Ügynök itt, ügynök ott
A Stasi-akták – számuk állítólag hatmillióra rúg – hol itt, hol ott bukkannak elő. Télen, a választások után úgy tűnt, Kohl kancellárnak vezető pozícióját a CDU élén meg kell osztania keletnémet kollégájával; a tervek szerint Lothar de Maizire alkancellár vagy a Bundestag elnöke lett volna. A Spiegel a legjobb pillanatban tudatta a közvéleménnyel, hogy a törékeny termetű politikus „Czerny” fedőnéven a Stasinak dolgozott – a keleti CDU vezetője eltűnt a közéletből. Hamarosan viszont a Spiegel egyik munkatársáról, méghozzá éppen bonni katonai tudósítójáról derült ki, hogy nemcsak újságíróként találkozhatott a keleti hírszerzés embereivel. Igaz, bizalmas információik, amelyek belekerültek a Stasi-aktákba, többnyire a Spiegelben is megjelentek.
A Stasi-iratok sorsát rendezni hivatott törvényt a Bundestag első olvasásban június 13-án tárgyalta. Aligha kétséges, hogy a törvényhozás – méghozzá lényeges változtatás nélkül – elfogadja a tervezetet, hiszen létrejöttét a kormánykoalíció és a szociáldemokrata ellenzék politikai megállapodása előzte meg. (Lapunk március 23-i száma közölte a készülő törvénnyel kapcsolatos irányelveket, amelyeket Burkhard Hirsch FDP-képviselő foglalt írásba; ez a dokumentum lett az áprilisi frakcióközi tárgyalások egyik legfontosabb előkészítő irata.)
Ellenzéki véleményt a tervezettel kapcsolatban csak a régi keletnémet ellenzékiekből alakult 90-es Szövetség hangoztat. Nekik nagy tekintélyük van ebben a kérdésben, hiszen ők voltak a Stasi első számú célszemélyei, ők szervezték a rendszert megdöntő lipcsei, drezdai és berlini tüntetéseket, és ők közvetítik az „új tartományokban” még ma is működő állampolgári bizottságok véleményét, de a szavazatuk ugyancsak kevés; a hozzájuk csatlakozott nyugati zöldekkel együtt mindössze nyolc képviselőjük van a Bundestagban.
A keletnémet forradalom Stasi-ellenes forradalom volt. Talán sehol a világon nem fejlődött az állambiztonsági szervezet olyan hatalmas méretű, mindent behálózó intézménnyé, mint az NDK-ban. A hírhedett minisztériumnak a 17 milliós országban a Modrow-kormány alatt nyilvánosságra hozott hivatalos adatok szerint 85 ezer alkalmazottja volt, és 109 ezer „nem hivatalos munkatársa” – a hálózati személyeket illették ezzel a jól csengő névvel. A néphit félmillió besúgóról tud. A legszerényebb becslések szerint is kétmillió ember mozgott – célszemélyként, kifürkészendő titkok hordozójaként – a Stasi látókörében.
Jog és nemzetbiztonság
Az elfogadásra váró törvény középpontjában mégsem a szervezet áll, hanem a személyiség joga. Az évtizedeken át megfigyelt, denunciált személy joga arra, hogy megtudja önmagáról mindazt, amit a Stasi tudni vélt róla, s így módja legyen átlátni, miképp befolyásolta sorsa alakulását a szervezet közreműködése. E személyiségi jognak természetes része az, hogy más csak azt tudhassa meg az érintettről, amit az tudatni szándékszik vele – beleértve ebbe a tiszteletre méltó államot, sőt titkosszolgálatát is. Az egyén joga magában foglalja azt a jogot, hogy megtudja, kik „dolgoztak rá”, kik írtak róla denunciáló jelentéseket. E jog csak a Stasi munkatársai, a „tettesek” kárára érvényesíthető. A tervezet kertelés nélkül kimondja, hogy a személyi adatok védelmének elve nem vonatkozik a Stasi alkalmazottaira, ügynökeire és kedvezményezettjeire. Ez utóbbiak körébe mindazok beletartoznak, akiket a Stasi védett, érvényesülésükben támogatott vagy akinek valamely bűncselekményét eltussolni segített.
Az áldozatok adatait mások – beleértve az állam szerveit – csak beleegyezésük alapján ismerhetik meg. A Stasi által gyűjtött adatokat – minthogy jogellenesen kerültek az állam birtokába – nem lehet senkinek a kárára felhasználni. Ez alól az általános szabály alól csak néhány bűncselekmény – így éppen a Stasi tevékenységi körében elkövetett, az életellenes és a náci uralomhoz kapcsolódó bűncselekmények – felderítésének érdeke ad felmentést.
Az alkotmányvédelmi és hírszerző szolgálatok az áldozatok adatait egyáltalán nem használhatják föl. Olyannyira nem, hogy a birtokukba jutott személyes vonatkozású iratokat sem tarthatják meg. Az egyéb aktákat, így a Stasi-munkatársak aktáit felhasználhatják ugyan, de csak kémkedés, terrorizmus és erőszakot alkalmazó szélsőséges csoportok cselekményei feltárására. Az ilyen iratok felhasználásáról előzetesen tájékoztatni kell a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottságot.
