideiglenes szervezet létszámát a törvény elfogadása után 1000 főre kell felemelni.

A hivatal élén a tervezet szerint szövetségi megbízott áll, akit a Bundestag az összes képviselő több mint felének szavazatával választ meg.

Az igazságosztó hivatal

A szövetségi megbízott széles körű hatósági jogokat gyakorol. Feladata, hogy hivatalában összegyűjtsön minden, a Stasi tevékenységéhez kapcsolódó iratot. A hatóságoknak, a jogi és természetes személyeknek egyaránt kötelessége, hogy a birtokukban levő Stasi-iratokat kiszolgáltassák a megbízottnak. A törvény külön bekezdésben emeli ki, hogy a titkosszolgálatoknak az érintettekre vonatkozó dokumentumokat másolat készítése nélkül kell átadnia. Szabadon kutathat a szövetségi megbízott, a volt állampárt és útitárs szervezetei irattáraiban.

A szövetségi megbízott – ez a legsúlyosabb hatósági jogköre – adatokat szolgáltat arról, hogy a közélet különböző szereplői nem voltak-e a Stasi munkatársai. A vizsgálat kötelezően kiterjed a kormány és a tartományi kormányzat tagjaira, a képviselőkre és a községi képviselő-testületek tagjaira, a politikai partok szövetségi és tartományi elnökeire, továbbá mindazokra, akik jelentős államtitkok hordozói. Jóval szélesebb körre is kiterjedhet a vizsgálat alapos gyanú és az érintett beleegyezése esetén. Ilyen módon minden közalkalmazott, jegyző, ügyvéd, gazdasági vezető, legalább tartományi szinten működő egyesület vezetője átvilágítható. (A vizsgálat visszautasítása természetesen beismeréssel egyenértékű.) Ha a szövetségi megbízott maga talál adatokat arra, hogy a felsorolt tisztségek betöltői a Stasi munkatársai voltak, erről hivatalból értesítenie kell az érintett hatóságot vagy szervezetet és természetesen az érintett személyt is. Hatósági feladatain túl a szövetségi megbízott kötelessége, hogy – biztosítva a személyiségi jogok védelmét – hozzáférhetővé tegye az iratokat a tudományos kutatás és az állampolgárok politikai képzése számára. A szövetségi megbízott mellett tanácsadó testület működik, amelynek hat tagját az új tartományok jelölik ki, további tíz tagját a Bundestag választja.

Ki kit győzött le?

A 90-es Szövetség – túl azon, hogy semmiféle cél érdekében nem adná meg a jogot a titkosszolgálatoknak a Stasi-iratok felhasználására – mindenekelőtt a tervezet szövetségi jellegét kifogásolja. A Stasi tevékenységétől az NDK 17 millió állampolgára szenvedett. A Stasi-iratoknak „az új tartományok” birtokában kell maradniuk. A tartományi irattárakat javaslatuk szerint egy-egy tartományi megbízott felügyelné, e tisztséget csak volt NDK-állampolgár tölthetné be. A szövetségi megbízott csupán koordinálná a tartományi megbízottak tevékenységét. A 90-es Szövetség módosító indítványa tehát semmivel sem kíméletesebb a volt Stasi-munkatársakkal szemben, mint a négypárti javaslat. De úgy vélik, a szigor alkalmazása, egykori sanyargatóik leleplezése és megbüntetése a volt NDK belügye.

De vajon sor kerülhetne-e ilyen radikális törvény elfogadására és főképp végrehajtására, ha léteznének még NDK-belügyek? Ha az valósul meg, amiről a keletnémet ellenzék éveken át álmodozott, és amit 1990 tavaszán – tévesen – politikai realitásnak vélt: a független és demokratikus keletnémet állam?

A Stasinak és kedvezményezettjeinek száma bizonyosan több százezer. A Stasi-iratokra vonatkozó törvény végrehajtása, a vezetők széles körének átvilágítása kiteljesíti a volt NDK politikai és gazdasági vezető rétegének felszámolását, kiszorítását minden hatalomból. A német igazságszolgáltatás legújabban gyilkossággal gyanúsítja a határőröket, akik a Falnál menekülőket lőttek agyon, a parancsnokaikat pedig, fel egészen Honeckerig, gyilkosságra való felbujtással. Nagy tekintélyű jogászok fontolgatják, nem lehetséges-e – az igazságszolgáltatás akadályoztatására hivatkozva – a két állam egyesülésének napját tekinteni a bűncselekmények elévülési ideje kezdő napjának. A felelősségre vonás németországi filozófiája túlmegy a legelszántabb Iustitia-hívők elgondolásain is. Az eljárás, bár enyhébb formában, a nürnbergi törvénykezés és a nácitlanítás korszakát idézi.