A személyiségi jogok teljes körű védelme az érintetteken (az áldozatokon) kívül kiterjed a „harmadik személyekre”, azokra tehát, akiknek a neve előfordul az iratokban, bár nem voltak sem érintettek, sem a Stasi munkatársai. Az ő nevüket az iratmásolat kiadása előtt azonosíthatatlanná kell tenni.
A három kategória elkülönítéséhez az iratokkal foglalkozó szervezetnek ismernie kell a kiadandó akta tartalmát. Ehhez óriási apparátusra van szükség. A Bundestag vitájában máris felmerült, hogy a jelenleg 400 munkatárssal dolgozó ideiglenes szervezet létszámát a törvény elfogadása után 1000 főre kell felemelni.
A hivatal élén a tervezet szerint szövetségi megbízott áll, akit a Bundestag az összes képviselő több mint felének szavazatával választ meg.
Az igazságosztó hivatal
A szövetségi megbízott széles körű hatósági jogokat gyakorol. Feladata, hogy hivatalában összegyűjtsön minden, a Stasi tevékenységéhez kapcsolódó iratot. A hatóságoknak, a jogi és természetes személyeknek egyaránt kötelessége, hogy a birtokukban levő Stasi-iratokat kiszolgáltassák a megbízottnak. A törvény külön bekezdésben emeli ki, hogy a titkosszolgálatoknak az érintettekre vonatkozó dokumentumokat másolat készítése nélkül kell átadnia. Szabadon kutathat a szövetségi megbízott, a volt állampárt és útitárs szervezetei irattáraiban.
A szövetségi megbízott – ez a legsúlyosabb hatósági jogköre – adatokat szolgáltat arról, hogy a közélet különböző szereplői nem voltak-e a Stasi munkatársai. A vizsgálat kötelezően kiterjed a kormány és a tartományi kormányzat tagjaira, a képviselőkre és a községi képviselő-testületek tagjaira, a politikai partok szövetségi és tartományi elnökeire, továbbá mindazokra, akik jelentős államtitkok hordozói. Jóval szélesebb körre is kiterjedhet a vizsgálat alapos gyanú és az érintett beleegyezése esetén. Ilyen módon minden közalkalmazott, jegyző, ügyvéd, gazdasági vezető, legalább tartományi szinten működő egyesület vezetője átvilágítható. (A vizsgálat visszautasítása természetesen beismeréssel egyenértékű.) Ha a szövetségi megbízott maga talál adatokat arra, hogy a felsorolt tisztségek betöltői a Stasi munkatársai voltak, erről hivatalból értesítenie kell az érintett hatóságot vagy szervezetet és természetesen az érintett személyt is. Hatósági feladatain túl a szövetségi megbízott kötelessége, hogy – biztosítva a személyiségi jogok védelmét – hozzáférhetővé tegye az iratokat a tudományos kutatás és az állampolgárok politikai képzése számára. A szövetségi megbízott mellett tanácsadó testület működik, amelynek hat tagját az új tartományok jelölik ki, további tíz tagját a Bundestag választja.
Ki kit győzött le?
A 90-es Szövetség – túl azon, hogy semmiféle cél érdekében nem adná meg a jogot a titkosszolgálatoknak a Stasi-iratok felhasználására – mindenekelőtt a tervezet szövetségi jellegét kifogásolja. A Stasi tevékenységétől az NDK 17 millió állampolgára szenvedett. A Stasi-iratoknak „az új tartományok” birtokában kell maradniuk. A tartományi irattárakat javaslatuk szerint egy-egy tartományi megbízott felügyelné, e tisztséget csak volt NDK-állampolgár tölthetné be. A szövetségi megbízott csupán koordinálná a tartományi megbízottak tevékenységét. A 90-es Szövetség módosító indítványa tehát semmivel sem kíméletesebb a volt Stasi-munkatársakkal szemben, mint a négypárti javaslat. De úgy vélik, a szigor alkalmazása, egykori sanyargatóik leleplezése és megbüntetése a volt NDK belügye.
De vajon sor kerülhetne-e ilyen radikális törvény elfogadására és főképp végrehajtására, ha léteznének még NDK-belügyek? Ha az valósul meg, amiről a keletnémet ellenzék éveken át álmodozott, és amit 1990 tavaszán – tévesen – politikai realitásnak vélt: a független és demokratikus keletnémet állam?
A Stasinak és kedvezményezettjeinek száma bizonyosan több százezer. A Stasi-iratokra vonatkozó törvény végrehajtása, a vezetők széles körének átvilágítása kiteljesíti a volt NDK politikai és gazdasági vezető rétegének felszámolását, kiszorítását minden hatalomból. A német igazságszolgáltatás legújabban gyilkossággal gyanúsítja a határőröket, akik a Falnál menekülőket lőttek agyon, a parancsnokaikat pedig, fel egészen Honeckerig, gyilkosságra való felbujtással. Nagy tekintélyű jogászok fontolgatják, nem lehetséges-e – az igazságszolgáltatás akadályoztatására hivatkozva – a két állam egyesülésének napját tekinteni a bűncselekmények elévülési ideje kezdő napjának. A felelősségre vonás németországi filozófiája túlmegy a legelszántabb Iustitia-hívők elgondolásain is. Az eljárás, bár enyhébb formában, a nürnbergi törvénykezés és a nácitlanítás korszakát idézi.
Nürnbergben bűnösök felett ítélkeztek. A bűnösök egyúttal legyőzöttek voltak, a bírói emelvényen a győztesek ültek. De vajon kik ma a győztesek? Az ismertetett törvénytervezetből úgy tetszik, hogy az egységes Németországnak a Stasi-bűnökben bizonyára érintetlen nagyobbik fele, a volt Nyugat-Németország ítélkezik a vétkes Kelet felett. Pedig hát a vétkes rendszert – a szuperhatalmi politika mellett és azon túl – leginkább a kelet-németországi nép döntötte meg.
A kelet-németországi demokratikus mozgalom az egyesítés előtt igen keveset ért el a Stasi-iratok hozzáférhetővé tétele ügyében, és szinte semmit sem a Nemzetbiztonsági Hivatallá átkeresztelt Stasi felszámolásában. Egy ország politikai, gazdasági, társadalmi vezető rétegének teljes fölszámolására jogállami körülmények között nincsen mód. Ilyen jellegű totális rendszerváltást csak a jakobinus vagy a bolsevik forradalom diktatúrája képes véghezvinni. Ezek közül azonban egyik sem példa a 90-es Szövetség radikális demokratái számára. Marad tehát a „győztesek” által szolgáltatott igazság. Ezt azonban most nem alapozza meg erkölcsileg sem a partraszállás, sem az ardennes-i offenzíva visszaverése.
„Hisz bűnösök vagyunk mi…”
Németország e században másodszor néz szembe azzal, hogy jogi értelemben bűnösnek kell tekintenie vezetőit, akiktől rettegett. A bűnök nem foszlanak szét a semmiben. Ha sokára is, ha ellentmondásos körülmények között is, de felelni kell értük. Ez a német tapasztalat mindenkire rákényszeríti a kérdést: nem vált-e maga is részesévé a bűnösök felelősségének.
A német társadalom Nyugaton egyszer elfogadta az önvizsgálat kihívását. Keleten a múlt vizsgálatát pusztán külső kényszernek tekintették, a társadalom többsége elutasította a felelősségre vonást. Egyebek közt ezért lehet ma Keleten sokkal inkább társadalmi talaja az újnácizmusnak, mint Nyugaton.
Hasonló elutasítással reagált a felelősség kérdésére a magyar társadalom is. Az elhárítást azzal a kibúvóval könnyítette meg, hogy semmiről sem tehetünk. Ami rossz történt, külső kényszer következménye volt, s ez a szemlélet nemcsak a fasizmushoz való viszonyt hatotta át, hanem a Kádár-rendszerhez való viszonyt is. Utólag már az egész Kádár-korszakot külső kényszernek tekintjük, és elhárítunk érte minden felelősséget.
A közelmúlt következmények nélkül elsimult ügynökbotrányai még inkább s ijesztő módon relativizálnak minden felelősséget. „Ügynök volt – ki tudja…” „Ügynök volt – hát aztán…” – ez a tanulság, amit a társadalom az elpukkadt botrányokból levonhatott. Önbecsülésünk látja kárát, ha viccbe fullad, legyintésre méltó semmiséggé válik, hogy valaki rendszeresen jelentéséket írt a kiszámíthatatlan hatalmú állambiztonsági szervezetnek, az ellenségnek – a barátairól, egyébként őszintén kedvelt kollegáiról.
Ahhoz, hogy az ügynökkérdést tisztességgel le lehessen zárni, hogy elkerüljük az újabb politikai botrányokat és a későbbi zsarolásokat, mindenképpen törvényre van szükség. Szükség van a törvényre azért is, mert az állampolgárok joggal követelik, ők is kapják meg legalább ugyanazt a bizonyítványt, amiben a kisgazdavezetők gyönyörködhetnek. Törvényes biztosíték kell arra is, hogy a jövendő bizonyítványokat körültekintően és részrehajlás nélkül állítják össze.
E tekintetben a német törvény jó példa. A volt állambiztonsági szervezet irattárának kezelését nálunk is átvehetne egy minősített többséggel megválasztott parlamenti biztos (nem képviselő), akinek a munkáját egy – teljes betekintési joggal rendelkező – hatpárti parlamenti bizottság támogatná. És ha a nagyhatalom Németország a személyiségi jogok védelmét legalább olyan fontosnak tekinti, mint az állam biztonságának védelmét, kis ország létünkre nekünk sem kellene inkább aggódunk az állam, mint a polgár biztonságáért.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]