Nürnbergben bűnösök felett ítélkeztek. A bűnösök egyúttal legyőzöttek voltak, a bírói emelvényen a győztesek ültek. De vajon kik ma a győztesek? Az ismertetett törvénytervezetből úgy tetszik, hogy az egységes Németországnak a Stasi-bűnökben bizonyára érintetlen nagyobbik fele, a volt Nyugat-Németország ítélkezik a vétkes Kelet felett. Pedig hát a vétkes rendszert – a szuperhatalmi politika mellett és azon túl – leginkább a kelet-németországi nép döntötte meg.

A kelet-németországi demokratikus mozgalom az egyesítés előtt igen keveset ért el a Stasi-iratok hozzáférhetővé tétele ügyében, és szinte semmit sem a Nemzetbiztonsági Hivatallá átkeresztelt Stasi felszámolásában. Egy ország politikai, gazdasági, társadalmi vezető rétegének teljes fölszámolására jogállami körülmények között nincsen mód. Ilyen jellegű totális rendszerváltást csak a jakobinus vagy a bolsevik forradalom diktatúrája képes véghezvinni. Ezek közül azonban egyik sem példa a 90-es Szövetség radikális demokratái számára. Marad tehát a „győztesek” által szolgáltatott igazság. Ezt azonban most nem alapozza meg erkölcsileg sem a partraszállás, sem az ardennes-i offenzíva visszaverése.

„Hisz bűnösök vagyunk mi…”

Németország e században másodszor néz szembe azzal, hogy jogi értelemben bűnösnek kell tekintenie vezetőit, akiktől rettegett. A bűnök nem foszlanak szét a semmiben. Ha sokára is, ha ellentmondásos körülmények között is, de felelni kell értük. Ez a német tapasztalat mindenkire rákényszeríti a kérdést: nem vált-e maga is részesévé a bűnösök felelősségének.

A német társadalom Nyugaton egyszer elfogadta az önvizsgálat kihívását. Keleten a múlt vizsgálatát pusztán külső kényszernek tekintették, a társadalom többsége elutasította a felelősségre vonást. Egyebek közt ezért lehet ma Keleten sokkal inkább társadalmi talaja az újnácizmusnak, mint Nyugaton.

Hasonló elutasítással reagált a felelősség kérdésére a magyar társadalom is. Az elhárítást azzal a kibúvóval könnyítette meg, hogy semmiről sem tehetünk. Ami rossz történt, külső kényszer következménye volt, s ez a szemlélet nemcsak a fasizmushoz való viszonyt hatotta át, hanem a Kádár-rendszerhez való viszonyt is. Utólag már az egész Kádár-korszakot külső kényszernek tekintjük, és elhárítunk érte minden felelősséget.

A közelmúlt következmények nélkül elsimult ügynökbotrányai még inkább s ijesztő módon relativizálnak minden felelősséget. „Ügynök volt – ki tudja…” „Ügynök volt – hát aztán…” – ez a tanulság, amit a társadalom az elpukkadt botrányokból levonhatott. Önbecsülésünk látja kárát, ha viccbe fullad, legyintésre méltó semmiséggé válik, hogy valaki rendszeresen jelentéséket írt a kiszámíthatatlan hatalmú állambiztonsági szervezetnek, az ellenségnek  a barátairól, egyébként őszintén kedvelt kollegáiról.

Ahhoz, hogy az ügynökkérdést tisztességgel le lehessen zárni, hogy elkerüljük az újabb politikai botrányokat és a későbbi zsarolásokat, mindenképpen törvényre van szükség. Szükség van a törvényre azért is, mert az állampolgárok joggal követelik, ők is kapják meg legalább ugyanazt a bizonyítványt, amiben a kisgazdavezetők gyönyörködhetnek. Törvényes biztosíték kell arra is, hogy a jövendő bizonyítványokat körültekintően és részrehajlás nélkül állítják össze.

E tekintetben a német törvény jó példa. A volt állambiztonsági szervezet irattárának kezelését nálunk is átvehetne egy minősített többséggel megválasztott parlamenti biztos (nem képviselő), akinek a munkáját egy – teljes betekintési joggal rendelkező – hatpárti parlamenti bizottság támogatná. És ha a nagyhatalom Németország a személyiségi jogok védelmét legalább olyan fontosnak tekinti, mint az állam biztonságának védelmét, kis ország létünkre nekünk sem kellene inkább aggódunk az állam, mint a polgár biztonságáért.
























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon